Csusza

Van egy kedves barátom, úgy hívják, hogy Safranek. Ez a Safranek igen ügyesen mozgott a konyhában, nevezetes volt egyebek között Safranek túrós csuszája, amelyet legtöbbször feleségével együtt készített, általában közösen főztek az asszonnyal, jól megértették egymást a konyhában, de legalábbis jól összeszoktak, hagyományos munkamegosztás alakult ki köztük az évek folyamán, kizárólag Safranek pucolta például a krumplit, a zsírosabb, odakozmált lábasokat viszont mindig az asszony vette gondozásba, és nemigen voltak köztük nézeteltérések az ízesítés, a fűszerezés tekintetében sem, már mindent egyféleképpen csináltak ők ketten, bejáratottan, otthonosan, megszokottan.

Az a bizonyos túrós csusza is úgy kezdődött, mint máskor: az asszony föltette a nagykandliban a vizet, tett bele kis olajat és félmaréknyi sót, közben Safranek köbcentis darabkákra vágta a szalonnát — a bőrkét fóliában eltette az asszony egy majdani bablevesbe és kisvártatva szétáradt a tepsiből a sülni kezdő füstölt szalonna fönséges szaga. Mivel Safranekné már tudta, hogy ettől a szagtól Safranek rettenetesen megkíván majd egy kisfröccsöt, szó nélkül töltött egy pohárkával, odalökte az urának, aki éppen bontogatta föl a tejfölöket, de közben hálásan pillantott feleségére is, aki beleöntötte a tésztát a lobogó vízbe, s amíg a tészta főtt, gyorsan összecsapta a konyhát, elmosta az edényeket, letörölte a konyhaasztalt, összecsomózta és kicserélte a szemeteszsákot és nem is nagyon ügyelt arra, hogy mit csinál Safranek, aki egy kis edénybe tett kétdiónyi vajat és erre öntötte rá a hárompohárnyi tejfölt, mert Safranekék igen zaftosán szeretik a csuszát, és csak amikor már rotyogott a tűzön ez a fehér massza, és befejezte a takarítást, akkor hökkent föl Safranekné:

— Hát ez meg mi a csoda?

— A tejföl — motyogta Safranek —, kicsit megsütöm a vajon …

— Hülye vagy?

Safraneknek gyöngyözni kezdett a homloka.

— Így sokkal finomabb …

— Honnan veszed?

— Hát … olvastam … — mondta Safranek, és gyorsan töltött magának még egy fröccsöt.

— Aha — húzta el a száját az asszony. — Végül is egyszer ennek is el kellett jönnie — de ezt már csak gondolta magában, nem szólt már fennhangon semmit, csak szomorúan mosolygott maga elé, aztán leszűrte a tésztát.