Népszabadság, 1997. március 8.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
Pfujj… Pfujj-pfujj és pfujjj — fakadt ki Romlaky Böske, mindahányszor meglátogatta anyját, Gojszit.
Erre többször is sor került hetente — Böske nehezen szokta a házaséletet, menekült az anyai melegbe, ha csak tehette.
— Édes lányom… Ki kell bírni, ki kell bírni… Ez a mi dolgunk az életben: kibírni… Ez a kötelességünk, édes lányom… Kibírni és csinálni, amit kell.
— Utálom! Gyűlölöm! Undorodom! Soha nem hittem volna, hogy ez ilyen gusztustalan… És fáj is.
— Édes lányom — ölelte őt át Gojszi. — Ilyen az élet… Föl kell áldoznunk magunkat… Értük… Ez a mi dolgunk… kötelességünk… Ha tetszik, ha nem, édes lányom. Noch dazu, édes lányom, azért neked nem csupán a rosszból jut ki manapság…
Ez bizony így volt.
Mert Böske nemcsak asszony lett — ebben nem sok örömét lelte —, hanem jómódú asszony, és ezt azért már nem bánta annyira.
Gold Sámuel és testvére, Artúr 1919-ben önállósodtak. Az előző évben vásárolt angyalföldi telken fölépült saját paszománygyáruk, amelyik egészen jól indult.
Az ifjú házasok az Arany János utca 22.-be költöztek. Romlaky Böskének el kellett húzódnia szülőföldjétől, az orvosok, színészek, ügyvédek, hírlapírók lakta Lipót körút vidékéről és át kellett szoknia Lipótváros déli részére, az Arany János utca, Nádor utca, Nagykorona utca és Fürdő utca határolta városrészbe, a pesti textilesek birodalmába.
Aki ebben a szakmában számított, annak errefelé volt üzlete, boltja, kereskedése. Csak a Sas utcában több mint kéttucat textiles működött egy jó évszázadon át: a 3-as szám alatt várta vevőit Schank és Schwartz, ugyanitt elfértek még a Stréter testvérek is, a 4. földszintjét foglalta el Dávid, az 5.-ben árult Tausz, a 6.-ban Pfeifer, a 7.-ben Fichmann, a 15. szám alatt volt irodája a sopronkőhidai szövőgyárnak, a 16.-ban a kispesti textilgyárnak, a 17.-ben volt boltja Kemény Oszkárnak, a 20.-ban székelt a Linum, Tauszig Sámuel és fiainak boltja, egy házban a Pannónia Textilkereskedelmi Kft.-vel, a 21.-ben Büchler, a 24.-ben Felmayer és így tovább a szomszédos Bálvány, Zrínyi, Arany János és Nádor utcákban is.
Otthonra leltek itt a textiles Goldok tehát.
A lakás is lehetős volt, ötszobás, két cselédszobás, be is rendezték, gazdálkodva bőséges anyagiakból és szerényebb ízlésből — főleg a méretekre ügyelt Gold Sámuel, hogy minden, a szőnyeg, a bútor, a kép, hatalmas, nehéz, böhöm legyen.
Böskének természetesen nem kellett dolgoznia, a cselédeket meg a szakácsnőt felügyelte és a kosztpénzt kezelte bölcsen. Ez utóbbi ténykedésben mindenekelőtt azt tartotta szem előtt, hogy minél többet tudjon lecsípni és átcsempészni Újlipóciába.
Gold Sámuel kora reggel ment a gyárba, este jött csupán, akkor még benézett pár környékbeli kávéházba a textiles kollégákkal tartani a nexust. A hétvégek az evezősklubban teltek, Gold Sámuelnek még nem volt ideje fölfogni a végzetes tényállást, hogy ugyanis ő Böskével nem egy nőt vett el, hanem egy családot, nem is akármilyet.
Anyósával egyébként Gold szóbeli érintkezést nem is folytatott azóta, mióta a leánykérés alkalmával Gojszi fölhívta a figyelmét arra, hogy az ő lányának féltucat keresztény gróf udvarolt…
— Mondjátok meg neki — mutatott Gold ettől kezdve fél évszázadon át a vele egy asztalnál ülő anyósra —, hogy jó a leves.
Gold Sámuelt ekkoriban a politikai események aggasztották mindenekelőtt: 1919 áprilisa volt.
A tanácshatalom fönnállásának ötödik napján államosították a húsz munkásnál többet foglalkoztató üzemeket. A Gold-gyár sok bedolgozót alkalmazott, így sikerült gyorsan a limit alá tornáznia az állandó munkások számát. De Gold Sámuel nem nyugodott meg — úgy okoskodott, hogy ahol a húszfős üzemeket elveszik, ott előbb-utóbb elveszik a kisebbeket is…
Csak Gold Artúr nem aggodalmaskodott, mert őneki ez nem volt szokása:
— Ha elveszik, elveszik, legföljebb szegények leszünk mondogatta.
A nőket mindez nemigen érdekelte.
Legfőképpen nem Romlaky Annát, aki rémesen unta már az életet. Két testvére kiszabadult a Pozsonyi útról, ahol csak ő maradt összezárva Gojszival.
Dolgozni nem dolgozott, korzózott, naplót írt, szerelmes volt és szenvedett.
Vágyott is el, főleg Debrecenbe. De Debrecen jött el őhozzá előbb. Április közepére szinte az összes debreceni fiú Pestre futott — 23-án Debrecent elfoglalták a románok ugyanis. Boldog volt Anna, alig győzte a korzózást, még Kupfer is föltűnt, őt aztán becsukták egy kis időre a vörösök túsznak, de aztán elengedték hamar, igaz, akkor meg Kupfer elutazott Bécsbe.
De más nagy esemény is történt Anna életében ekkor: 1919. április 11-én munkába állt. Bátyjának egy barátja protezsálta be hivatalba. Nem is akármilyenbe. A Szociális Termelés Népbiztosságán kapott munkát 40 korona napidíjjal.
A népbiztosság csaknem kétezer dolgozója a Tőzsdepalotában vert tanyát. Remekül múlott a hivatalban az idő. Anna nemigen csinált semmit, néha diktáltak neki, néha elküldték ide-oda valami papírral, de persze arról fogalma sem volt, hogy a hivatalnak alapvetően mi a hivatása, nem is érdekelte, ő örült, hogy mindenféle emberrel megismerkedhetett.
Napja megállás nélküli csevegésből állt, volt is miről beszélni, mert folytonos átszervezések, egyik szobából a másikba költözések, csoportcserék, feloszlatások és új csoportok alakítása borzolta a hivatali dolgozók kedélyét. Többször elterjedt, hogy föloszlatják a népbiztosságot, június 21-én szombaton fel is mondtak az egész rendelkezési állománynak, de végül Annát visszavették, aminek örült, mert már nagyon jól érezte magát ott.
És — kell-e mondani? — rémesen beleszeretett az osztályvezetőbe, bizonyos Lóránt elvtársba.
Igaz, később az egyik kolléganője, bizonyos Vidt Jolán elmondta neki, hogy ez a Lóránt szoknyabolond és van már vagy féltucat törvénytelen gyermeke, de Anna szerette Lórántot úgy is, sőt még jobban is talán, mint akkor, mikor még nem tudta ezt.
Szinte részegülten lépett ki aznap Anna a Tőzsdepalota irdatlan kapuján.
Meglepetésre Gojszi várta ott. Kitört ugyanis az ellenforradalom és lövöldöztek az utcán. De mit törődött Anna ezzel. Ő nekifeszült a gépírásnak legott.
Amikor csak volt egy kis szabad ideje odabenn, és talált szabad gépet, már kopogtatott valamit. Délutánonként benézett Lóránthoz majdnem mindig.
Munka után a kollégákkal, egy Löwenstin nevűvel, Wabstock Olgával, Vidt Jolánnal és másokkal a Gerbeaud-ba jártak.
Romlaky Anna boldog volt és úgy érezte, hogy nem tudna a hivatal nélkül élni már.
Július 7-én véglegesítették, ekkor ugyan egy kicsit kiábrándult Lórántból, persze nem igazán, csak annyira, hogy Lóránt ideges legyen, mert — úgy gondolta Anna — az ilyesmi sose árt.
Közben a hivatalban persze fölkerekedett és elindult szokott útjára a susmogás, pletyka, osont szobáról szobára, fél nap alatt bejárta minden zugát az irdatlan palotának.
De Annát ez mit sem érdekelte.
Ő csak gépelt lankadatlanul.
Aztán július 24-én kedden moziba készültek egy páran, de még volt idejük, hát egyik kolléganőjükhöz, bizonyos Udvardynéhoz, akinek a férje harcolt valahol, igazánból nem tudta senki, hol, fölmentek egy órára, ás táncoltak ott bostont és valcert és bort ittak, dacolva a tilalommal, no ennek szagát aztán megérezte Gojszi, és produkált egy olyan, két ájulással tagolt sírógörcsöt, hogy hasonlót nemigen láttak még a legedzettebb Romlakyak sem.
— Részeges, ronda, züllött, undorító disznó a leányom! Feslett, léha, gonosz, lusta! — sikoltozta Gojszi. — Meghalok! — tette hozzá azonnal.
— De anya…
— Mindent velem csináltat meg! Élősködik! A pénzt szerteszórja! Iszik! Dohányzik!
— De hát dolgozom, anya! És segítek itthon is!
— Anyját cselédnek teszi! Megöl! Megöl! Megöl!
Anna bezárkózott a fürdőszobába, nézte magát a tükörben, azután belefeküdt egy teli kád jéghideg vízbe, hogy beteg legyen, mert akkor legalább kedves lesz Gojszi hozzá.
— Mit vétkeztem én, hogy ezt megérdemeljem? — zokogta a kádban. — Hát milyen élet ez?! Csak a hivatal, el nem mehetek, és ha idejön valaki, és kell egy csésze tea, hát három napig szidnak érte! Nem bírok olyan jó lenni, mint ők, nem tehetek róla, én nem bírok jó lenni, nekik könnyű jónak lenni, mert ők nem vágynak másra, ők nem szerelmesek soha, ők megvannak fiúk és udvarlás nélkül, de én nem tudok anélkül élni. Jaj, csak beteg lennék legalább…
Persze nem lett beteg, mehetett másnap a hivatalba, szerencsére, mert úgy érezte, csak az az ő életében a jó, a hivatal, alig várta akkoriban, hogy elteljen az este, hogy holnap legyen már, és ő mehessen oda, és alig várta a délutánt, amikor Lóránthoz bemegy, és ugye, mindenekelőtt és mindennél jobban alig várta augusztus elsejét…
Aztán augusztus 1-jén, szerdán ment be, és nem volt senki a Tőzsdepalotában, csak Fuksz Irén, ő is pakolt és mondta, hogy nem kell többet bejönni, nincsen többet hivatal, a proletárdiktatúra ugyanis véget ért.
Romlaky Anna Lóránt elvtársat nem látta többé.
Viszont eléggé jól megtanult gépelni.
Bächer Iván