Nincs recept!

Panaszos levelet kaptam a minap, amelyben egy kedves olvasó az íz-lelőben megkívántatott étkek elkészítéséhez hiányolja a hozzávalók mennyiségének, és az egyes munkafázisokra fordítandó időnek pontos, grammra, percre megadott koordinátáit.

Ezért aztán a kedves olvasónak folyós lett a túrótortája.

Sajnos, nem tudunk segíteni. Megadhatnánk ugyan számokat, hogy ennyi túró, meg ennyi tojás, meg ennyi cukor, meg ennyi perc, de bizony lehet, hogy a túrótorta széjjelfolyna úgy is. Sőt, szinte bizonyosan széjjelfolyna. Dafke.

Az ételnek ugyanis lelke van.

Nem lehet kifogni rajta.

Rögtön észreveszi például, ha először készítik őt. Elsőre az étel sohase sikerül. Mit csináljunk? Ilyen az étel. Bele kell nyugodni, és hozzá kell látni a következőhöz. (Ravaszabbak megpróbálhatják rögtön a másodikkal kezdeni, hátha szerencséjük van, az étel elbambul, és jó lesz.)

Az étel szeszélyes.

Készítünk kedden egy paprikáskrumplit, ami pompásra sikeredik, szép zafttal, puha, de mégis szilárd állagú krumpliszemekkel, harmonikus ízkompozícióval, aztán egy hétre rá, csütörtökön megint csinálunk egy paprikáskrumplit, ugyanabból a krumpliból, ugyanabból a hagymából, mindenből ugyanannyit teszünk bele, mindent ugyanannyi ideig főzünk — és mégis: ezen a csütörtökön csupán száraz, pépes, méregerős kulimász lesz az ebédünk.

Hiába kutatjuk a jelenség okát. Ez az étel titka marad örökre.

Megérzi az étel azt is, hogy ki foglalkozik ővele. Az ételnek nem lehet hazudni: ő pontosan tudja, hogy ki biztos magában (tudja, hogy senki), ki gátlásos (tudja, hogy mindenki), ki az, aki mindig görcsösen bizonyítani akar, ki az, akinek már minden mindegy, ki erős, ki undok, ki számító, és ki unalmas, szürke kispolgár.

Az étel azt is mindig pontosan tudja, milyen passzban készítjük őt éppen: ingerülten, fáradtan, rezignáltan, vagy lelkesen, és mindig tisztában van azzal is, hogy mi őnéki éppen a szerepe: fáradtság-levezetés, terhes kötelesség teljesítése, menekülés, avagy esetleg éppen ő a főcél.

Az étel persze legszívesebben ez utóbbi funkciót tölti be, de vigyázni kell, mert szeszélyes és megunja ezt is, terhesnek kezdi érezni a túlzott törődést, és hisztérikussá válik. Nem árt néha csak úgy félvállról kezelni, csak úgy mellette lenni, látszólag nem is törődni vele, és akkor talán jobban megbecsüli a ritkább, kitüntetett csak-őrá-figyelést.

Egyszóval az étel nehéz dolog. Nincsen rá recept. Csak próbálkozni lehet vele újra és újra.

És ha nem sikerül néhanap, ha nem lesz benne minden, ha nem áll össze egésszé, ha kicsit kesernyés lesz, fanyar, savanykás, zavaros, híg, üres, ízetlen avagy éget mint a láng — hiába: már meg kell enni akkor is.