Népszabadság, 1997. május 15.
BÄCHER IVÁN
A nagy hal lehet, hogy megeszi a kis halat, de Karcsi barátom nem. Ő a nagyot szereti. A húsos pontyot mindenekelőtt. Három kilótól fölfelé.
Szeret kiülni a tópartra, hajnalban vagy késő délután, szeret merengve meredni a csillogó víztükörre, hogyne szeretne, de korántsem annyira, mint amennyire szereti a jó, csípős halászlevet, a húsos pontyszeletet sörtésztában, majonézzel, krumplival.
De szereti a horgászversenyt is, hogyne szeretné. Akkor ugyanis hetekre megtelhet hallal a fagyasztó.
Minden versenyen indul tehát, indult múltkorjában is.
Bepakolt, ahogy szokott, táskába kolbászt, kenyeret, savanyút, hideg fröccsel töltött műanyag palackot. No meg két botot a megfelelő készségekkel.
Föliratkozott, fizetett, köszönt ide is, oda is, elfoglalta helyét, körbenézett, és gúnyosan bámult.
A jobb szomszédja, egy derék szekszárdi hentes, egész horgászboltot pakolt ki: táskák, dobozok, műcsalik, villogók, jelzők, bottartók, és ki tudja, még mire jó, miféle kellékek tarkállottak a zöld gyepen.
Balra Karcsitól egy paksi középiskolás lány készülődött. Ő edzőt hozott magával. Az edző már hajnalban fölmérte a terepet, hőmérsékletet, szelet, vizet, miegymást és meghatározta a követendő stratégiát, taktikát. Ennek értelmében a lány egy egészen apró botot vett elő csupán, amelyen még nem volt orsó sem.
Mosolygott a messziről jötteken Karcsi, mikor a jelződuda szavára meglendítette a botot. Az ő megszokott, öreg botját az ő megszokott öreg tavába. Aztán csak nézte a zsinórra függesztett színes jelzőkarikákat és már a koszton járt az esze azonnal. Már szinte csípte orrát a saját termesztésű hatalmas hagymák illata, ahogy tisztítja, aprítja a bográcsba majd. Közben persze sandított balra-jobbra is.
A hentes egy szép kárászt kapott negyedóra múlva.
A paksi lány viszont ahogy bedobta a horgot, rántotta ki azonnal egy apró snecivel. A lány a botot hátraadta az edzőjének, aki ugyanakkor már adott is egy másik fölkukacolt botot és az máris lendült a víz felé és szinte röpült is ki egy újabb snecivel azonnal.
És ez így ment, megállás nélkül, mint valami kétszemélyes horgászgépezet.
De hát hol van ez egy igazi, jókora pontyhoz képest, amit Karcsi minden pillanatra várt. Addig is gondolta a hallevét tovább.
Ült a stégen és már látta is lelki szemeivel, ahogy kifogja ő a nagy halat, a lébe valót, majd utána rámegy az alaphoz szükséges aprajára, törpeharcsára, kárászra, keszegre, snecire, azt akárki is tud fogni hamar. És szinte látta, amint a kevés zsíron fonnyasztott hagymával, jó erős paprikával, paradicsommal, zöldpaprikával vajpuhára főzi majd az apróhalat, amit persze gondosan megpucoltat az asszonnyal előbb. Aztán, ha megpuhult, átpasszírozza ügyesen.
Miközben ezt látta Karcsi, látta persze azt is, mi történik a szomszédságban: a hentes nem sokat fogott, hat-nyolc félkilós kárászt csupán, a kislány pedig igaz, hogy félpercenként hányja és hányja és csak hányja maga mögé a tízcentis snecit, de hát mit akar azzal ez a szerencsétlen gyerek.
Hát abból nem lesz halászlé soha. Se rántott hal, mert azt is képzelt Karcsi. Persze előbb az ő halászlevét gondolta végig gondosan.
Az alaplét aztán föl kell önteni vízzel, és abba kerülnek majd az ő pompás pontypatkói, és aztán már nem szabad keverni-kutyulni, csak egy fél órát kell hagyni rottyanni és kész.
Aztán végiggondolta Karcsi a rántott halat is, aztán eltett magában hatüvegnyi ecetes, hagymás apróhalat is, aztán telirakta a fagyasztót is hallal, mire megszólalt a verseny végét jelző harsona.
Karcsi szákjában egyetlenegy, arasznyi, kóbor törpeharcsa volt.
A paksi kislány fölényesen nyert nyolc és fél kiló snecivel.
A hentes harmadik lett a buta kárászaival.
Miután az első helyezett átvette a jutalom- botot, visszament helyére, körbenézett és kedves mosollyal odaszólt Karcsinak: „Ne haragudjál, segítenél egy kicsit?” Karcsi persze ugrott, mert ő olyan, két kézzel emelte föl és zúdította a vízbe vissza a nyolc és fél kiló kishalat.
Hazamotorozott aztán, nem szólt semmit a konyhában, nem is kérdeztek tőle, látták, hogy minden fölös lenne most, Karcsi csak sóhajtott egyet, belenyúlt a fiókba, kivette a legélesebb kést, meghúzta párszor a fenőkövön, aztán megadóan elindult a tyúkólak felé.
Bächer Iván