Népszabadság, 1991. január 17.
BÄCHER IVÁN
Ehhez a hamisítatlanul magyar specialitáshoz mindenekelőtt keressük fel a csodálatos Józsefváros valamelyik hentesét. Lehet ez a Bródy Sándor utcai, lehet a Szentkirályi utcai vagy valamelyik Baross utcai, de leginkább mégiscsak legyen a Bródy Sándor utcai.
Itt álljunk egy keveset sorba, hallgassuk a boltban szüntelenül hömpölygő eszmecserét, majd kérjünk a felvágottas pult mögött szolgálatot teljesítő hölgytől két jókora ropogós, aranysárga zsömlét és két szelet másfél-másfél centi vastag — hüvelyk- és mutatóujjunkkal mutassuk is! — friss, harsány, rózsaszín parizerkarikát.
Fizessünk huszonhat forintot.
Lassan, gondtalanul, mint akinek nem sürgős semmi, ballagjunk el a Gutenberg térig, üljünk le egy padra, lehetőleg háttal a közértnek, vessünk egy pillantást a hatalmas nyomdászház mellett szerényen megbúvó saroképületre, amely zárványként dacol a katolikus Józsefváros szívében, s amelynek földszinti ablakából csengő kacajú lányok köszöntik salommal az arra érdemes járókelőt.
Ezután töprengjünk egy keveset, majd egyik zsömlénket helyezzük el a jobb kabátzsebünkbe.
Miután ez megvan, hajtogassuk szét a parizert védő papirost, és az egyik parizerszeletet fogjuk meg a két szélén, hüvelykkel az egyik, a másik négy ujjal a másik oldalán, ujjaink egymás felé közelítésével hajtsuk ketté a karikát, helyezzük el a szánkban, és együk meg.
Az utolsó nyelés után bólintsunk egyet: az hors d’ oeuvre jól esett.
Kár, hogy a héját elfelejtettük lefejteni, és így attól észrevétlenül, előbb óvatosan körbesandítva utólag kell megszabadulnunk. (Mellesleg kérésünkre hentesasszonyunk késével ügyesen, elegánsan és szívesen elvégzi nekünk ezt az előkészítő műveletet.)
Ekkor két kezünkkel óvatosan fogjuk meg a zsemlét és eleinte finoman, majd egyre határozottabb, férfiasabb, de azért mindig szeretetteli mozdulatokkal ropogtassuk meg a péksüteményt.
Ha nem pattogzik le a teteje, örüljünk neki, ha lepattogzik, ne bánjuk azt se.
Az immár előkészített zsemlét akkor úgy fogjuk meg két kezünkkel, mintha imádkoznánk, vagy mintha szívet formálnánk, és ebbe a szívbe kerüljön élivel a zsömle.
Két, szorosan egymás mellett levő hüvelykujjunkat ekkor kezdjük óvatosan belemélyeszteni a tésztába.
Ezzel párhuzamosan, a szívet mintegy kitárva, távolítsuk el lassan egymástól az ebben a műveletben kulcsszerepet játszó két végtagot, amelyek ügyes mozgatásával azt is el kell érnünk, hogy a két fél zsemle lehetőleg egyforma legyen.
A két zsemleféltekét nem kell teljesen elválasztani, hogy ne csúszkáljon benne a gondosan meghámozott parizerdarab.
Még egyet ropogtassunk a hamburgerkülönlegességen, és lassan, elégedetten fogyasszuk el azt.
Miután végeztünk, gyűrjük össze a parizeres papirost, álljunk föl, söprögessük le halszálkás kabátunkról a morzsát, önkéntelenül tapogassuk meg zsebünkben a vacsorát, tegyünk néhány lépést, és ezután már nincsen hátra más, mint hogy pillantásunkat megadóan engedjük elrévedezni a Mária utcai borozó szomorúan integető cégtáblája felé.