Aranygaluska

Van egy kedves, öreg barátom. Úgy hívják — mit csináljak —, hogy Rosentzweiner Kis Elemér.

Elemér műszaki ember, jelenleg egy jól menő kft. ügyvezető igazgatója, ám nem idegen tőle a humán kultúra sem, olvas verseket is, otthonosan mozog a klasszikus regényirodalom szereplői között, jól bánik feleségével és két szép fiával, természetesen intézi az apróbb bevásárlásokat is, és imád főzni.

Rosentzweiner Kis Elemér nem is főz rosszul.

Legendásak pörköltjei, meghökkentően ízes bográcsgulyások készülnek piliscsabai kertjében, pillanatok alatt tud Elemér pikáns, ám mégis bársonyos salátákat előállítani, bármikor, bármiből meg egy kis tejfölből.

Rosentzweiner Kis Elemér csak a tésztához nem ért.

Ez nem is lenne nagy veszteség, mert Elemér utálja a tésztát.

Csak ne lenne tészta az aranygaluska is.

Hogy pontosan hol és mikor ismerkedett meg Rosentzweiner Kis Elemér az aranygaluskával, az egyelőre az ő titka. Szülei bizonyíthatóan nem készítettek ilyet — felesége semmit sem készít —, talán valami ifjúkori, szép kapcsolat lehet a dolog hátterében, mindenesetre Rosentzweiner Kis Elemér hosszú éveken át minden hónapban megpróbálkozott az aranygaluskával.

Volt vagy ötven aranygaluska receptje. Kikérdezett minden öreg rokont, házvezetőnőt és falusi menyecskét.

Reggel — lehetőleg, amikor már nem volt senki sem otthon — három mérleggel is lemérte a hozzávalókat, a 600 g lisztet négyszer is átszitálta, óvatosan meg is melegítette a napon, addig a 30 g élesztőt két dl tejben kevés cukorral összekovászolta és meleg helyen megkelesztette. A keverőedénybe öntött lisztben gonddal formált egy kis mélyedést, abba öntötte a kovászt, a négy dl langyos tejet, az evőkanál vaníliás cukrot, a hat tojássárgáját, a 60 g porcukrot, a fél rumot és a 150 g vajat, mindezt rendkívül alaposan összedolgozta Rosentzweiner Kis Elemér, liszttel meghintette, letakarta és állni hagyta, pár óra elteltével újra gyúrta, újra hagyta, majd diónyi darabkákra szaggatta, olvasztott vajba mártogatta, és kivajazott, kimorzsázott tepsibe helyezte. Az első rétegre cukorral elkevert darált diót és mazsolát planírozott, arra újabb tésztaréteg jött, meleg helyen még egy kicsit kelesztette az egészet, majd a tetejét megkente tojással, közepes lángon megsütötte, tálaláskor vaníliás cukorral meghintette, borsodót készített hozzá, és az egészet kivágta a szemétbe.

Mert Rosentzweiner Kis Elemérnek az aranygaluska nem ment.

Nem tudni miért, de nem ment.

Valami mindig történt: vagy valamelyik komponense szaladt meg, vagy a tésztát nem kelesztette kellőn, vagy csak egyszerűen szénné égett az egész — barátom még soha életében nem csinált ehető aranygaluskát.

Nincsen hozzá érzéke. Nem képes átlátni ezt a dolgot. Nem megy neki.

Rettenetes dolog ez.

Amikor az ember saját korlátaiba ütközik.

Az rendben lenne, ha valamit nem lehetne kapni, tojást, cukrot, lisztet vagy tejet, az is rendben lenne, ha ócska Karancs sütővel dolgozna Elemér, az is, ha nyakán lógna a család aranygaluska-készítés közben, de hát minderről szó sincsen, minden belevalót kapni a boltban, jó a sütő, a család pedig nincsen otthon, amikor Rosentzweiner Kis Elemér rászánja magát a galuskacsinálásra.

Pontosabban rászánta magát.

Mert mára már feladta.

Persze ma is gyakran főz, hisz főzni kénytelen, pörköltet, paprikás csirkét, húslevest, rántott húst, változatlanul ízesek gulyásai és messzi földön híres a Rosentzweiner Kis Elemér-féle körözött.

De azért ha néhanap betéved egy vendéglőbe és megpillantja az aranygaluskát az étlapon, elpirul, tenyere megizzad és rettenetesen fölháborodik az árakon.