Népszabadság, 1993. január 16.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
„Brumm! Brumm!, akarom mondani nyaf-nyaf. Persze nem értitek, miért beszélek így. Rögtön bemutatkozom. Én ugyanis bocs vagyok. Bocsánat, ti valószínűleg azt se tudjátok, mi az a bocs? Hát az én vagyok. Medvebocs. Brumm, brumm, akarom mondani nyaf-nyaf. Azért nyafogok, mert még kicsi vagyok. Kis medve. Most ismerkedjetek meg velem.”
1903-ban született Budapesten, Blumnak. Bodó lett belőle. Családjáról nem tudni sokat, novelláiban legtöbbször könyvelők az apák…
Érettségi után laphoz került. Ottmaradt csaknem fél évszázadon át. Bodó Béla a pesti szerkesztőségi ember egyik archetípusa volt. Ha egy nap nem szívhatott be nyomdaszagot, fulladva kapkodott levegő után.
Az Est-lapoknál kezdte mindenről író, rovathoz nem tartozó, szabadonfutó riporterként, színeseit, tudósításait naponta telefonálta be a gyorsírószobába — Szabó Lőrincnek például. Közben a Nyugatban, a Gondolatban novellái jöttek.
A Horthy-rendszert túlzottan nem szerette, de nem volt forradalmáralkat, a reá visszaemlékezők a bátor, a karakán jelzőt ritkán alkalmazták róla szólván.
Az életet kedvelő, helyezkedő, kedves, joviális, kopaszodó, enyhén pocakos bácsi lett belőle hamar.
Brumi bácsi.
Igyekezett mindig, hogy ne legyen semmi baj.
El is vitték a lágerbe Horthy csendőrei.
Magyar földön kínozták meg rettenetesen.
Visszatérve a Szabad Néphez került. Az első időben főleg lelkesedés volt itt, hit, akarat és Révai és Horváth Márton. Később kiderült, hogy nem árt, ha egy lapnál van néhány újságíró is. Mert még ez is egy szakma. Brumi bácsi mellett így került ide Hajdú Endre, Baló László és mások a polgári gárdából. Brumi bácsi igyekezett, hogy ne legyen semmi baj. Hajdú Endre ment a folyosón, és egy nyitott ajtóból hallotta Horváth Márton hangját: „Ezektől megtanuljuk a technikát, aztán kirúgjuk őket…”
Kirúgták őket.
Közben történtek rosszízű dolgok. Bodó Béla tanúskodott például Szabó Lőrinc ellenében, igaz, később visszavonta.
Az már kellemesebb esemény volt, hogy Brumi bácsi felesége megörökölte a Múzeum körúti nevezetes Pfeiffer-antikváriumot. Az egészet a Pártnak adták.
A Szabad Néptől kiebrudalt Bodó próbálkozott képes bulvárlappal, bizonyos Dolgozók Világlapjával, ezzel-azzal végül a Népszavánál állapodott meg. A Rákóczi úti Est-házban olvasószerkeszthetett újra.
Brumi bácsi igyekezett, ne legyen semmi baj. Betűhibája a sajtótörténetbe került, Brumi bácsi pedig a börtönbe.
Az 1953. március 6-ai szám első oldalán az ügyeletes olvasószerkesztő, vagyis Brumi bácsi talált egy betűhibát, ezért a sort Gerővel, a nyomdásszal átszedette. Ilyenkor azonban könnyen tud keletkezni egy másik hiba. Így történt, hogy a Népszava olvasói a Féltő szeretettel fordul hazánk népe Sztálin elvtárs felé címet viselő közleményből megtudhatták, hogy Sztálin elvtárs súlyos megbetegedéséről az egész magyar nép mélységes megrendeléssel értesült…
A koncentrációs táborban edződött Brumi bácsi jól viselte azt a pár hónapot, amit le kellett ülnie a tízből. A szegény nyomdásszal együtt elnyert penitenciát „gondatlan izgatásért” kapta, mely jogi nonszensz, nyilván már az enyhülés jele volt.
1956 decemberében régi estes kollegákkal Kellér Andorral, Hajdú Endrével, Kisjó Sándorral, Brumi bácsival és másokkal megindult az Esti Hírlap.
Belelapoztam — nem volt rossz lap ám, pedig finoman szólva is kormánypárti volt.
Brumi bácsi most már igazán vigyázott, ne legyen semmi baj.
1957. április 30-án éjszaka csöngettek lakásán. Elvitték a Markóba megint. A Horthy-rendőrségtől átvett módi szerint a munkásosztály nagy ünnepe előtt begyűjtötték a megbízhatatlan elemeket.
Szegény Brumi bácsi… szegény munkásosztály…
Gyors kiszabadulása után a jóságos, szelíd újságmackó rendíthetetlenül folytatta közkedvelt rovatát, a „Lapzárta után’’-t. Kis dolgokról írt, ami nagy dolog volt. Kevesen engedhették meg maguknak a szakmában akkoriban, hogy elkerüljék a direkt állásfoglalást. De Brumi bácsinak rangja volt. Joggal remélhette, hogy megpróbáltatásai véget érnek végre.
Különben is: vigyázott, ne legyen semmi baj.
Munkáskáderek jöttek a laphoz váratlanul. Rendes gyerekek voltak, de nem mind tudott írni. Brumi bácsi vissza-visszaadogatta a kéziratokat. Egy csepeli proletár kolléga el is készítette a följelentést hamarosan.
Brumi bácsit hazaküldték. A Pártbizottság összeült. Érdekesek lehetnek a vádpontok mai szemnek: a lap fejlécében egy darabig a független jelző szerepelt, és nem lehetett leírni azt a szót, hogy ellenforradalom. Mindkét állítás igaz volt, de egyikről sem Brumi bácsi tehetett.
A felfüggesztés alatt az újságbaborult elmében megszületett az „Itt a budapestiek beszélnek” című rovat, amely szülőatyját évtizedekkel élte túl.
A csepeli proletár viszont belpolitikai rovatvezető lett. Vadul javítgatta a Miklós Andor és Mikes Lajos iskolájában felnőtt hírlapírók anyagait.
Aztán Kellér Andort rúgták ki előbb, majd 1963-ban Brumi bácsival együtt az összes Est-lapost.
Ottmaradt egy lapember laptalanul.
Vett egy vérnyomásmérőt, novellákat írt, de nem bírhatta sokáig. Pár év csak, és az őt kirúgó főszerkesztő megrendülten mondhatta el koporsója mellett a beszédet.
Brumi bácsit felesége pár hét múlva szabad akaratából követte.
Gyermekük nem volt. Brumi bácsi a szerkesztőségi kollégák gyermekeinek születés- és névnapjait tartotta gonddal számon, és megírta mindnyájunknak a Brumi könyveket. (De hát mit érdekli a gyereket az, hogy a mesét ki írta…)
Egy hírlapíróból ennyi szokott maradni. Sárga újságlapok milliói az archívumok, és — jó esetben — néhány porral lepett novelláskötet a nagyobb könyvtárak polcain.
„De már nem folytatom, mert nagyon sietek. Tudjátok miért? Mert vár a vonat, az erdő és a madarak. Engem, személyesen. Szervusztok, gyerekek! Integessetek nekem. Én is integetek a vonat ablakából. Mackószívem veletek!”