Menzatea

Salgó Eduárd beteg lett.

Nem is kicsinyt, de nagyon.

Nem volt már mai gyerek Eduárd, túl járt az ötvenen, nem is élt valami bölcsen, addig, amíg egészséges volt, mindenfélét csinált, ami az egészségnek hasznára nincsen, aztán persze, hogy legyöngült, megzuttyant, ágynak esett, tüdeje, szíve, megfáradt nagyon.

Asszonya igyekezett kedvébe járni, legalább most, a végén.

Kérdezgette urát, mire vágyna leginkább.

— Teát kérek — suttogta egyszer Salgó.

Készített az asszony teát, forralt föl vizet, lógatott bele filtert, Garzont, cukrozta, vitte.

— Nem ilyet — nyögte a beteg, miután belekortyolt a teába.

— Hát milyet?

— Olyat…

— Tegyek bele bort? Vagy mézet! Rumot, tejet? Legyen erősebb? Gyengébb?

— Nem. Ne ilyen legyen. Olyan.

— Milyen, fiam?

— Mint a menzán. Olyan. Amilyet a napköziben adtak… Meg a táborokban… meg a katonaságnál… Valami földerengett az asszony emlékezetében. Kiment, jó híg teát készített, sok cukorral, citrompótlóval.

Salgó beleszagolt és eltolta.

— Ez nem olyan.

Próbálkozott az asszony újra, nagy kandliban főzött, hátha a mennyiségben rejlik a menzateának a titka, alumíniumedénnyel próbálkozott, hátha e fémnek az izétől lesz a menzatea olyan, amilyen, szerzett be brómot, löttyintett bele titokban, hátha úgy érez rá a régi teára, de nem, Salgó visszalökte a forró italt mindig, hiába volt az szinte olyan híg már, mint a víz, édes, rémesen édes, szinte gejl, nem volt jó Salgónak sehogy sem.

— Az anyádat! — hörögte a beteg. — Hogy lehet, hogy annak idején mindenhol tudtak ilyet csinálni. Mindig, mindenhol ugyanolyat! Óvodában, iskolában, napköziben, ilyenből mert a Juliska néni a kopácsi erdő mélyén a konyhasátorban, ilyen mit a seregben is a tea, lőgyakorlaton és a laktanyában is, hát hogy van az, hogy mindenhol, mindenki meg tudta főzni ugyanazt a teát, te pedig képtelen vagy rá.

Na, erre már megdühödött az asszony, pofán vágta urát, kezdett üvöltözni vele:

— Na most már aztán befogod a szádat édes fiam! Elég volt ebből a destrukcióból! A többinek jó, csak neked nem! Hát mit gondolsz, ki vagy te! Én bukfencet hánytam volna gyerekkoromban, ha ilyen teát kaptam volna! Nem szégyelled magad! Hát ezért gürcöl apád, anyád! Légy hálás, hogy kapsz inni, enni! No, állj be szépen a sorba és aztán megiszod azt a teát, mert különben úgy nyakon váglak, fiam, hogy megemlegeted!

— Ez az — párásodott el Salgó Eudárd szeme. — Ez az…

És boldogan kortyolta el a löttyöt, és megbékélt szívvel hagyta el két napra rá ezt az árnyékvilágot.

Bächer Iván