Gyermekváró

Krausz Levente alig várja a nyarat.

Mert akkor végre kedvében járhat gyerekeinek. Végre megvehet, beszerezhet, megfőzhet, elkészíthet mindent, ami csak a gyermekszemnek-szájnak ingere.

Mert Krausz Leventének egy igaz szenvedélye van: vásárolni a gyerekeknek.

Reggel alig nyitja ki szemét, már azon spekulál, mit vegyen, mit csináljon nekik, mit ennének meg szívesen és maradéktalanul, aztán ha délelőtt dolgozik valamicskét, azt is leginkább azért teszi, hogy megkeresse a kedvükre valóra valót, délután egykor már kinn csámborog a piacon, válogat, spekulál, minek örülnének leginkább, csak a gyerekekre gondol mindig, mikor a boltosokkal, kofákkal diskurál.

Így van ez mindig, ősszel, télen, tavasszal, de mindenekelőtt és elsősorban nyáron.

Akkor tud csak a gyerekekre venni igazán.

Akkor ugyanis a gyerekek nincsenek otthon.

Mert amikor otthon vannak, akkor hiába vesz nekik Krausz akármit — megeszik azonnal.

Szinte kár venni nekik ilyenkor.

Próbálkozott azzal is Krausz, hogy olyasmit vett, csinált, amit a gyerekek utálnak, de akkor az meg megmaradt, neki kellett fölfalnia a kísérlet tárgyát, ráadásul a gyerekeknek mehetett le venni valami egyebet, elvégre nem éhezhetnek azok sem, még ha gyerekek is, akkor már inkább vesz nekik olyat, amit szeretnek, még ha megeszik is.

De nyáron útra kelnek a gyerekek, több hétre, néha hónapra mennek idegen szóra, tanulni, dolgozni, szittelni, ahogy a felnőttkor küszöbére lépő értelmiségi ifjakhoz illik.

És akkor végre lehet venni nekik.

Már tavasszal készül erre Krausz, vállal különmunkát, vesz föl előleget, igyekszik tőkét kovácsolni a nyárra.

Aztán alighogy eltűnnek szeme elől a vonat, autó vagy röpülő ablakából kikalimpáló kedves kezek, Krausz indul azonnal.

Vesz öt kiló libahájat mindenekelőtt, azt kisüti, és ő heteken át megvan azzal, friss kenyérrel, zöldpaprikával. Magát így letudván, csak a gyerekekre koncentrálhat végre.

És vesz nekik mindent, amit csak szeretnek: ananászkonzervet, barackot, kínai gombát, dobozos gyümölcsitalt, naponta kettőt, tejet, tejszínt, finom kakaót, édességet, fagyaszt le csirkét, pizzát, derelyét, indul le naponta Krausz a kosárral, és vásárol és vásárol és tározza, halmozza, stószolja föl az árut tágas kamrájának polcain.

Aztán nyári estéken, amikor odakinn már megmozdul a fülledt város utcáin az esti lég, ő beoson a spájzba, világot gyújt, magára húzza az ajtót, igazgatja kicsinyt a zacskókat, üvegeket, dobozokat gonddal, aztán csak áll, csak álldogál Krausz odabenn a megrakott spájzban, szívét a rajongó atyai szeretet árja járja át, arcát szinte túlvilági mosoly ragyogja be, és könnybe lábadó szeme előtt két angyali leányarc dereng föl, miközben nézi-nézi a sok kedves ételt, ami nincs megéve végre.

Bächer Iván