Oráni leves

— Szerbusz, anyukám! — mondta Sprentzl Gyula 1935. május 27-én, pontban déli tizenkét óra húsz perckor, amikor belépett a Rue de Musset 10-es számú házának ötödik emeletén lévő barátságos, napsütötte, kétszobás, franciaerkélyes lakásba.

— Szerbusz, apukám! — mondta Malovecz Aranka. Az ebéd az asztalon.

— Az jó lesz, fiam.

Sprentzl Gyula minden munkanapon pontosan tizenkét óra húsz perckor szokott volt akkoriban hazaérni. A munkaidő reggel nyolctól tizenkettőig, illetve délután kettőtől hatig tartott. Az iroda közel volt, de a hazafelé baktató építész mindig betért még megszokott kis bárjába és megivott valami aperitifet, legtöbbször Pastist, jó jeges vízzel, és csak utána ment haza.

Sprentzl Gyulának ekkoriban épp kezdett jól menni. Életében először — nem tudhatta szegény, hogy utoljára is — sikerült önállósodnia. Összeállt egy korzikaival és egy helybelivel, és megalakította a Société Algerienne du Batiment céget. A korzikai adta az ötleteket, az oráni a pénzt, Sprentzl Gyula pedig dolgozott.

Akkor már lassan harmadik éve éltek Oránban.

Miután Malovecz Arankát huszonkét éves korában a kis Erzsikével kivágták otthonról, Sprentzl Gyula pedig, akitől a felesége, Paula nem volt hajlandó elválni, 1932-ben vesztegetési ügybe keveredett, hármasban kivándoroltak Algériába. Malovecz Aranka hamar belakta a spanyolos hangulatú, zömmel európaiak lakta katona- és kikötővárost. Később majd úgy emlékszik vissza az itt töltött évekre, mint élete legszebb időszakára talán. Persze nehéz volt: megszokni új országot, új népet, nyelvet, új éghajlatot, új kosztokat de mit számított minden nehézség, ahhoz a boldogsághoz képest, hogy Sprentzl Gyula végre az övé volt, csak az övé.

— Mi az ebéd, anyukám? — kérdezte Sprentzl Gyula, miután kezet mosott, levette cipőjét az előszobában.

Leves, fiam, aztán vajban sült sole, sajt, gruyere és rokfort és gyümölcs.

— Hű, sole, az nagyon jó, fiam — örvendezett Sprentzl Gyula.

És valóban: a Baross utcai tót konyhán nevelkedett Malovecz Aranka remekül megtanult az oráni konyhában a tengeri halakkal, rákokkal, kagylókkal, herkentyűkkel bánni.

Aranka behozta a levesestálat és szedett urának.

— Milyen leves ez, fiam? — kérdezte Sprentzl Gyula, és szép magas homlokán összeszaladtak a ráncok.

— Leves.

— Azt látom, anyukám, de milyen?

Borsóleves, apukám, borsóleves.

— Én nem szeretem a borsólevest…

— Te szereted a borsólevest, apukám — mondta Aranka és teliszedte a tányért.

— Chili van, fiam?

És aztán szép, hosszú, szőrös ujjaival Sprentzl Gyula gondosan beleaprított a levesbe két hosszúkás, apró paprikát, amit otthon rendesen macskapöcsnek tisztelnek.

Míg Gyula kanalazta a leves, Aranka, aki épp csak egy kis kóstolót szedett magának, mesélt:

— Ma csak délután jön Erzsike haza. Verseny lesz litterature francaise-ből. Remélem, szép eredményt ér el a gyerek. Tavaly első lett. Azt mondta a professeur, hogy kimagasló képességű… A legjobb az iskolában.

— Van valami inni, anyukám? — harákolt Gyula vöröslő fejjel.

— Apukám, a hajam rövidre akarom vágni, ez most nagy divat.

— Adj egy kis vizet, fiam.

— Gondolkodtam a kalapon is, amit mondtál. Én úgy látom, most jön a meleg és itt nemigen hordanak, hát én azt mondom: ráér.

— Vizet!

Tudod, hogy nem szeretem, ha evés közben vizet iszol, apukám. Az a te nagy hibád, már mondtam, hogy leves közben vizet iszol. Majd utána adok. Nem is mondtam még, hogy levél jött Loncitól. Azt írja, rémesen magas a vérnyomása. Persze remélem, azóta már lement neki. Mert ha nem, az bizony nagy baj. De hát csak rajta múlik. Nem akarja megérteni, hogy lehet élni szerényebb koszton is. Nemcsak mindig azok a zaftos pörköltek, gulyások. Akkor a vérnyomása is lemenne és nem lenne kitéve valami súlyosabb bajnak.

— Víz… Te… Víz…

— Még ha szóda lenne. Olyan igazi szóda. De az itt nincsen. Az csak otthon van. Sokat gondolok Lonciékra, hogy milyen jó nekik, hogy azt a szódát ihatják…

De ekkor Sprentzl Gyula már alig kapott levegőt:

— Merde! Vizet! A rohadt életbe! — és kirohant a konyhába.

Mikor a délutáni alvás után indult a hivatalba vissza, letérdelt Aranka elé, aki összeszorított szájjal mosogatott:

— Ne haragudj, anyukám.

— Haragszom! Nagyon haragszom. Tudod, hogy nem szeretem, ha goromba vagy. Azt az egyet ki nem állhatom.

— Meg tudsz nekem bocsátani? — rimánkodott Sprentzl Gyula okleveles építészmérnök térdepelve a konyhakőn.

— Na… na… — mondta Aranka és kezénél fogva felhúzta Sprentzl Gyulát. Nézte egy kicsit a szép, szőrös kezet és megbocsátott.

— Használd a cipőkanalat — mondta, amikor Sprentzl Gyula indulni készülődött. — Hányszor mondtam már, hogy idő előtt tönkreteszed a cipődet. Ez a te nagy hibád, apukám, hogy nem tudsz a cipőidre vigyázni.

— Persze fiam. Viszont te ne feledd, hogy este benn kell maradnom, fiam.

— Hol?

— Az irodában. Megmondtam, hogy hetente kétszer benn kell maradnom!

— Megmondtad, persze, hogy megmondtad.

— Na, szerbusz.

— Szerbusz.

A lépcsőházban Aranka még utánakiabáll urának:

— Jó volt az ebéd, apukám?

— Merveilleux, fiam, merveilleux! — kiabálta vissza Sprentz Gyula és bement az irodába, és ment máshová is, de az legyen az ő dolga hova, bement az irodába elsősorban és mindenekelőtt, ahogy ment még másfél évig minden áldott munkanapon, egészen addig, amíg Franciaországban nem győzött a Népfront, és Leon Blum kormánya egyszerre akarván kedvezni a tőkéseknek és a munkásságnak is, a középrétegek terheit növelte meg, minek következtében az árak és az adók duplájára emelkedtek, a szerződéseken viszont nem lehetett változtatni, az építési vállalkozók egy része tönkrement, az építkezések leálltak, a munkásság sztrájkba lépett, ebből az alkalomból gyorsan, amit lehetett, ellopott az építkezésekről, Sprentzl Gyula cégtársai közül az oráni eltűnt valahol Franciaországban, a korzikai viszont titkon fölvásárolta saját építőanyag-készletét és pár hónap múlva megvette Orán legelőkelőbb kávéházát.

Sprentzl Gyula viszont padlóra került.

De föltápászkodott onnan hamar.

Bächer Iván