Reggeli ital

Kakaós kockát sütöttem a minap. Véletlenül cselekedtem ilyet, véletlenül főzőcskézek, sütök mostanság ugyanis.

Említettem már, hogy anyánk megrögzött semmit sem kidobó, gyűjtögető, rendszerező, rendet csináló, dobozoló, fölragasztó, befűző, borítékoló ember volt, mely tulajdonságból állandó és áttekinthetetlen rendetlenség következett, ami persze nem baj, akkor sem volt baj, most meg már pláne nem az. Mindenesetre élete hatvanhárom éve alatt összegyűjtögetett pár ezer ételreceptet is, amit aztán megörököltem, és különféle dobozokban, dossziékban, füzetekben tárolok, rakosgatok, selejtezek, ide-oda hurcolok azóta is.

Ha kedvem úgy szottyan, akkor válogatok közöttük kicsinyt, a legszimpatikusabbakat kiszedem, fölkasírozom, rendszerezte dossziéba fűzöm, ezzel is megy az idő.

De hétvégeken mostanság szórakozásom lett az is, hogy csak úgy belemarkolok a recepthalomba, kiveszek egy receptet, és megfőzöm azt. Így került sor a kakaós kockára a minap. Tettem, vettem a falura deponált dobozokat, s mikor végeztem, észrevettem, hogy a fűben lapul egy sárgult papír. Fölvettem, és megsütöttem, ugyanis a kakaós kocka receptje volt.

Rögtön láttam, hogy nem valami bonyolult dologról van szó, egy tojást szétcsaptam öt deka vajban, persze nem vacakoltam fél vajakkal, belekentem az egészet, nem lehet attól a süteménynek baja, a vaj az jó, szétkutyultam, már amennyire képességeimből tellett, majdnem simára, aztán hozzátettem a lisztet, 25 dekát, vagyis hát amennyit annyinak ítéltem, nem szeretek a mérleggel bíbelődni, kicsinyes dolog az, beleszórtam utána fél zacskó sütőport, aztán utána szórtam a másik felit is, mit csináljak egy fél zacskó felbontott sütőporral, hadd keljen meg az a tészta istenigazából, ha már meg kell kelnie, mehetett utána fél zacskó mazsola, de aztán ment a másik fele is, vagy süt az ember elvégre, vagy spórol, hintettem belé két jó marék apróra vagdalt dióbelet, egy kevés ugyanefféle mandulát, és aztán megnéztem a receptet, mi kell még bele, és ezt láttam írva: és teszünk bele fél zacskó Reggeli italt.

Megszédültem egy kicsinyt.

Reggeli ital. Istenem. Van-e még, aki emlékszik reája. A zacskóra, rajta a piros pettyes bögrére, és arra az ízre, mely húsz, huszonöt év után is ott van a szájban azonnal. Reggeli ital, már a név is milyen szép, kicsit pattogó, katonás, mint egy ébresztő, tábori kürtszó.

De hát honnan szerezzek én most már Reggeli italt. Megvetőn és szomorún szórtam a masszába némi Nesquick kakaót, és kevertem, kevertem, kevertem mélán révedezve… Reggeli ital… és Utas és Bambi és vörös kakasos nyalóka…

Aztán mikor a keverést eluntam, tepsibe öntöttem a masszát, megsütöttem, félbevágtam, egyik felére lekvárt kentem, rátettem a másik felét, fölkockáztam, megszórtam porcukorral, és kitettem.

Én — a többiekkel szemben — persze egy csöppet sem csodálkoztam azon, hogy a sütemény duplán sem magasabb egy centinél és hogy oly kemény, akár a kő — hogyan is lehetne más, amikor nem tudtam a recept szerint csinálni.

Bächer Iván