Szerdaleves

Van egy kedves barátnőm, úgy hívják, hogy Zsuzsika. Ez a kedves és ügyes asszony élt, ahogy élhetett, megvolt, ahogy lehetett, igazánból csak egy baja volt: a szerda.

A szerdától rettegett. Mert képtelen volt főzni.

A hétfő, az ugye a maradékok napja, kedden újult erővel ugrik neki az ember a konyhának, a csütörtököt már belengi a közeledő hétvége áhítata, a péntek a legszebb, van idő mindenre bőven, szombaton valami pihentetőt készít az ember és veselkedik a másnapi ebédhez.

De a szerdával sehogyan sem tudott mit kezdeni Zsuzsika.

Már hétfőn megfájdult a feje, kedd éjjel alig tudott aludni, úgy rettegte szegény a szerdát.

Egészen a múlt év novemberéig. Akkor ugyanis összehozta a sors Volt Jóbbal, régi barátjával, akivel valamikor a szakszervezeti kórusban együtt énekeltek. Ez a Volt meghallgatta barátnéja panaszát és adott neki egy tanácsot. Zsuzsika megfogadta és azóta alig várja a szerdát.

Szerdánként ugyanis azóta rántott levest készít. Minden szerdán másmilyet. Az öreg Volttal való találkozást követő első novemberi szerdán még csak egyszerű, paprikás rántott levest csinált, nem tett bele se hagymát, se fokhagymát, se semmit; megpirította a lisztet a zsírban csupán, fölengedte, elkeverte, fölengedte, megsózta és kész. Na jó, a tetejét megszórta kevés petrezselyemmel, hogy jobban mutasson. Pista, Zsuzsika férje el volt ragadtatva szerda este, és úgy nyilatkozott, hogy ő még ilyen finom levest az életben nem evett. A következő szerdán apróra metélt hagymával csinálta az asszony a rántást, és pirított zsemlekockával tálalta, a harmadik szerdán viszont négy gerezd fokhagymát dörzsölt és pirított a liszt alá a zsírban, a negyedik szerdán két szép bukéta petrezselymet metélt a rántásba, az ötödiken zellerrel kísérletezett, a hatodik szerdán buggyantott tojással adta, a hetediken omlós, friss kenyeret tunkolt urával a gőzölgő levesbe, majd köménymaggal, később majoránnával, rozmaringgal, szurokfűvel, lestyánnal folytatódott a sor, lelkes fogadtatásban részesült a tavaszi kapros, citromos rántott leves, huszonötödike utáni szerdákon reszelt sajttal, pár sonkakockával dúsított Zsuzsika, de nagy sikert aratott a pirított párizsikockákkal is, volt aztán, hogy apróra tört dióbelet tett a rántásba bele, vagy egy kis fej gombát, nem volt az igazi a cseresznye és az alma sem, de azért meg lehetett enni, nem úgy mint a dinnyés rántott levest, de nem búsul már Zsuzsika akkor sem, ha nem sikerül jóra a szerdalevese, mert tudja, hogy rengeteg szerda van még hátra, pontosabban előtte, tudja, hogy egy hét múlva újabb szerda jő, és kipirult arccal, megifjodva, izgatottan várja a szerdákat ez a kedves asszony, aki mellesleg kifestette haját, vett egy új cipőt és keddenként gyakran találkozik a ligetben öreg barátjával, Volt Jóbbal is, akivel ha nincsen a közelben senki éppen, két szólamban dudorásszák csöndesen, hogy: „Tavaszi szél vizet áraszt…”