Cukros kenyér

Rue Lajos könyvelő magára maradt. Nem érdekes, hogyan történt — van ez néha így. Mindenesetre furcsa volt.

Rue Lajos persze éppen úgy bejárt a hivatalba, mint annak előtte, azzal a különbséggel, hogy gyalog tette ezt, azelőtt járművet használt, de mióta magára maradt, hirtelen rengeteg ideje támadt, úgyhogy gyalog járt mindenhova, így a hivatalba is, útközben persze rengeteg öröm érte, volt úgy, hogy ropogós hóban lépkedett, máskor langyos eső áztatta kopaszodó fejét, néha kirügyeztek a fák, volt úgy, hogy gesztenyét lehetett szedni, ráadásul két piac is esett az útba, az egyiken meg-megreggelizett a derék könyvelő, általában egy fasírtot evett, szelet kenyérrel, karéj savanyú dinnyével.

Egyszóval érte öröm is Rue Lajost. Csak valahogy minden furcsa volt.

Aztán beért, és nyolc órát könyvelt benne a könyvelő, majd — éppen úgy, vagy majdnem éppen úgy, mint annak előtte — hazafelé vette útját, be-bekukkantva ide-oda, el-elcsalinkázva erre-arra, tehette ezt az öreg Rue, hiszen szabad ember lett szegény, ám előbb-utóbb, ha akarta, ha nem, csak hazakeveredett, és ha már otthon volt, hát legalább bevacsorált.

Hol ezt evett, hol azt.

De hetente legalább kétszer cukros kenyeret.

Ilyen étket utoljára, szóval ennek előtte, jó harminc éve fogyasztott Rue Lajos, még napközis korában, foci után, amikor kiizzadva berohantak a konyhára, kunyeráltak egy-egy szelet kenyeret, megszóratták kristálycukorral, kióvatoskodtak vele az udvari csaphoz. Most már persze a mosogató csöpögő csapja alá tartotta a cukrozott karéjt a könyvelő, kicsit nyitotta meg, a másik kezével elszorította, hogy permetezzen inkább, és egy határozott, se nem túl gyors, se nem túl lassú, de föltétlenül folyamatos mozdulattal végighúzta a víz alatt.

A cukor kissé megolvadt, a kenyér mégsem ázott szét. Ezt szerette Rue nagyon.

Olyan volt, mint régen. Furcsa. Nagyon furcsa.