Népszabadság, 1997. május 22.
BÄCHER IVÁN
Aki járt már Csehszlovákiában vagy mostanság annak valamely utódállamában, és van esze és ízlése, és sajtos az illető mindenekelőtt, az fölpakol sajttal biztosan.
Nincsen párja a cseh sajtnak.
Jól tudta ezt Rahói Márk zeneesztéta, a cseh kultúra és a cseh sajt nagy barátja.
Így aztán, mikor legutóbb kedves családjával leruccant Prágába — a Styr Színházban nézték meg a Figarót —, akkor hazafelé indulás előtt az utolsó fillérig begyűjtötte mindenkitől az összes maradék koronát és beszabadult egy, a Rityrska utcai hatalmas szupermarketbe, amelyet egy múlt század végi vásárcsarnokból alakítottak át.
Csak sajtot vett ekkor Rahói, mindenféle sajtot, lágyat, füstöltet, de mindenekelőtt olmützit, azt szerette, már csak a neve miatt is — megrögzött Habsburg-párti volt titokban —, de hát kétség kívül ez a sajt volt a legjellegzetesebb mind közül, pedig jó néhány jellegzetes, még jellegzetesebb, sőt döbbenetesen jellegzetes sajt kapható ma már a cseh sajtok örvendetesen virágzó piacán.
Tizenhárom különféle doboz, illetve csomag sajt lapult Rahói hazafelé tartó autójának csomagtartójában.
Pozsonynál a két gyerek jelezte, hogy ők inkább folytatnák az utat vonattal. Mivel ennek anyagi akadálya volt, így szegények, mire Pestre értek, megfáztak rémesen.
De otthon aztán mindenkit kárpótolt az a fenséges sajttál, amivel Rahói meglepte övéit és a külön erre az alkalomra meghívott arra érdemes vendégeit.
Markánsan, de jólesőn illatozott azon a tálon majd tucatnyi sajt, gondosan körítve uborkával, retekkel, újhagymával, paradicsommal és csípős hegyespaprikával.
Mindehhez hideg sört adott az esztéta, akinek szilárd meggyőződése volt, hogy szemben a borhoz simuló franciával, a cseh sajt sör után kiált.
Attól kezdve Rahóiéknál sajt zárt le minden étkezést.
A harmadik napon a nagymama közölte, hogy ő nem érzi jól magát és inkább a szobájában enne, a gyerekek meg általában akkor indultak le görkorcsolyázni, amikor a terítésre való szokott felszólítás elhangzott, kicsit csodálkozott ezen Rahói, mert a gyerekeknek nem volt görkorcsolyájuk, de nem sokat törődött a dologgal, adjusztálta ő már a sajtját, még annak sem tulajdonított különösebb jelentőséget, hogy asszonya a vasárnapi ebédhez gázálarcban ült le.
Rahói csak a sajttal törődött.
— Ezt a sajtot meg kell enni, gyerekek — mondogatta. — Ilyen sajtot nem ehetünk minden nap. Ennek a sajtnak el kell fogynia.
Egy hét alatt is elfogyott a fele.
Igaz — megvolt a másik.
A tárolással gondok adódtak, miután a lakóbizottság megtiltotta az esztétának, hogy a sajtját a spájzablakból a lichthófba lógassa ki.
Küszködött mindenhogyan a sajttal Rahói.
Felesége nem aludt egy ágyban vele, anyósa pedig a szemébe mondta, hogy ő tudta kezdettől: nem szabadott volna svábhoz adni a lányát.
Egyedül Rahó fia volt megértő, ő ette a sajtot apjával, aki aztán tartotta utána a fejét cserébe.
Harcolt, küzdött keményen a cseh sajttal Rahói Márk, de végül csak alul maradt.
Az olmützi legyőzhetetlen ellenfélnek bizonyult.
A Prágából való hazatérés tizedik napján, este —, miután előtte és utána egy-egy kisüstivel fertőtlenítve emésztőrendszerét — Rahói magába nyomott még három málló, pálló füstölt sajtgolyócskát, az összes maradékot belehelyezte egy nejlonzacskóba, s aztán az egészet egy harmadikba kötötte be alaposan. A pakkot — este volt, nem akart lemenni már — az előszobában fölakasztotta egy szegre.
Hajnalban üvöltésre ébredt:
— Rahói! Téged teve szült! Nézd meg azt a rohadt sajtodat!
Kibotorkálva látta a muzsikamagyarázó, hogy a fölakasztott zacskóknak csak cafatos csonkja függ a szegen. Belőle lassú, súlyos cseppekben csorog a tacsakos parkettára le a sajt, akár valami nyúlós, trágyás cefrelé.
Büszkén kiáltott föl Rahói:
— Na, mit szóltok! Ez sajt! A nejlont is kimarta! Ez sajt! Szét zabál ez akármit! Ez a sajt pupákok! Nem az a vízízű trappista!
— Igen? — mondta Rahóiné erre. — Akkor szagold meg a macskát!
— Na, jó — nézett körül Rahói, aki tudta már, hogy az ö cseh sajtja legyőzhetetlen. — És hol a másik macska?
Bächer Iván