Bableves

Kisörsi Gusztáv egyetemi tanársegéd több mint tíz éve nem csinált bablevest. Pedig azelőtt csinált, gyakran és jót, egy időben Kisörsi mindenekelőtt bableveséről volt híres.

Bablevest tanult meg főzni legelőbb, már általános iskolás korában. A gimnáziumi évek alatt, az egyetem első három évében aztán szisztematikusan bővítette tudását, fejlesztette bablevesfőzési készségét, tehetségét és adottságait, búvárkodott a bablevesre vonatkozó kiterjedt szakirodalomban, az adatokat kis cédulkákra vitte föl, amelyeket aztán egy bableves föliratú kartondobozba rendszerezett.

Kisörsi Gusztáv a bableves bolondja volt.

Mint mondta, mindenekelőtt azért, mert a bableves jó, továbbá azért, mert a bablevessel nincsen sok macera, nem igényel állandó törődést, ott lehet pár percre, félórára hagyni, aztán meg azért is, mert a bablevest nagyon sokféleképpen lehet elkészíteni, végeláthatatlan az összetevők sora, amelyekkel ezt az étket változatosabbá, ízletesebbé tehetjük, a bableves példázza az élet tarkaságát, sokoldalúságát, gazdagságát, a bableves maga a szabadság, a végtelenség, az örök változás, a bableves maga az ember — ahogy Kisörsi mondogatta volt.

A bablevest Kisörsi mindig másként csinálta.

Kezdődött a dolog a babbal.

Nem ismert olyan babot, amelyből nem tudott volna levest főzni. Rukkolt elő vörös babbal, fekete babbal, lóbabbal, fehérrel, vesebabbal, kínai babbal, sőt még szójababbal is. Minden levese jó lett.

A babot néha áztatta előre, néha nem, néha szódabikarbónával segítette meg, néha hagyta magában főni.

Néha füstölt húst áztatott a babbal, néha külön áztatta a húst, néha együtt főzte a kettőt, máskor a sódart külön puhította.

A csülköt néha pótolta combbal, néha — ha jutalmat kapott a TDK-konferencián — füstölt marhanyelvvel, tarjával, máskor oldalassal, fejjel, húsos csonttal, füstölt pulykacombbal, császárhússal, sőt egyszer egy fél füstölt csirkére lelt, azzal is jó lett levese.

Néha tett bele zöldséget, néha nem.

Ha igen, akkor mindenekelőtt pár közepes fej hagymát, két szép szem krumplit, kevés sárgarépát, pár gerezd fokhagymát, kicsiny gumó zellert, bátrabban a zöldjét, fél karalábét, paradicsomból hármat is, zöldpaprikát, petrezselymet, póréhagymát, harmad fej kelt, próbálkozott a fiatal és tehetséges városhistórikus csicsókával, vargányával, spárgával és tökkel is.

Kisörsi levese mindig jó lett.

Néha staubolta, máskor habarta, hol tejszínnel, hol joghurttal, hol aludttejével finomította, egy időben pedig kevés zsíron pirította meg a lecsókolbász-karikákat, azt szórta meg a liszttel, engedte föl a lével, és úgy.

Legtöbbször berántotta, persze.

Rántása volt egyszerű, néha vöröshagymás, leggyakrabban jó sok fokhagymával készítette persze, egyszer-egyszer petrezselymet, zellert, köményt, gombát, zsályát pirított a liszt alá.

Fűszerezte sóval, borssal, hús levével, pár kockával, paprikával, babérral, rozmaringgal, tárkonnyal, néha majoránnával, bazsalikommal, gyömbérrel, végül ecettel, citrommal, cukorral, és roppanó kovászos uborka szürkésfehér, hideg levével.

Sorolhatnánk még napestig, mi mindent tudott Kisörsi Guszti a bablevesről — sorolhatnánk, de minek. A kopaszodó történész nem főz már többé bablevest.

Egyetem negyedik évében történt, hogy társaival elment almát szedni Szabolcsba. Munka után indultak a kocsmába, amely mert messze volt, fölkéredzkedtek egy munkásbuszra. A buszon ismerkedtek össze Kovács bácsival, aki mind a tízüket meghívta vacsorára. Nagyhalászi legkisebb házában Kovács néni Kisörsi elé tett egy tál olyan ízletes, bársonyos, jó szagú bablevest, amilyent ő addig és azóta sem evett soha. Meg is kérdezte a ráncos szoknyájú, ráncos arcú, percre meg nem álló, kicsiny öregasszonyt:

— Árulja el nékem, drága anyóka, mit tett bele ebbe?

A mama ránézett, elcsodálkozott de nem mutatta. Válaszolt:

— Babot fiam, babot.