Feri koktél

Az Onkológia mellett, a Schwartzer Ferenc utcában van egy kis borozó. Csöndes, szolid, családias hely — ez utóbbi borozóknál annyit tesz, ugyebár, hogy még véletlenül sem téved be vendég családdal.

Különösen délelőttönként érdemes benézni. Ilyenkor hét-nyolc magányos vendég üldögél, álldogál csupán a hagymás zsíroskenyérszagú félhomályban, szigorúan külön asztalnál, vagy pultnál, kisfröccsel, fröccsel, újsággal. Ilyenkor még nem zsibonganak a déli beugrók, a hivatalból kirajzók, a hivatásosak is alszanak még. A délelőtti vendég vagy megfáradt nyugdíjas, vagy ereje teljében lévő szomorú munkát épp nem lelő.

Csönd van.

Tizenegy körül aztán egy úr jön, leül a pulthoz legközelebb eső ablakpárkányra és halkan mordul egyet.

— Koktél…

— Feri koktél? — örül ki a hölgy a pult mögül.

Az úr bólint, a vendégek fölemelik fejüket és kerekedő szemmel figyelik, amint az asszony a pult alól a hűtőből előveszi a kancsóban tárolt kékfrankost, egy háromdecis pohárba tölt belőle egy decivel, elteszi a kancsót, a jobb oldali hengerről leveszi a fedőt, a decis mérővel merít a hárslevelűből, és hozzávegyíti a kékfrankoshoz. Ebbe spriccel aztán egy deci szódát, miközben fejét csóválgatva mondja:

— Csak azt tudnám, hogy jutott eszébe! Hogy jutott ez az eszébe?

De Feri nem válaszol kortyolgatja furcsa fröccsét csupán és hallgat.

A többiek nézik egy darabig, gondolkodnak és bólintanak: igen …, ez a legérdekesebb dolog…, a legtitokzatosabb…, a legnehezebb…, hogy hogy jut valami az ember eszébe.

Azután csak isznak, hallgatnak, olvassák a lapot.