Esterházy rostélyos

Sós Ede ötvenegy éves történelemtanár délelőtt tíz órakor tért haza. Vékony arca vörös volt, orrcimpája remegett. Egy nagy darab csomagot vágott le a konyhaasztalra.

— Mi van? — kérdezte Sósné.

— Semmi. Hoztam rostélyost, a franc vigye el. — A tanár kibontotta a papírt. Nyolc gyönyörű, hatalmas, érett rostélyosszelet csattant a virágmintás viaszkosvászonon.

— Megörültél? — hűlt el az asszony.

— Kuss! Francba! Rostélyos lesz! Esterházy rostélyos. Cote de boeuf à la Esterházy. — Azzal, miután gondosan leszedegette az inas részeket, a csontot, a szeleteket kiveregette, sózta, borsozta, lisztbe mártotta és kevés zsíron elősütötte. Közben bort ivott és beszélt. — Persze neked fogalmad sincsen, hogy melyik Esterházyról nevezték el ezt a nyavalyás kosztot, azt gondolod, talán hogy az óriási vagyon megalapozójáról, a Miklósról, aki ügyesen tért át a pápista hitre, ügyesen vette el a Mágocsy özvegyét, aki az ország nádoraként, Bethlennel szemben Habsburg segítséggel gondolta a törököt kiverni, vagy fiáról Pálról, a hercegi ág megalapítójáról, aki 1681-től élete végéig töltötte be a nádori hivatalt, azt gondolod, mi? mi? — kiabált a tanár, miközben a maradék zsiradékon megfonnyasztott két fej apróra vágott hagymát, megszórta liszttel, felöntötte egy fehér nagyfröccsel, beledobott két leveskockát, a mártást simára keverte, és pár babérlevél kíséretében beledobálta a hússzeleteket. — És nem is az Antal, aki majdnem elfogta Rákóczinak József császárt, de akit mégis le kellett váltani, annyit ivott, ám aki hűségesen elkísérte Rodostóba urát, és nem is az egri püspök, a Károly, aki a Líceumra felrakta a csillagdát, sem az Imre, az esztergomi érsek, és mondanom sem kell, hogy nem az az Esterházy, akire te azzal az énektanári tyúkeszeddel gondolsz, a hétszentségit, a hétszentségit! Nem a Miklós József herceg, a kismartoni, a haydnos, se nem annak a fia Miklós, akinek Beethoven a C-dúr misét írta, az istenit ennek a nyavalyás életnek — közben megtisztított egy jó adag leveszöldséget, répát, gyökeret, zellert, hagymát, zöldjét, zsíron megpárolta, kisfröccsel fölengedte, sóval, borssal, citrommal, mustárral, cukorral, kovászos uborkával ízesítette, belelöttyintett másfél pohár tejfelt, hozzáadta a húshoz és föltette a tésztát főni. Nagyokat kortyolt mindehhez. — Ez bizony az az Esterházy, akiről minden hülyegyerek tud, csak azt nem tudja, hogy ő az, ez az a bizonyos, a jó keserves hétszázát ennek a világnak, a király személye körüli miniszter a Batthyány kormányában, a Pál Antal, született 1786-ban, meghalt 1866-ban, nagy hólyag volt szegény, majdnem elherdálta a családi vagyont, úgy kellett azt hitbizomány alá helyezni, ez az Esterházy, te büdös, csúnya, szegény asszony, mondta szinte már sírva a história oktatója, annak a szép kora nyári napnak delén, és az asztalra tálalta a mélysárga, gőzölgő, pikáns szósszal lepett, omlós, sötét húst, és a vajjal locsolt, hófehér, vaskos csigatésztát.

— Nesze! Ez az a rostélyos!

Aztán kivágott zsebéből egy köteg ötezrest.

— Ez meg a végkielégítés.