A túlfőző

A magyar nyelv értelmező szótára szerint — idézem — brácsás az, aki tud vagy szokott brácsán játszani.

Nagy igazság lehet ez, mert a szótár vagy öt kiadását néztem át, és ez a terminus technikus rendületlenül dacol az idők változásával.

Kétféle a brácsás tehát: az egyik tud, a másik szokott.

Nem lenne nagy a baj, ha csak a brácsásokkal lenne ez így.

De sajnos így van ez az írókkal, szerkesztőkkel, tanárokkal tetőfedőkkel is. (Csak a politológusok mások: ők valamennyien, kivétel nélkül értenek ahhoz, amit csinálnak.)

De a konyhában ténykedők, bizony a brácsásra hajaznak.

Mert a konyhában is kétféle az ember: az egyik tud főzni, a másik szokott.

Ez utóbbinak aztán számos alfaja ismeretes. Van, akit rávisz valami kényszer a főzésre, és utálkozva, maga magát szinte megvetve kotyvaszt. Van, aki — hiába szorgos, igyekvő, sőt lelkes is akár — szürke és ízetlen a konyhában is. Van aztán, aki túlfőz.

Szeret főzni ez, és tud is, pontosabban tudna, ha nem csinálná túl a dolgot. De túlcsinálja. Túlfőzi a kasztot mindig.

Párolt káposztája egészen elsőrangú lenne, ha nem locsolná borral mértéktelenül. Húslevesében benne van minden, ami kell de zavaros lesz a végén, mert furtonfurt belekavar, nem bírja megállni hogy ne nyúlkáljon, fontoskodjon, kavarásszon — túlfőzi levesét. Jó sóskája olyan savanyú lesz, hogy kicsapódik a nyál a szájból, húsa cafatokra fő, bablevesében megáll a kanál.

Egyedül pörköltet tud jót csinálni a túlfőző, a pörköltnek minden mindegy ugyanis, de minden egyebet túlfőz ő.

Salátáját, ami isteni lenne amúgy — az első falat után lehet vinni a csap alá, átmosni jól, és kezdeni újra.

Mert ehetetlenné ecetezte persze.

Nehéz a túlfőzőt nevelni. Érzékeny lélek, hisz igyekszik, jót akar. Csak éppen túl akarja a túl jót. Óvatosan, finoman kell kezelni szegényt.

Először csak mondani, hogy — bár salátája isteni — ecetet ne tegyen bele, mert fáj a gyomrunk, azt adagolja ki-ki maga.

Szót fogad, mert jámbor lélek a túlfőző általában, de akkor meg úgy elsózza a zöldet, merő akarásból, hogy az első falatra kiveri a szájat a ragya.

Legokosabb venni az ilyennek egy ügyes és gusztusos kis asztali szettet, amelynek fémtalpazatába beleállítható két kis üvegcse, egyikben olajjal, másikban ecettel, aztán tartóban só, bors, esetleg oregano, és meggyőzni a túlfőzőt, hogy nincs annál demokratikusabb, mintha ki-ki maga ízesíti a salátát.

Nem mindenütt kapható persze efféle alkalmatosság, vagy tucatnyi boltot is végig kellett járniuk, mire a Klauzál téren, a konyhaboltban találtak nekem egy ilyet.

Bächer Iván