A bájglink

Lehet, hogy tévedek, de úgy tudom, hogy a bájgli is azon kevés dolgok közé tartozik, ami a mienk, csak a mienk.

No, nem mienk, magyaroké, mert olyan dolog nincsen, de mienk, pár szomszédunkkal közösen, mint például a szódásszifon, az otthoni, amiben mi készítünk szódát, ügyesen, ravaszul, fortéllyal, összeszokva a csak nekünk engedelmeskedő palackkal, mely sehol a földkerekségen nem ismeretes, kivéve Magyarországot és az éppen kettő Csehszlovákiát.

A bájglival kicsit többen osztozunk, de Ausztrián túl már — mondják — hiába keressük.

Maga a szó — mint olvasom — német eredetű, a beugen — meghajlít — szó származéka.

A sütemény szülőkemencéje valahol Sziléziában állt a XVI. században. Hogy aztán az a kemence megszentelt volt vagy pedig kóser konyhában állt, azt eldönteni bajos ma már.

De mindegy is. A bájgli, a mi bájglink ökumenikus.

Közismert, hogy ezerféle a bájgli.

Készülhet kelt tésztából, vajasból, réteslapból, piskótából is, tölthető nem csupán a két konstans anyaggal, de dúsíthatók azok mézzel, csokoládéval, naranccsal, annak cukrozott hajával, almával, datolyával, birsalmával, annak sajtjával, gránátalmával, tojással, túróval, sörrel, borral, likőrrel, konyakkal, persze rummal.

Közismert, hogy ahány ház, annyi bájgli, mindenütt más a töltelék és tészta aránya, más a töltelék íze, más a halmazállapota.

Az a jelenség is közismert, hogy bár mindenütt a diósnak van nagyobb keletje, mégis kivétel nélkül minden házasszony makacsul mindig ugyanannyit süt a mákosból is.

De hát nem mindegy?

Végtelen sokféle a bájgli.

Van bulibájgli, nászbájgli, gyerekbájgli, ünnepi bájgli, polgári bájgli, titkos bájgli, nagyanyó- és anyabájgli, bolti bájgli, botránybájgli, búbájgli, gyógybájgli, nosztalgiabájgli, bajbájgli és búcsúbájgli sajnos. Nincs a bájgliról mit írni. Csinálni és enni kell, amíg lehet.

Bächer Iván