Székelykáposzta

A székelykáposztának a székelységhez természetesen nincsen semmi köze, lévén, hogy az erdélyi konyha sohasem került érintkezésbe a rácok közvetítette török kultúra és a székelykáposzta attribútumával, a pirospaprikával.

A székelykáposzta nevét Petőfi Sándornak, magát az étket pedig Székely János Pest vármegyei könyvtárosnak köszönheti a hálás utókor.

Ezen utóbbi úr törzsvendége volt munkahelyének tőszomszédságában, a Gránátos (ma Városház) utcában lévő Arany Ökör — később az épület sarkán elhelyezett szerkezet miatt Zenélő Óra — néven ismert vendéglátó-ipari egységnek.

Egy ízben későn vetődött be megszokott kocsmájába, és kevesellvén a választékot, egy hirtelen — ma már tudjuk: történelmi — eszmevillanással összekevertette magának a konyhán lévő maradék káposztafőzeléket a maradék pörkölthússal.

Attól kezdve a Székely csak ezt ette.

Petőfi pedig bevetődve egyszer ide is — mert hova nem vetődött ő be legalább egyszer — megkóstolta, megszerette és azonmód el is keresztelte az étket.

Azt mondják egyébként, hogy ez a Székely a maga idejének — a reformkornak — egyik legnagyobb ígéretű tehetsége volt. Húszéves korában kortársai, pajtásai, harcostársai — Kemény, Petőfi, Vasvári, Jókai és a többiek — biztosra vették, hogy ez a több nyelven beszélő, kimagasló szónoki képességekkel bíró, borotvaéles elméjű, magas, jó kiállású, lángoló tekintetű fiatalember egyszer majd Széchenyi és Kossuth méltó örököse lesz.

Aztán a fiú valamikor a harmincas években elszegődött a Vármegyeháza könyvtárába, és onnan is ment nyugdíjba a kilencvenes évek derekán.

De aki egyszer is evett már egytányérnyi jó, magyaros, szaftos, vérvörös, kanálnyi tejföllel meglöttyintett székelykáposztát, az tudja, hogy a vármegyei könyvtár derék hivatalnoka nem élt hiába.