A fénykép

1925. szeptember 22-e volt, vasárnap.

Malovecz Béláné, született Korneli Rozália most is fél ötkor kelt.

Ahogy kilépett a konyhába, rögtön fölkelt anyósa is, akinek ott volt vetve ágy.

Maloveczné első útja ki, a gang végébe vitt.

Visszatérve begyújtott. Két hatalmas kandliban föltett vizet.

A konyhában a falikútnál megmosakodott. Felöltözött, aztán — amig a víz melegedett — tett-vett, egybehordott szennyes edényt, a sparhelt, a szenesláda körül összehúzta kicsit a koszt, és ami a legfontosabb: föltette már a húst is.

Közben Sztaramaty, mert így hívták otthon az anyóst, már neki is látott a zöldséget tisztítani.

Öt óra után tíz perccel — mire a két nagyszobás lakás minden zugát betöltötte a másfél liternyi Franck kávé nehéz, forró, édeskés szaga — Malovecz Béla is kipapucsolt a konyhába térdig érő madzagos gatyájában, kiment a gang végébe.

Visszatérve már várta a lavórnyi langy víz a hokedlin.

Mosakodás után Malovecz a konyhaajtó félfájára erősített szíjon élezte, a karján lévő szőrből húzva próbálta a beretvát, kis tálkában vert habot, pamacsolt és megborotválkozott gondosan. Utána képét bekente szesszel.

Fölvette a gonddal vasalt, tiszta, fehér inget.

Ekkor már föléledtek és kimerészkedtek a meleg alkóvból, illetve a szülői ágy zugából — ki honnan — a „gyerekek” is: a huszonnégy éves Lonci, a huszonegy éves Aranka, a huszadikba lépő Józsi és a kis Tibi.

A tisztálkodás után Malovecz zoknit vett föl, belebújt mindig élesre vasalt pantallójába, végül a fényesre suvickolt cipőbe is. Gondosan karbantartott, tömör bajuszával, fényes, elválasztott hajával, magas homlokával, megbízhatóságot sugárzó meleg tekintetével úgy pillantott szét a Baross utcai lakás konyhájában, mint egy igazi úr.

Az volt egyébként.

Szabó volt.

A gróf szabója.

A szakmát még otthon, Árva vármegyében — az azóta vízzel elárasztott Usztye falujában ringott bölcseje — tanulta ki. 1896-ban, tizenhét évesen, hozta őt fel Pestre Horatschek bácsi, akinek tiszte volt évtizedeken át a gróf igen nagy számú, és szigorúan csak megbízható, katolikus tótokból összetevődő személyzetéről gondoskodni.

Malovecz — miután rövid ideig dolgozott a földalatti építkezésén is — a század fordulóján lett a gróf szabója, és ettől kezdve soha senki másnak nem varrhatott, még a családtagoknak sem, soha nem dolgozhatott géppel, és soha nem adhatott ki a kezéből hibás munkát — lett légyen szó ruháról, frakkról, szmokingról vagy díszmagyarról.

Ha hétköznap lett volna aznap, akkor reggeli után — szalonna volt, sajt, tejfel és kávé — bement volna fél kilenc körül a folyosóról nyíló, faparavánnal kétfelé választott szobába, amelynek egyik fele szolgált próbaszobaként, hatalmas, hibátlan tükörrel, két fotellel, a falon atillákat, díszmagyarokat, frakkot, szmokingot ábrázoló színes metszetekkel.

Persze Malovecz nem ide, hanem a másik félszobába ment volna be fél kilenckor, a műhelybe, ahol — bár nem használhatta, mert a grófnak csak kézzel varrhatott — állt egy hatalmas szabóvarrógép és egy monumentális szabóasztal: egy három méter hosszú, kilencven centi széles, húsz centi vastag tölgyfatömb, továbbá egy óriási szekrény, bepolcozva sűrűn, teli tucatnyi kis fiókkal, és a polcokon, a fiókokban lapult, csillogott, tarkállott katonás rendben ezrével a cérnára fölfűzött gomb, acélkék nadrágcsat, cérnaspulni, patent, kapocs, gombostű, centiméter, olló az ötcentistől a félméteresig, gyűszű, tű, mágnes, szabóvonalzó, vékonyra szeletelt szappandarab, enyv, ruhakefe, vasalópárna és persze a polcokon tucatnyi méterszám a gondosan behajtogatott, szép, drága anyag.

Ide ült volna be fél kilenc körül Malovecz, hogy dolgozzon addig is, amíg úgy tíz körül megjön próbálni a gróf.

Ha hétköznap lett volna.

De vasárnap volt, 1925. szeptember 22-e, szép, őszi vasárnap.

Ezért tehát reggeli után az egész család ünneplőbe vágta magát, és elvonult a közeli Scitovszky (ma Lőrinc pap) téren álló Jézus Szíve-kápolnába.

Mise után az asszonyok hazasiettek a vasárnapi ebédet készíteni, Malovecz Béla pedig betért a gyerekekkel a Mikszáth Kálmán téri Bulyovszky-féle vendéglőbe, ahol a józsefvárosi tótságnak volt szokott gyülekezése hétvégeken, délután itt tartotta ülését a Tót Egylet, és itt próbált a tót dalárda is.

Ehhez tudni kell, hogy Malovecz Béla tót volt.

Anyja, Sztaramaty, aki ekkor már velük lakott a Baross utca 6-ban, akkor sem igen tudott volna beszélni magyarul, ha Maloveczné engedte volna szóhoz jutni.

A Belső-Józsefvárosban, a Múzeum utca és az Esterházy (egy időben Puskin) utca sarkán álló grófi palota — és a környékén sorakozó többi főúri lak vonzáskörében szabályos tót „falu” alakult ki a századfordulón.

Mikor a millennium emlékezetes, ragyogó esztendejében kamasz Malovecz Béla Budapestre érkezett, korántsem botladozott magányosan, talajtalanul, idegenként az éppen világvárossá serdülő metropolis utcáin — ismerősök, falubeliek, rokonok, gyermekkori játszótársak vették körül, segítették, protezsálták a falusi szabósegédet. (A metropolishoz azért tudni kell, hogy a Külső-Baross utcában még sokan tartottak marhát akkoriban…)

Ezen a vasárnapon tehát, csakúgy, mint máskor, mise után a gyerekekkel benézett az övéihez, a többi Iszkrához, Bozsekhez, Vaczlavikhoz Malovecz, majd hazatért ebédre.

A vasárnapi ebéd mindig húslevessel indult.

A húst venni kellett — Maloveczné minden csütörtökön kiment a Nagyvásárcsarnokba. A többi levesbevaló, a répa, a zöldség, a káposzta zsákszámra állt a kamrában, a pincében, a fürdőszobában pedig színültig volt krumplival a kád. Ezek a dolgok részben grófi apanázsként, részben a még rendszeres tótországi hazalátogatások folyományaként kerültek rendesen.

Mellesleg, hogy pontosan vagy akár még csak hozzávetőlegesen is mennyi volt a grófi kommenció, azt nem tudta meg soha senki — ez a gróf és Malovecz szigorú, halálig őrzött titka, pontosabban magánügye maradt.

A benne főtt cupákos marhaszegy önálló fogásként követte a levest, mártásokkal, mindenekelőtt torma- és paradicsom-, kapor-, sóska- vagy egresszósszal, amelyik mind egyként készült, vékony zsíros rántáson fonnyasztotta, dinsztelte meg Rozália a megmosott, lecsurgatott, aprított belevalót, kis hideg vízzel felöntötte, ízesítette sóval, borssal, cukorral, kapor esetében kis ecettel, és végül tejfellel besűrítette.

Ezután sült vagy rántott hús következett hagymás krumplival, zellersalátával, végül sütemény, ezen a vasárnapon fánk.

Ebéd után Malovecz Béla bevonult a műhelybe, fölkapaszkodott a csupasz szabóasztalra, és szunyókált egy órát. Délután csak a szabóasztalon tudott aludni.

A szieszta után más napokon még dolgozott volna estig, de mivel aznap vasárnap volt, fölvette a zakóját és bejelentette, mint minden vasárnap délután:

— Elmegyek.

Senki nem szólt, senki nem mert kérdezni semmit, de hát nem is kellett kérdezni, úgyis tudta mindenki, hova megy Malovecz: előbb a házban lévő kocsmába, leküldeni néhány spriccert, azután pedig elballag zsidó barátjához a Baross kávéházba.

Pár hónapja ugyanis volt neki egy zsidó barátja.

Egy ilyet ugye meghívni nem lehetett haza, egy rendes otthonba, de azért barátkozni lehetett vele, hiszen ő is csak ember. Utána alighanem még benéz a Tót Egyletbe is Malovecz.

Délután Sztaramaty és Maloveczné otthon időzött a gyerekekkel. Az asszonyok mosogattak odakinn a konyhában.

— Sokáig marad a gyerek — mondta Sztaramaty.

— Ma dalárda is van.

— Jaj-jaj…

— Megint be lesz csiccsentve…

— Legalább kedves lesz kicsinyt…

— Danolni fog.

— Hadd danoljon.

— Szép hangja van.

— Nagyon szép.

— Kár, hogy ritkán danol.

— Kár.

— Csak, ha be van csiccsentve.

— Csak.

— De akkor szép.

— Akkor nagyon.

A két asszony ebben maradva mosogatott. Majd bementek a szobába. Maloveczné újságot kezdett olvasni. Sztaramaty pedig kötött. Várták, hogy öt körül kivágódjon az ajtó és bevágódjon Malovecz, és tót dalokat daloljon harsányan, közben fölkapja a kis Tibit, de a nagylányokat is, és táncoljon velük körbe-körbe, aztán kifulladva letérdeljen felesége elé, és vaskos paraszttenyerével, felülről lefelé, középen végigsimítsa az asszony arcát.

Várták, hogy Malovecz, mint minden héten egyszer, ilyenkor, vasárnap délután, mikor megjön tótoktól, zsidóktól, egyszer egy héten kedves legyen.

De most nem volt az.

Öt órakor kivágódott az ajtó, bevágódott rajta Malovecz Béla, és öblös hangja megremegtette a lakást:

— Jebem Ti Dusu!

— Jézusom, mi történt!

— Az egész egylet rajtam röhögött! Nézzétek! — üvöltött vöröslő fejjel Malovecz és kivágott egy fényképet a konyhaasztalra.

A fénykép előző vasárnap készült a Hűvösvölgyben, ahová a derék tótoknak gyakorta volt szokásuk elkirándulni akkoriban. Barátok, rokonok, ismerősök sorakoztak a Nagyréten székelő fotográfus masinája előtt föl.

— Mi van ezzel? — kérdezte Rozália ijedten.

— Hogyhogy mi van?! — kiabált Malovecz. — Hát nézd meg a kezét! Jebem Ti Dusu! Nézd meg, hol a keze annak a rohadéknak!?

A két asszony figyelmesen nézte a képet.

A jobb szélen állt Malovecz Aranka. Arcán ártatlan mosoly. Hófehér balkarján, a keble alatt egy szép szőrös férfikéz pihen. Ez a kéz a mögötte álló csinos, bajszos fiatalemberhez, Sprentzl Gyulához tartozott eredendően. Sprentzl Gyula a család rokonának, Maloveczné unokahúgának férje volt. Gyakori vendég a Malovecz-lakásban, gyakori társ a kirándulásokon.

Maloveczné ekkor beszólt a szobába halkan, de olyan hangon, hogy belefakultak a falak:

— Aranka.

Másnap, 1925. szeptember 23-án hétfőn Aranka kifordult a Baross utca 6. szám alatti ház kapuján, végigment a Vámház körúton, átkelt a Ferenc József hídon, a Gellértnél fölszállt a 9-es villamosra, leszállt a Pálffy téren, visszasétált a Ganz utcáig, belépett a Király fürdő kapuján.

Tudni kell, hogy Maloveczéknél a test alapos karbantartását a Király fürdő rendszeres — heti két alkalommal megejtett — látogatása komplettírozta.

Minden héten ide járt kicsiny gyermekkorától tehát Aranka is, akinek sárga szeme volt, teljesen sárga. Ekkoriban már nem anyjával, nem is mindig testvérével, Loncival jött, de gyakran egyedül.

Mint most is.

Nem a gőzbe ment ezen a napon.

Már hosszú hónapok óta — ha egyedül ment és nem Loncival vagy anyjával — nem a gőzbe indult, hanem ment végig a folyosón, aztán fordult balra. Arca vörös volt Arankának ilyenkor általában, de most fehér, falfehér volt az arca, sárga szeme vörös volt a rengeteg sírástól, de a falfehér arc elszánt volt, száját összeszorítva lépdelt a Király folyosóján Malovecz Aranka azon a hétfői napon.

Amikor meglátta őt a fehér köpenyes asszony, rezzenéstelen arccal szólt hozzá:

— Huszonkettes.

Aranka benyitott a 22-esbe.

Ott egy süllyesztett kád volt, egy heverő, egy szék, egy kisasztal, egy szőnyeg, egy tükör, egy fogas.

És Sprentzl Gyula.

Maloveczné unokahúgának hites ura, 32 éves, okleveles építész.

A forró víz zubogott a medencébe jólesőn. Sprentzl Gyula fehér lepedőbe tekert testét gomolygó pára lepte el.

Amikor másfél óra múlva Malovecz Aranka kilépett a Fő utcára — persze külön távoztak, Sprentzl Gyula lemaradt mögötte —, határozottan lépdelt a Pálffy tér felé. Szabadnak érezte magát és erősnek. Útközben lopva orrához-orrához emelte karját, és beleszagolt a puha, fehér bőrbe. Boldogan szívta magába a Király vizének semmihez nem fogható szagát.

Bächer Iván