Népszabadság, 1992. június 18.
BÄCHER IVÁN
Alig van a kétkonyhásnál komikusabb figura.
Fölkel, ugye, és már megy is a konyhába, az egyikbe, és kezdi a mosogatást, a takarítást, a száraz poharak, edények helyére tételét, a söprést, a felmosást, igyekszik nagyon a kétkonyhás, nagyon igyekszik, ez az igyekezet a kétkonyhás egyik legjellegzetesebb, egyben legmulatságosabb vonása, a kétkonyhásnak háromszor annyira kell igyekeznie, mint mondjuk egy egykonyhásnak, hogy a boldogboldogtalan konyhátlanokról már ne is beszéljünk.
Szép, tiszta, csillogó, konyhát hagyva maga után indul a dolgára, a kétkonyhásnak mindig temérdek a dolga, mellesleg költséges dolog két konyha, útközben vásárol is persze, az egyik vagy a másik konyhába, igyekszik itt is, nagyon igyekszik, visz az egyik vagy a másik konyhába három palack olajat, mert le van szállítva, de mondják szegénynek: „Teli van a spájz olajjal, te vetted a múlt héten, te ló!”, „Ja persze…” motyogja a kétkonyhás, és zavarában gyorsan mosogatni kezd, rakja a poharakat a polcra föl, némán rakják át utána, mert ebben a konyhában talpával fölfelé kell sorakoztatni a poharakat, rohan el a kétkonyhás aztán, és gyorsan megfőz amott is, igyekszik, nagyon igyekszik főzni finomat, de konstatálni, hogy megmarad mind, mert itt meg nem eszik a lecsót a tojással, már nem tudja konstatálni ezt, mert rohan át, útba ejtve néhány boltot, és főz, és mosogat, és pakol, és takarít lankadatlan, hol itt, hol ott, mindenütt, és igyekszik és nagyon figyel, és minél jobban odafigyel, minél jobban igyekszik, annál többször véti el, annál többször fordul elő, hogy cupákos húst ad a diétás gyereknek, hogy döbbent undorral merednek az utolsó ötszázasból vett orosz kaviárra, vagy hogy a francia gasztronómiai kultúrával mélyen átitatott konyhában hosszú vizes, cukros lében áztatja ki az uborkából az ízt, és ha jól igyekszik mégis, ha nem véti el, ha minden klappol mind a két konyhában, hiába, hiába akkor is… csak nézik, elnézik őt, derűs, fölényes mosollyal, amint szorgoskodik, igyekszik és jön és megy és mosogat, a szerencsétlen marha…
Ne szánjuk a kétkonyhást — élete mozgalmas, izgalmas és színes, a kétkonyhás tanul, fejlődik, nevelődik is, személyisége árnyaltabb lesz, kulturáltabb és gazdagabb, miközben a két konyha közt pendlizik, toleranciát tanul és odafigyelést, megszokja a másságot, és a mindenféleséget, hogy az emberek mind bolondok, hogy az élet nagyon furcsa, és hogy tizenkét mélytányér százféleképpen felstószolható.
E tudásnak aztán nagy hasznát veszi, amikor a végén egy lepusztult panelgarzon teakonyhájában összeüti két tojásból a vasárnapi vacsorát.