Nyákleves

Valamikor hét végeken felütés volt minálunk.

Szombat reggel, miután visszatértem a kutyával, szokás szerint megkérdtem, mit főzzünk, mire rám ripakodtak, hogy hagyjam már abba, szerda óta másról sem esik szó, ezerszer megbeszéltük már, különben is agyonfőzzük magunkat, senki sem éhes, mindenki beteg, beledöglünk ebbe az átkozott kényszeres főzésbe, mire én mentem a könyvespolchoz, leemeltem a Szegedi Szakácskönyvet, amit egy barátunktól kaptunk, és ami közel száz éve jelent meg, és aminek az az érdekessége, hogy nincsen benne tartalomjegyzék, sem oldalszámozás, továbbá az étekreceptek, főzési, háztartási praktikák teljes összevisszaságban sorakoznak benne föl, a spárga és a tengeri rák közé van például illesztve a Hogyan együnk című fejezet, de húsétel vagy leves épp úgy található a könyv elején, mint a végén avagy a közepén, egy igazi zsákbamacska-szakácskönyv volt ez, tehát a lehető legalkalmasabb felütni.

A felütés azt jelentette, hogy odadugtam a könyvet az asszony vagy valamék gyerek orra alá, mire az azt sóhajtva felütötte, és ujjúval találomra rábökött egy, a felütött oldalon található receptre.

Azt aztán megfőztük.

Addig nem volt baj, amíg — példának okáért — a Csibe franczia mártássalra mutatott a finom női ujj.

Lementem a boltba, vettem egy csirkét, megsütöttem, amíg sült, borral felöntött, olvasztott, forró vajban zöldséget pároltam, sóztam, borsoztam, beleaprítottam a csirke máját, szívét, tüdejét, zúzáját, szarvasgomba helyett valami előáztatott kínai fa fülgombát, összefűztem, egy tojássárgájával, kis citromlével, fél deci sherryvel komplettíroztam, majd ezt a zaccot ráöntöttem a fölszeletelt sült csirkére, és jó volt.

De gyakran támadtak gondok.

Például, amikor a habart tojás spárgával és rákfarkkal ütött be.

Megcsináltuk ezt is becsülettel, tizenkét tojással, félé kiló spárgával, húsz ráknak farkával, rákvajjal, gombával, ahogy kell — de hónap vége lévén, eladósodtunk teljesen.

Elkészült a mustáros vese is, a receptúrát követve összemetéltem sárgarépát, articsókát — azért a Nagycsarnok kínai boltjába kellett lezarándokolnom —, karalábét, külön-külön mindet vajban megpároltam, meghintettem liszttel, fölengedtem kicsiny húslevével. A négy disznóvesét alaposan kitisztíttattam, vékony szeletekre szeleteltem és vajon a szeletek mindkét oldalát megkapattam. Egy jénait kiraktam szalonnaszeletekkel, alulra raktam egy réteg vesét, rá a répát, arra egy újabb réteg vesét, arra az articsókát, mire jöhetett a vese utolsó harmada, és két pohár tejfel a végén és egy jó háromnegyed órára mehetett a sütőbe az egész.

Mindenki elégedett volt, különösen a kutya, aki megkapta az összes kipiszkált vesét, az pedig nem volt kevés. És bizony gyakran végül csalni kellett.

Amikor egyszer a nagyobbik gyerek a Hamis nyelvnél ütötte föl a könyvet, és a receptúra így indult: „Szép tehéntőgyét 10 napig páczolunk, rendes nyelvpáczban, aztán füstre függesztjük…”, akkor bizony csak kimentem a Lehelre, vettem egy szép füstölt marhanyelvet és azt adtam lencsefőzelékkel — hisz ha kapnék is tőgyet, honnan tudjam, hogy az a tőgy kellően szép-e.

Ugyanígy valami kézenfekvőbb koszttal kellett kiváltani a borjúfejet firkasszírozva, az osztrigás kappant, a sült pávát, túzok mellet és a rizottót verébbel is.

De egy jó hónapja semmi akadálya nem volt, hogy a vasárnapi asztalra pontosan az kerüljön, amire a kedves női ujjbegy tévedett.

Szegény gyerek alig hitt szemének, amikor ezt olvasta, miután fölütött:

Nyákleves.

De nem volt mese, lerohantam a bioboltba, visszatérve egy kandli vízben föltettem főni két jó marék zabpelyhet, kicsit sóztam, átszűrtem, majd a visszamaradt, furcsa anyagot tejjel elegyítettem és már tálaltam is.

Kiadós adag lett, maradt vasárnapra is belőle. Azóta viszont nincsen felütés minálunk.

Minden vasárnap húsleves van és rántott csirke tört krumplival.

Bächer Iván