Kendce

Van egy kedves barátom, úgy hívják, hogy Jani Pál. Ez a Pali arról nevezetes, hogy minden baját, bánatát, haragját kencébe fojtja: ha valami gondja támad, ő azonnal csinál egy kenyérre kenhető pépet: amikor példának okáért otthagyta szegényt a felesége, és elment Kanizsára a reluxással, akkor ez a Jani azonnal készített egy zsidótojást, összeaprította a főtt tojásokat — akkoriban még lehetett kapni —, kevés vajjal, tejföllel, borssal, sóval, mustárral, snidlinggel elegyítette, és máris kicsit jobb volt.

Eseményszámba ment aztán annak idején pártkongresszusok évadján meglátogatni őt: ilyenkor, akárcsak egyik napirend a másik után, úgy sorakoztak föl Jani barátom asztalán a kencék: legnépszerűbb volt a halas, amely egy közönséges, húszforintos szovjet halkonzervből, egymaréknyi vajból, pontosabban margarinból — vajat már akkoriban is csak az használt, aki maga köpülte —, egy doboz másra úgysem használható paradicsomkonzervből, egy jókora, vékonyan laskára vágott vöröshagymából, sóból, borsból, kis ketchupból, esetleg apróra vágott friss paradicsomból tevődött össze, mindez kétségbeesett dühvel összedolgozva persze, és ez aztán valamicskét enyhített valamit az „én marha, mit is vártam ezektől” érzetén.

Aztán, nem is olyan régen, sokan hittük azt, hogy Pali felhagy a kencékkel, visszatér régi vágyához, a húsokhoz, ő igazánból ugyanis a húst szerette, a marhát, a bélszínt, a tokányt, de hát ugye eddig bolond lett volna ő húst sütni ezeknek, de talán most, gondoltuk sokan, ám amikor az elmúlt hónapokban meglátogatjuk őt, hiába szaglászunk, nem csapja meg orrunkat a sült hús illata, annál inkább valami éktelen fokhagymaszag, és a konyhába lépve ott láthatjuk Janit, amint fokhagymás kencét készít haraggal, egy fejnyi apróra vágott fokhagymát, tehéntúrót, margarint, őrölt borsot, sót, csöpetnyi cukrot és egy kevés fehér misebort kutyul és kutyul és kutyul, szegény Jani …

Pár napja jártam nála újra, és igencsak furcsa kencét kaptam vacsorára: külsőre éppúgy nézett ki, mint egy megszokott körözött, és szájüregemben forgatva a falatot, örömmel ismertem rá a szokott ízekre: a juhtúróra, a margarinra, tejfelre, pirospaprikára, mustárra, lila hagymára, sóra, borsra, sörre, szardellapasztára, ám az egésznek ezen túl is volt valami különös, furcsa, édeskés bukéja, kérdem tőle, te Jani, mi ez a furcsa íz ebben a körözöttben? — Mire ő csak elmosolyodik szomorúan, és mondja, hogy ez bizony már nem körözött, hanem tőrözött, más néven igazságpépel, magyarán kendce, amely éppen úgy készül, mint régebben ama paprikás liptói, csak ehhez még bele kell csepegtetnünk valami újat is, mondja, és már nyitja is ki nyakán az inget és mutatja torkán a már viszonylag szépen gyógyuló sebet …