Magyar menü

Külhoni vendégeket láttunk vacsorára minap.

Egy kivételével teljesen külhoniak voltak.

Szeretem az ilyen külhoni vendégeket, a teljesen külhoniakat, mert automatikusan föl vagyok mentve a beszélgetés alól.

Elég főznöm.

Az az egyik, aki nem volt teljesen külhoni, tehát szót értett velem, azt kérte, hogy valami igazi, magyaros koszttal rukkoljunk elő, olyannal, ami Svájcban — mert odavalósiak voltak — nem fordul elő, de legalábbis nem asztalon.

Magyaros vacsora — mi sem egyszerűbb.

Természetesen pörkölt, töltött káposzta, lecsó, halászlé szóba sem jöhetett — ez mind szerb közvetítéssel hozzánk keveredett török étek.

Utazó népség a helvét — törököt egyen Törökben.

Rántott dolgokért, csirkéért, borjúért elég, ha Bécsig vesz jegyet.

Ha túrósra, tejfelesre vágyik, csuszára, sztrapacskára, gombócságokra, akkor a Kárpátok bércei felé vegye útját — az pediglen most nem magyarországi táj.

Bizony nem is könnyű igazi magyaros ételsort kreálni — de sikerült talán.

Mikor megjöttek, aperitiffel, jóféle Mecseki itókával leptem meg őket — bólogattak: ilyet még nem ittak soha.

Hors-d’oeuvre-ként magyaros ízelítőt vezettem elő.

Kapros túróval töltött zöldpaprika volt fehérrépa- és kovászosuborka-karikákkal kerítve.

Trianonban ugyanis meghúzták az igazi sárga színű tv, vagyis tölteni való zöldpaprikának a határait is — másutt van haragoszöld, élénksárga, piros, de olyan, mint mutálunk, zöldessárga, nem fűízű, olyan nemigen.

Állítólag csak a kitelepített, a magyar föld ízei iránt nosztalgiával emlékező svábok, ők honosítottak meg német földön ilyent is.

A gyökér, más néven fehérrépa bizonyítottan nem fordul elő magyarlakta tájakon túl. Petrezselyem az igen, az tucatnyiféle is használatos a világban, de a gyökerét csak mifelénk nem hagyják a földben.

Uborkát kovászolni pedig még embernek Svájcban nem jutott eszébe.

Megették, bólogattak hozzá, de ízlett nekik, különösen a gyökér, amin azért rágódtak egy keveset.

Ezután tökfőzelék jött.

A tököt másutt nem eszi ember. Csak a marha, csak a ló.

Persze ilyen-olyan apróbb tökféleségek, courgette-ek, cukkinik ismeretesek mindenfelé, de igazi, nagydarab magyar tök nemigen járja másutt. A liszttel berántott kapros tökfőzelék pedig bizonyosan honi unikum. Tejfellel sűrítettem, nem tejszínnel — az utóbbi van ott is, az előbbi nincsen.

Feltétként vajpuhára főzött, csontozott körömpörkölt került.

Megették azt is, igaz, nem részleteztem nekik, mit esznek, csak annyit mondtam: schwein.

Az ezután következő mákos tésztától viszont meghökkentek nagyon.

Az őnáluk kábítószerszámba megy.

Nem is igen kapni mákot, csak úgy, natúr.

Innivaló gyanánt kannás borból és enkézzel készített szódavízzel mixelt fröccsöt adtam.

Az alföldi kannás bor valódi magyaros revelációként érte őket, a harmincöt éves szódásszifont pedig meg akarták venni.

Hiába: otthon patronált szifonos szódával — tudomásom szerint — csak a szlovákság és a csehség büszkélkedhet kívülünk ma már.

Mindent megettek a vendégek, igaz, hébe-korba azért mintha irigykedő pillantásokat vetettek volna a gyerekek tányérjára — ők ugyanis a magyaros konyhát nem szenvedhetik, ők hússzeleteket kaptak Dubarry módra, vagyis főtt karfiollal ékesített sült húst, tojássárgájával, reszelt sajttal elkevert tejszínnel leöntve, és úgy a sütőben aranyszínűre sütve, vajban párolt zöldbabbal, oreganós, olívás paradicsomsalátával.

Bächer Iván