A szápári búcsú

Nyár volt, persze, akkor is.

Meleg, augusztus végi nyár. Típusa szerint: igazi első nyár.

Mert sokféle a nyár is. Van viharos nyár, van csavargós nyár, nyuginyár, lidérces nyár, adódik inganyár, kórházas nyár, halálnyár, költözködős nyár, táboros nyár, felejthető és felejthetetlen nyár, egyennyár, munkanyár, flaszternyár, falusi és — egyszer az életben adódhat elsőnyár is.

Az olyan nyár, amelyben sok minden történik először.

Az a nyár olyan volt.

Ló Tasziló tizenötödik évében járt, botladozott, tapogatott, bóklászott tétován.

A gimnázium első évét végezte be éppen. Mérsékelt sikerrel, de be.

Furcsa év volt.

Új osztályba került, mert nem volt meg a négyes átlaga. Patinás, belvárosi, tizenkét osztályos iskolába járt ötödiktől. Nyolcadikra kezdte magát biztonságban érezni kicsinyt, amikor Szenes tanár úr kivetette. Mert nem volt meg az átlag.

Hónapokon át ácsorgott a szünetekben a folyosón Ló és nézte társait, akikkel négy éven át együtt járt, akik között már-már barátokra lelt, de akik nemigen elegyedtek szóba már vele, hisz ő lecsúszott az általános tagozatba, meg különben is, nehéz egy másik osztályba járóval elsőben szóba állni még.

Lónak ráadásul mindenkivel nehéz volt szóba állnia.

Lehetetlen jószerivel.

Ló főként hallgatott. Mert félt. Félt, ha megszólal, ostobaságot talál mondani, kinevetik, megszólják, rá sem hederítenek, lebaltázzák, elzavarják.

Vagy valami olyasmi történik, amire egyáltalában nem lehet számítani.

Erre számított Ló mindenekelőtt.

Úgyhogy inkább hallgatott.

Eleinte egyedül, később Bencével.

Bence osztálytársa volt Lónak. Kollégista, sovány, szőke fiú és hallgatag mindenekelőtt. Ő is magában ácsorgott a folyosón a szünetekben. Nem is az iskolában kerültek össze Lóval, hanem a Budapesti Nemzetközi Vásáron, ahová kihajtották és ahol szabadjára engedték őket.

Az NDK-pavilonban összeakadtak, együtt nézték meg aztán a továbbiakat, pár hét múlva már egymás mellett is ültek, és aztán éveken át együtt álltak a szünetekben a folyosón és együtt hallgattak.

És együtt töltötték a tél és a nyár egy részét.

Azon a nyáron hívta meg először Bence padtársát Csernyére.

Lót korán reggel kivitte papája az akkor még Engels névre hallgató térre és föltette a buszra, amely meg sem állt Sőrédig. Ott, a kocsmánál volt a pihenő.

Az utasok nagy része leszállt és bement a kocsmába, Ló is leszállt, de mivel kocsmába még nem volt szokása járni, elindult találomra a faluban.

Először járt Sőréden, gondolta megnézi kicsit.

Mire, tíz perc múlva, a kocsma elé visszaért, nyomát sem lelte a busznak.

Ott állt Ló pakk nélkül, fillér nélkül, reggel kilenckor Sőréden.

Még évekig úgy emlegették Csernyén: a fiú, aki gyalog jött Sőrédről…

Ha nem is sok, de jó néhány autó elhaladt mellette persze, miközben ő bandukolt Bodajkon, Balinkán. Mecséren által, de stopolni eszébe sem jutott volna Lónak.

Annak még a gondolatától is irtózott, hogy ő int és nem veszik föl.

Sok mindentől félt Ló, de a visszautasítástól nagyon. Gyalogolt inkább húsz kilométert Sőrédről Csernyéig. Nem is érte semmi baj, megaláztatás, atrocitás útközben. — ebédre szépen odaért.

Paprikás krumpli volt ebédre, uborkasalátával, annak volt szezonja.

A konyhaasztal körül nyolcan szorongtak: Gyuri bácsi, akinek még megvolt mind a két lába, az öt fiú és az egyik lány. Irma néni nem ült le, a második nővér pedig már akkor is Pesten ápolónősködött.

Karesz kivételével, aki traktoros volt, a fiúk, férfiak mind bányászkodtak Balinkán, Dudaron, Kincsesen.

Gyuri bácsinak egy éve volt hátra, az öt fiúból kettő érte meg a negyvenet.

De akkor még nem volt semmi baj.

A lakás igazi bányászlakás volt, hosszúkás ikerházban, azelőtt a kolónián élt a család, az erdőben, a konyhaasztaltól száz méterre indult a tárna, a hatvanas évek elején költöztek be a faluba.

A lakásban volt ugyan még egy kis félszoba is, de azzal nemigen éltek: elfértek mindannyian a szoba-konyhában. A már akkor is óriás pocakkal bíró Karesz aludt a sparhelt és a macska mellett odakinn, az öregek és négy-öt gyerek a hatalmas duplaágyban, a szentkép alatt — mondták is később, hogy itt nem kellett holmi fölvilágosítással bíbelődni soha —, Bence pedig a nagyágy lábához tolt dikón.

Lónak is itt jutott hely — fejtől-lábig ekkor hált először.

De hát ez egy ilyen nyár volt — sok minden történt először.

Például ekkor ekézett először Ló.

Ez a dolog egy végeláthatatlan kukoricásban esett meg, mégpedig a következőképpen. elől ment, nem túl gyorsan egy rozoga Zetor. Arra merőlegesen rá volt akasztva egy hosszabb rúd. A rúdra rá volt akasztva öt eke. Az öt ekére pedig rá volt akasztva öt paraszt.

Pontosabban ekkor már három paraszt, Bence és Ló.

Így masíroztak aztán reggel hattól délután hatig oda-vissza az irdatlan kukoricásban: elöl a traktor, aztán az ekék, aztán az emberek, akik nyomták az ekéket a földbe erősen.

Szó nemigen esett, a traktorpöfögést csak néha-néha színezte egy jellegzetes, hars hanghatás: mintha csak valaki valami éles dologgal leberetválna tucatnyi kukoricaszálat…

Ilyenkor a parasztok Lóra pillantottak, Ló pedig kétségbeesetten próbálta visszarántani az ekét a sorból, az eke persze átperdült a másik sorba azonnal és máris: reccs-reccs-reccs- reccs-reccs…

Ló roppant kínosan érezte magát.

Barátja viszont mindvégig nyugodt volt, derűs.

Gyorsan fölfigyelt arra Ló, hogy Bence mennyivel magabiztosabban, fölszabadultabban közlekedik Csernyén, mint a pesti iskolában: könnyeden cseveg a lányokkal, ha kölcsön kapja a motort, bátran száguldozik, többet beszél, többet nevet, többet felesel, mint megszokta Ló.

Mindennap kellett dolgozni, ha nem pénzért ekézni, akkor a szőlőben hurulni, kertben kapálni, fát vágni, rakni, tenni, venni, hozni, vinni, mindig akadt feladat.

De esténként kimentek a klubba, jaffát ittak és beszélgettek a lányokkal, ami annyit tett, hogy Bence beszélt, Ló hallgatott.

Pedig az egyik szomszéd lányt úgy hívták: Kati, és szőke volt. kék szeme és levendulaszaga volt.

Ló Tasziló először találkozott egy lánnyal, akit nem csupán Katinak hívnak, de ráadásul szőke haja van, kék szeme és levendulaillata.

De ettől Ló csak még jobban hallgatott.

Aztán eljött huszadika, ami akkoriban az alkotmánynak napja is volt ugyan, de ami még fontosabb: ekkor tartják a búcsút a szomszéd faluban, Szápáron.

Életében először ment szápári búcsúba Ló.

Gyalog mentek, heten-nyolcan az utcából együtt. Ott volt Kati is, mind a kék szemével, összes levendulaszagával.

Szápárra érve, végigjárták a sátrak közét, Bence célba lőtt, Katival fölült a körhintára. Ló pedig csak nézte az egész színes forgatagot némán, szorongva és mégis irigyen és közben automatikusan Mozart d-moll zongoraversenyének első tételét dúdolgatta magában, előző este az ment ugyanis a tévében Bernsteinnel, akkoriban csak egy adó volt, azt kellett nézni, nézték is szegény bányászok Bernsteint az ágyból, Irma néni meg is jegyezte félálomban, de tárgyilagosan a szentkép alól: ez is zsidó…

Aztán elvonultak a bálba.

Ott voltak már Bence bátyjai is, majd mindegyik odanyomott a kisöccsének egy százast stikában és ők fizették a belépti díjat is.

Üvöltött a zene, a hatalmas kocsmaudvaron fölállított sátor alatt már javában folyt a tánc.

A fiatalok szerencsésen fogtak egy asztalt, mellé helyezték Lót és elmentek táncolni.

Ám hamarosan megjelent az asztalnál Gyuri, a legidősebb báty, aki túl volt már egy motorbaleseten, egy bányaomláson és egy váláson is, és aki épp két évvel később esik majd össze a bánya fürdőjében. Akkor viszont egy korsó sört hozott Lónak:

— Igyál fiú!

Beleivott Ló a sörbe, amely meleg volt. savanykás és három hetven volt az ára, belekortyolt a sörbe és közben a Mozart-koncert komor dallamai kavarogtak benne, míg nézte a villogó fények alatt táncoló sokadalmat és úgy érezte magát, mintha ő valami vékony, törékeny, áttetsző jégen élné az életet, bármikor elcsúszhat, bármikor beszakadhat, bármikor alázuhanhat, és nincsen köze semmi ehhez a valós, vad és mégis oly vonzó evilághoz, amely körülveszi őt.

Ekkor azonban megjelent az asztalnál Pityu, akit csak húsz év múlva visz majd el a cukra. Hatalmas markában szinte elveszett a korsó:

— Mi az fiú? Nincs söröd?

Ló lepetten látta, hogy üres a pohár előtte.

Életében először ivott meg egy egész korsó sört.

A második felénél már arra gondolt, hogy írni fog egyszer, aztán viszont arra, hogy mit írjon majd, ha nem képes belekeveredni semmibe, ha az életet csak kívülről lesi, ha nem vegyül, nem oldódik, nem szédül abba maga is, ha nem sérül, nem sebesedik, nem égeti meg magát, nem pusztul bele majdnem…

Közben — életében először — túlesett két korsó sörön.

— Na mi van, fiú? Jól mulatsz? — állt meg asztalánál Jocó, a harmadik fivér, a harmadik adag kőbányaival.

Ám mielőtt ezzel is végzett volna Ló, kisebb gondja támadt: a söröknek sürgetőleg jelentkeztek bizonyos konzekvenciái.

Igen ám, de Ló addig még nyilvános helyiséget nemigen vett igénybe. Például kilencéves iskolai pályafutása során soha még az iskolai toalettben nem járt. Pedig mi egy iskolai toalett ahhoz képest, ami a szápári búcsúban várta Lót.

A kis. omladozó, fal nélküli, elképesztő szagot árasztó házikót meg sem lehetett közelíteni a frissen fölhalmozott mindenféle halmazállapotú és állagú anyagtól.

De ez most csöppet sem zsenírozta Lót.

Hátrament és elvégezte, amit el kellett végeznie.

Mire visszaért, asztalánál már ott lelte Kareszt, a negyedik fiút, akit egy évre rá kitagad a család majd, mert elvált nőt vesz el.

Karesz sem jött persze üres kézzel.

Amíg — az életben először — Ló Tasziló megiszogatta negyedik sörét, szívében, lelkében, agyában, eszében és minden egyebében szétáradtak és teljes harmóniává olvadtak össze a Mozart-koncert zárótételének vidám dallamai az ABBA együttes harsogó nájlonzenéjével. Boldogan ücsörgött Ló a hullámzó táncbeton partján, örült a nyárnak, a bulinak, a táncnak, örült az embereknek, örült az életnek, mindennek örült.

És ekkor örömét egy félénk hang zavarta meg a háta mögül:

— Nem jössz táncolni?

Levendulaillata volt a hangnak.

Ló Tasziló persze, hogy ment.

Életében először.

Hogy pontosan mit csinált ott a táncolók között, az teljesen közömbös, mert az akkor egy csöppet sem érdekelte őt, különben is akadtak lassú számok is, amikor semmit se kellett csinálni, csak beszívni mindenféle jó szagot.

Hajnaltájban, amikor sétáltak az országúton Csernye felé. Ló vég nélkül fecsegett, színesen ecsetelte falusi kalandjait, kezdve a sörédi túrától az ekézésig, mesélt könnyedén, ízesen bármiről és a lányok — már bocsánat — kacaja fölverte a határt, és Ló életében ekkor döbbent rá először, hogy micsoda egy remek pofa ő, és még Csernyén sem ment haza senki, leültek a bányászház elé, Ló beosont egy pokrócért is, először kanyarintott pokrócot vállára, később ez általános nyári viselete lesz majd, egyszerű, meleg és főként tágas a pokróc, mindig belefér, ha akad átfázott bekéredzkedő, akkor ott rögtön akadt, először az életben akadt Lónak és aztán még haza is kellett az illetőt kísérni…

Aztán olyan nagyon sok minden már nem történt.

De ami még történt, az már mind először történt.

Bächer Iván