A szájmuzsika

Az üteg békésen békaügetett fölfelé. A lépcsőn való közlekedésnek ezt a civil szemmel furcsának tűnhető módját már nyolcadik napja gyakoroltuk Kolompér honvéd vezényletével.

Ekkor már kezdtünk elfáradni kissé.

Ekkor már egyre többünket kellett bezavarni a vévészobába, a vegyvédelmis kotoncsizmák közé. Az volt a bőgőhely.

Ekkor még nem tudtuk, hogy ez a lidérc, a bezártság, az állati üvöltözés, az abnormális fizikai terhelés, a minden éjjeli pánikriasztás, a kiszolgáltatottság, az álmatlanság, a megaláztatás egy-két hétig tart csupán.

Ekkor még nem tudtuk, hogy utána a kellemesen bárgyú szabadság hónapjai jönnek, amikor nem lesz majd gondunk egyébre, mint hogy mit zabáljunk, mit piáljunk és mikor menjünk haza. Ekkor még nem tudtuk, hogy végül is remekül érezzük majd magunkat, hogy szabadok leszünk és vidámak, és nem tudtuk, hogy bár félrészegen csinálunk majd mindent, éleslövészetet, nonstop roncsteherautózást, többnapos marhavagonozást, az alkoholmámortól apokaliptikus bakonyi gyakorlatokat, de nem téved el majd golyó, nem szabadul el vagon, nem borul majd föl Csepel, nem tudtuk még, hogy ez alatt az év alatt nem csak az ütegből, de az egész ezredből sem kell majd katonai pompával kisérgetni senkit, és nem tudtuk még, hogy ez a legfontosabb, minden más hülyeség.

Akkor még minden nagyon rossz volt.

Egy hete voltunk odabenn.

Aznap este már harmadszor rohantunk le és ügettünk fel béka, hogy aztán újra lerohanjunk az épület ötödik szintjén lévő körletből a hátsó udvarra, az úgynevezett kisalakulóra, hogy a nyár végi holdvilágban vég nélkül verjük a vigyázzt. A porban masírozó nyolcvan fiatal körül, mint mindig, most is szakadatlanul futott körbe-körbe Pelikán honvéd, mint valami kisbolygó.

Pelikán nem alkudott.

Pelikán bivalyerős gyerek volt. Vakító szőke hajú, csecsemőbőrű albínó. Országos versenyen első lett abban az évben. Ma fizikus valahol Amerikában. Méregvörös arcáról patakokban ömlött a víz akkor.

— Engem nem alázhat meg pár patkány paraszt — sziszegte és futott tovább.

— Katonaaa! Ne magyarázza meg! — szárnyalt Kolompér öblös basszusa a délalföldi rónák fölött.

Pelikán másfél hónappal később fogdába küldte Krámer tizedest, Kolompérral pedig leereszkedően kedves volt mindvégig.

De most még csak futott.

Mi meg masíroztunk. Mellettem Balog trappolt, későbbi szakaszparancsnok, csirkefogó és testvércimbora, aki bearanyozza majd ezt az évemet.

— Ne szarj be… Rendeltem három liter cseresznyét… Sitty-sutty megvesszük ezeket…

De akkor még nem volt cseresznye, azt csak pár nappal később hozták be a főiskolások.

Akkor még csak este tizenegy óra volt.

Az üteg békésen békaügetett fölfelé.

Odafönn a szokott kép fogadott minket: szétdobált ágyak, kiborogatott szekrények, felrugdalt stokik. Az aznap már legalább nyolcszor felsikált kövön újból vastagon állt a víz. Legalább húsz vödörrel hordtak be az öregek.

Sztanka honvéd, leendő ipar-, akkor még csak ágyazóművész sírva fakadt, amikor meglátta szétdúlt fekhelyét, amelyen fél órával előbb térdelve, lélegzetet visszafojtva, remegő tenyérrel simogatta pengeélességűvé a pokrócszegélyt.

Krámer tizedes vastag ajkát lebiggyesztve, unottan ácsorgott a romhalmaz közepén.

Ő volt a csendes szemét. Az agy. Az éceszgéber.

Az üvöltés Kolompér reszortja volt, aki már zavarta is le Weiszt az ágyak alá. Weiszre nem ment rá a mundér. Szegényen egyszerűen minden ferde volt. Tudós könyvtárosként éldegél manapság.

Akkor panaszosan üvöltözött föl az ágyak alól, szépen, sorban, ahogy kúszott előre, vaslábtól vaslábig:

— Keleti Károly utca, budai hídfő, Sziget, pesti hídfő, Nyugati, Novhét-tér, Majakovszkij utca, Blaha…

— Wesselényi! — Biggyedt le Krámer vaskos ajka…

— Kimaradt egy statútum, katona! — bőgte el magát Kolompér, és Weisz honvéd kezdhette elölről.

A villamosoztatás közben Kolompér honvéd kezébe vette Weisz honvéd bakancsát és fölmutatta mellé Sztankáét:

— Katonák! Látják ezt a két bakancsot! Látják! Látják, hogy mekkora a kritérium a kettő között?

Miután a piszkosnak ítélt bakancsot behajította az ágyak alá, Kolompér a szekrénysorhoz lépett és egyenként kezdte kihúzni és kiborogatni a fiókokat a földre.

Mukk Ottó fiókját rántotta ki legelébb. Ottó felvételi nélkül lett biológia szakos. Fiókjában a szabványvacakok, borotva, szappan, levélpapír között egy közepes méretű üvegcse lapult. Abban pedig szőrös, fekete szörnyek hevertek. Kolompár hökkenten emelte föl az üveget.

— Mi ez itten, objektíve?

— Honvéd elvtárs jelentem, ezek rovarok.

— Mit csinál ezekkel, objektíve?

— Honvéd elvtárs jelentem, gyűjtöm őket.

Akkor még nem tudtuk, hogy pár hónap múlva Ottónak nem csupán a fiókja, de a szekrénye, az ágya is teli lesz katonás rendben felszurkált dögök ezreit tartalmazó egyendobozokkal, hogy Ottónak joga lesz a gyakorlótéren kiugrani az aknavető mellől egy-egy szebb példány láttán, hogy gőtéket, pézsmapatkányokat, kígyókat kell majd a lőszeres ládákban hazacipelnünk bogaras barátunk kedvéért, akinek a katonaság adta meg élete nagy élményét: élőben látni egy földikutyát. A földikutya azóta kihalt, Ottó viszont a pesti Állatkert főmunkatársa lett. De akkor ez még nem volt érdem.

Akkor még Kolompár kérdezett:

— Maga szerint, katona, szubjektíve, ez egy állatkert?

— Szubjektíve nem.

A közelben ácsorgó Pelikán hangosan felröhögött. Kolompár rábödült:

— Feküdj!

Pelikán komótosan lehevert a kőre. Kolompér Pelikán fiókjához lépett.

A fiók üres volt.

— Mi ez?

— Fiók, honvéd elvtárs — mondta Pelikán odalentről.

— És maga szerint mi van ebben a fiókban?

— Honvéd elvtárs jelentem, objektíve semmi. Szubjektíve viszont a fiók teli van.

— Hogy érti ezt?

— Honvéd elvtárs jelentem, hogy a lényeg az benne van a fiókban. Nézze csak meg jól — mondta a földön heverő Pelikán.

— Igen-igen — bólogatott Kolompér és szemöldökét ráncolva nézte az üres fiókot. — De hol a borotva?

— Honvéd elvtárs jelentem, nekem objektíve elég havonta egyszer borotválkoznom, egy hónap múlva eskü lesz, utána majd kimegyek a városba, úgy hallottam, a főtéren praktizál egy igen disztingvált férfifodrászat…

— Föl! — sikoltott föl ekkor fojtottan Krámer tizedes. — Balog! Adja oda a borotváját Pelikán honvédnek! Pelikán honvéd! Irány a vizesblokk békaügetésben. Teljes borotválkozást végrehajtani! Utána jelentkezik nálam!

Miközben Pelikán elügetett lomhán, a kissé megzavart Kolompár folytatta a fiókvizitet.

Az én fiókom következett a sorban. Kolompár egy mozdulattal zúdított ki mindent belőle.

— Ez micsoda? — pöccintett meg surranójával egy fénylő tárgyat.

— Szájharmonika.

Akkor még hangszert tilos volt behozni. Akkor még nem tudtuk, hogy később teli leszünk furulyával, gitárral, Prószéki behozza a szaxofonját és szerzünk egy zongorát is, hogy legyen a kórusunkat mivel kísérni.

De akkor még csak nagy csönd lett hirtelen.

És a csöndben csoda történt.

Kolompár arca valami egészen különleges változáson ment át. Az addig kegyetlennek és ostobának tűnő kerek, barna kép lassan felragyogott, akár a nap. A nagy, éjszín gombszemekből valami földöntúli melegség sugárzott elő. A tenyeres-talpas, tömzsi, cigánydugó elbűvölten bámulta a valóban szép darab, NDK-s, váltós instrumentumot.

Anyámtól kaptam születésnapomra.

— Szájmuzsika… — suttogta Kolompér — szájmuzsika…

Balog már ott állt mögöttem és sziszegte fülembe:

— Odaadni… odaadni…

Fölemeltem a szájharmonikát és reszkető kezekkel Kolompár felé nyújtottam:

— Szívesen kölcsönadom, ha honvéd elvtárs szereti…

— Barom… — suttogta Balog mögöttem…

— Sőt… Oda is adhatom… örökbe… Én amúgy sem tudok rajta játszani… nagyon…

Tíz perc múlva ágyban voltunk és mélyen aludtunk. A tanteremből átszűrendő panaszos száj muzsikaszó senkit sem zavart.

Másnap reggeltől szépen lassan kezdtek a dolgok fordulni jóra.

De Pelikán honvéd, bár jóban voltunk, mindvégig egy kis fölénnyel és megvetéssel közlekedett velünk. És még később is, ha összefutottunk a BEAC-pályán vagy a Kiskörúton, homályos szégyenérzet ködlött fel bennem is.

Mára ez már elmúlt nyomtalanul.

Igaz, hogy Pelikán kinn van Floridában.

Bächer Iván