Népszabadság, 1992. január 2.
BÄCHER IVÁN
Ezt a levest már gépbe írom, hárman-négyen is segédkeznek, itt vagyunk már, kinn a város határában, két villamosmegállónyira Árpád apánk feltételezett sírjától, a trinitárius kolostor, más néven a Schmidt-kastély tövében — ez jó, erről majd lehet írni sokat —, nagyjából ennyi van e kopár, szürke tájon, ahová véletlenül bizony nemigen vetődik ember, mondhatni ideális hely ez egy szerkesztőség számára, ráadásul bele kell tanulni ebbe a fehér, hideg masinériába, visszagyerekesedett itt mindenki, ül a képernyő előtt és játszik, nem szabad már a megszokott böhöm Optimákon írni, nincsen is már ilyen errefelé, IBM-ek és Macintoshok tépik az újságíróidegeket, ugyanis ezek a feneketlen gépek — ha egyáltalán működnek — rendszeresen elnyelik a szöveget, be is nyomok gyorsan egy „ment” feliratú gombot, állítólag ez néha segít, na most eltűnt minden a képernyőről, jól van, visszajött, jaj de furcsa ez az egész, hiányzik a Blaha ricsaja, hiányzanak az árusok, a zoknisok, a benzincsövesek, a könyvesek, a kazettások, a koldusok, a cigányok, a zsebesek, a lövöldöző rendőrök, hiányzik a forgóajtó, hiányzik a páternoszter, hiányzik a fejét-mindig-elfordító kiadóbiológus, hiányzik a négyeshatos, a Rákóczi tér, a Csarnok, a Meinl, a Corvin, hiányzik a megszokott szoba, hiányzanak a megszokott, félnótás szobatársak, hiányzik Jóska tizenhárom pár tornacipője körülem, az ócska asztal, a pártállami szék, a két évvel ezelőtt a szekrény mögé csúsztatott keretezett, mosolygós, magabiztos portré, hiányzik a jelen és hiányzik a múlt, de nem nyafogok tovább, itt amúgy is mindenki roppant ideges, a főnökök sápadtan bolyonganak a gépek között, a rovatvezetők kialvatlan szemmel bambulnak a képernyőre, mindenki retteg, hogy elúszik a lap, hogy nem működik majd semmi se, pedig a lapnak lennie kell, nem szabad hát nyafogni, írni kell, nyomkodom hát ezeket bele a gépbe …
Aztán egy széles mozdulattal kiprintelem az egészet, belezavarom az anyagot a valamicsodába, megkérek egy kollégát, hogy kapcsolja ki a gépet, fölállok, kilépek az ajtón, lebaktatok a másodikra, belepottyantok egy húszast az italautomatába, elteszem a visszajáró kettest, megmarkolom a húsleveskockából készült gőzölgő, tűzforró levet, visszamegyek a szobámba, előveszem az ablakból a tejfelt, egy kanálkányit óvatosan elkeverek a levesben, kiveszem IKEA íróasztalomból a citromot, a borsot és a cseresznyepaprikát, megízesítem egy kissé a pohárkányi, aranyló levet, az ablakhoz lépek bávatagon, nézem a ronda betonfal felett a domboldal kopár fái között kibukkanó kápolnácska tornyát, és megbékélve már a sorssal, kortyolgatok csöndesen.