Népszabadság, 1995. október 28.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
El akart menni ő is.
El akart menni a városból erre a három napra, éppúgy, mint a többi sok-sok százezer.
Gondolta, lemegy a házba.
Ilyenkor, október végén, mikor már fűteni kell, ilyenkor már nemigen szokott maradni a házban, ahol pedig tíz éve, májustól szeptember végéig lenni szokott.
Öt éve, amikor egyedül maradt, gondolta, nem megy, egyedül nem megy, eladja a házat inkább, de aztán a gyerekek és különösen Tyutyu miatt megtartotta, lement, eleinte nagyon rossz volt, de később megszokta ezt is.
Persze a kutya miatt is jobb odalenn, nem kell naponta háromszor a Klauzál térre járni.
De ilyenkor, október végén felhurcolkodik már, és naponta háromszor megteszi a maga rituális körsétáját a kutyával, útba ejtve a Zoli zöldségest, a perzsa boltost és persze Klein urat, aki mindennap félretesz neki negyed kiló rozskenyeret.
Néha egy kávéra is beülnek, de azt csak a nyugdíj utáni napokon, remek kávézó nyílt az utcában, bolgárok csinálják, és be lehet vinni a kutyát is.
Egyszóval szeretett lenni a városban is.
Most mégis fontolgatta: erre a hétvégére lemegy.
Szerdán ugyanis így szólt hozzá Klein úr:
— Képzelje, Lali bá! Négyszer annyi kenyeret rendeltek péntekre, mint máskor… — odahajolt a füléhez, úgy tette hozzá suttogva: — Félnek a cigányok a tüntetéstől…
Sok cigány lakik az utcában, a házban is, nincs velük persze több baj, mint másokkal.
Ekkor gondolta, hogy le kéne menni.
Mégis maradt.
A gyerekek mentek le a házba, valami társaságot vittek magukkal a banktól, Tyutyut pedig ráhagyták.
Sokat van mostanában Tyutyuval, ez nagyon jó, ez a legjobb a világon most, Tyutyu, akivel lehet sakkozni, kaszinózni és sétálni főleg.
Még egy évig lehet rábízni Tyutyut — mondták a gyerekek egymás között, halkan.
Mióta beteg lett, megváltozott, megszelídült, jámbor lett és játékos mindenekelőtt. Régebben makacs volt, önfejű, szigorú, kemény, de az utóbbi időben megcsinált mindent, amit mondtak, szófogadó lett, akár egy jó gyerek, és játszott reggeltől napestig.
— Papa ! — mondták neki szombaton, amikor elvitték hozzá Tyutyut. — Ki ne vigye az utcára a gyereket!
— És ne is mondjon neki semmit!
— Ha kérdez, mondd, hogy nem tudod…
— A tévét sem muszáj nézni!
— Lehet sakkozni!
— Kaszinózni!
Sakkoztak és kaszinóztak szombaton és vasárnap is, játszottak betűset, átvettek négy francialeckét, hallgattak zenét, de főleg kaszinóztak, a gyerek is és ő is mindennél jobban szerették a kaszinót.
Szombaton krumplis tészta volt, a gyerekek hozták át a paprikás krumpli maradékát. Vasárnap virslit ettek egész nap, azt is a gyerekek hozták, volt vagy másfél kiló, mustárral, tormával, rozskenyérrel ették, ő este ivott egy-két kisfröccsöt, Tvutyunak pedig hoztak két doboz Sió baracklevet, azt szereti Tyutyu. Volt jaffa is.
De nem volt krémes.
Pedig mindig le szoktak menni, ha Tyutyu nála van, enni krémest.
Azelőtt a Royalba mentek, később a Pálmába, majd amikor az Mozarttá fajult, találtak egy elég jó kis helyet az Oktogonnál. Nem volt a krémes olcsó itt sem, de kéthetente négy krémesre még futotta.
— Mikor megyünk krémest enni. Papa? — nyaggatta öt Tyutyu egész szombat-vasárn, a szomszéd özvegyasszony, akinek kilenc macskája van:
— Hétfőn talán már mi is kimehetünk… Akkor már csak a fejesek ünnepelnek…
Hétfő délelőtt tizenegy után léptek ki a kapun. Hideg volt, de ragyogón sütött a nap. Az utcán egy lélek sem mozgott, csak a szomszéd házból a Kolompárné sétáltatta irdatlan kutyáját.
Elhaladtak a kis szerb vendéglő előtt, beköszöntek Rezihez, a perzsa boltoshoz, aki nyitva volt most is, majd elhaladtak Klein úr üzletének redőnye előtt, a bolgár kávésok is zárva voltak, szemben a fagyizó is, hiába, ünnep volt.
A cseh étterem után értek ki a Körútra.
Egyszerűbb lett volna a téren át menni az Oktogon felé, de ők erre mentek mégis. Ki tudja, miért, de erre mentek.
Az úttest néptelen volt egészen. A járdaszegélyen végig rendőrök hada állt.
— Hol vannak az autók, Papa?
— Nem tudom, Tyutyu.
— Miért van ennyi rendőr, Papa?
— Nem tudom, Tyutyu.
— Mi van itt, Papa?
— Nem tudom, Tyutyu.
Álltak a sarkon.
Egy perc múlva tűnt föl a menet a Blaha Lujza tér felől. Rengeteg zászló lobogott mindenütt a tömeg felett, fehér körrel középen, abban egy fekete fogaskerékkel.
— Milyen zászló ez. Papa?
— Nem tudom, Tyutyu.
A tömeg eleje a sarokhoz ért. Kétféle ember vonult benne: fiatal, egyenruhás, bakancsos, illetve idős, kis bajszú, öltönyös.
A menetből egy szalmabábu magasodott ki.
— Ki az, Papa?
— Nem tudom, Tyutyu.
— Kik azok az idegenek, Papa?
— Nem tudom, Tyutyu.
— A Rezi idegen, Papa?
— Nem tudom, Tyutyu.
Ekkor egy asszony lelépett a járdáról, és valamit belekiáltott a vonuló tömegbe. Mikor egy rendőr fölsegítette, az asszony arca csupa vér volt.
— Miért provokál?! — kiáltott rá a rendőr. — Menjen haza.
Keze remegni kezdett.
Ekkor a szemközti bérház harmadik emeletének egyik kitárt ablakából egy úr harsányan kiáltott, és karját negyvenöt fokos szögben az ég felé lendítette.
A tömeg felüvöltött, és ezer kar emelkedett föl azonnal.
— Mi van, Papa?
— Semmi, Tyutyu.
— Miért remeg a kezed?
— Nem érdekes, Tyutyu.
És ekkor meglátott valakit a vonulók között. Hetven körül járhatott az a férfi, szépen nyírt, vékony bajsza volt, előreszegeződő, kemény kék szeme.
Óvatosan megtapogatta kabátja zsebét. Nála volt a Nitromint.
— Mi van, Papa?
— Semmi, Tyutyu.
— Rosszul vagy, Papa?
— Nem, Tyutyu.
— Baj van, Papa?
— Nincs baj, Tyutyu.
— Mi van, Papa?
— Nincs semmi, Tyutyu.
A menet vége eltűnt az Oktogonnál.
— Mi lesz, Papa?
— Nem lesz semmi, Tyutyu.
— Krémes sem lesz. Papa?
— Krémes lesz, Tyutyu — mondta, és megszorította a gyerek kezet, és indultak tovább, szépen lassan, a ragyogó októberi napsütésben a Duna felé.
Bächer Iván