Emlékebédek

Ilyenkor, szeptemberben, ha belekukkantunk barátaink konyhájába, még könnyedén megállapíthatjuk, merre járt, nyaralt a család a nyáron.

Ha azt látjuk, hogy az illető minden második nap malomkenyérnyi tésztával küszködik, lakását belengi a zelleres paradicsompép szaga, és megszomjazván „una birra büdösök!” kiáltásokat hallat, akkor biztosra vehetjük, hogy ez a família Itáliában múlatta az időt.

Ha viszont a konyhakő csuszmákos már a nap mint nap szétfolyó kelt tésztától, mert sehogy sem akar összeállni a gőz felett a knédli, viszont igen finom zellersalátával kínálják az embert, és a lakás teli van különféle kocsmákból lopott söralátétekkel, akkor vendéglátónk ebben a szezonban Pozsonyig vagy Prágáig juthatott el.

Ha valaki addigi magyaros szokását föladva, a család tiltakozásával dacolva nem ecetes, sós, cukros vízben áztatja ki a salátából az ízt, hanem kis olajjal, uborkával, paradicsommal, ezzel-azzal összedolgozza, joghurttal elegyíti és a végén reszelt juhsajttal borítja be, akkor nyilvánvaló, hogy pár héttel ezelőtt még Bulgáriában sopszkázott gondtalanul.

Ha viszont drámai változásokat észlelünk a konyhán, sózott mogyoróval és mazsolával meghintve teszik elébünk a pörköltet, a rezsón már harmadik hete rotyog a gulyásleveskockával ízesített lében az eresz alól lekapart fecskefészek, és a háziasszony félrevon minket, hogy kétségbeesetten közölje: ez a Jóska mostanában olyan furcsa pillantásokat vet a kutyára, akkor nem lehet kétséges, hogy szerencsés honfitársunk valami távoli, egzotikus tájra vetődött el.

Ilyen esetben nyugtassuk meg az asszonyt: csak pár hétig kell kicsit jobban odafigyelni az ebre, aztán lassan, szinte észrevétlenül elmúlik majd a nekibuzdulás, megfakulnak a nyár emlékei és újra jönnek a jó kis gulyások, bablevesek és a kissé szándékosan odakapatott, borssal alaposan megszórt, langyos, szinte már hideg káposztás cvekedlik.