Kelkáposzta-főzelék

Mindennek eljön az ideje, így a kelkáposzta-főzeléknek is.

Azt csecsszopó-, gyermek-, serdülő-, és ifjúkorában az ember nem eszi.

Szerepe van ebben a menza névre hallgató intézményeknek is, amelyekben gyakran szolgálnak föl, pardon löknek-vetnek az iszamos fémpultra valamit, ami kelkáposzta-főzeléknek neveztetik, de ez a koszt inkább csak szóban forgó, szájban nemigen.

A menzai kel emberi fogyasztásra nemigen alkalmas.

Érdekes módon és ez is hozzájárulhat az étek iránti ellenszenv általában az életút derekáig kitartó rögzüléséhez — annak dacára, hogy valódi kelkáposztafőzeléket menzán nem főznek, a nevezett intézmények légtere, falai, berendezési tárgyai — függetlenül az aznapi aktuális koszttól, ab ovo — a tárgyalt főzelék téveszthetetlen szagát árasztják magukból.

De nem ez az igazi oka annak, hogy a kelkáposzta-főzeléknek csak sokára jön el az ideje. Hanem az, hogy a kelkáposzta-főzelékhez meg kell érni.

Ahhoz túl kell esni mindazokon a banális történéseken, amelyeken túl kell esni óhatatlanul.

Előbb vagy utóbb, de mindenkinél eljön a kelkáposzta-főzelék ideje.

Persze még akkor sem lehet nekiesni azonnal, tekintetbe kell venni mindig a tekintetbe veendőket, ha van másunk is a világon, akkor tekintetbe kell venni, hogy a kelkáposzta-főzeléket nem eszi gyerek, nem eszi, aki érzékeny a fokhagymára, köményre, nem eszi a fogyókúrás, a diétás, a finnyás — ritka eset, ha egy asztalnál két kelkáposztára érett ember ül.

Nem baj az: az igazi kelkáposzta-főzelék az öregség, a magány kosztja.

Mikor eljön az ideje, akkor egy kiló krumplit vesz az ember, no meg egy szép kelt. Hámoz, aprít, vízbe — esetleg húslébe — fokhagymát, köményt, borsot, sót vet. (Előbb persze csinál egy igazi, kicsinyt kocsonyás zaftú disznópörköltet.) Amíg a krumpli és a káposzta puhulnak, az ember megszakítás nélkül fokhagymát pucol. Mikor eljön az ideje, akkor zsíron, paprikával csinál egy olyan fokhagymás rántást, hogy azon maga is elcsodálkozik.

Azután az ember elmegy valahová.

A kelkáposzta-főzeléknek ugyanis, éppúgy, mint készítőjének, érni kell.

Mikor az ember hazatalál, mert hazatalál biztosan, ha másképp nem, hát szag után, szed a tányérra a pirosas, zöldes főzelékből és rálocsol a szívet melengetőn piros pörköltből pár kanállal, beleszagol, és a köményes fokhagyma áradó illata lassan betölti a rászakadt magány láthatatlan harangját.

És akkor az ember, csak a forma kedvéért megkérdi: ki kér?

És akkor egy húszéves gyerek jelentkezik, és fölfalja az egészet.

És akkor oda van minden koncepció már megint.

Bächer Iván