Havas utca 1/A

Két napja csöngött a telefon, ismeretlen hölgy keresett, mondta, külhonból érkezett, kis csomagot hozott, kinn él közös barátunk, menjek el a pakkért, kedd este nyolckor, mondta a nevet, Havas utca 1/A, első emelet, kettő.

Örömest tettem eleget a megbízatásnak, szeretem a városnak ezt a táját, a régi Belváros eme elhanyagolt, hangulatos, úgy-ahogy még mindig otthonos, mostanában újjáéledő szegletét, amelyben az utcák vonala, mérete és neve, a keskeny kis telkek, az elhanyagoltság, a szegénység és a piszok még megőrzött valamit a középkori Pestből.

Ráadásul ezen a vidéken áll alma materem, amelyet nagyanyám és anyám is látogatott egykor, és amelyhez minden kellemetlenség dacára meleg és szép emlékek láncolnak, és később bölcsészségem alatt is gyakran akadt halaszthatatlan teendőm erre, a Belgrád söröző, a Móri borozó, és persze a Csarnok felé. Jó hely ez a Havas utca és környéke, nagyon jó kis hely.

A világ egyik legszebb panorámájú villamosviszonylatáról, a kettesről a — nekem már csak — Felszab téren szálltam le, az egykor volt Duna utca torkolatában, körülbelül azon a helyen, ahol a városfalakat és a belvárosi templom részleteit leszámítva Pest városának egyetlen gótikus emléke állott, egy kicsiny, boltozatos, temetői kápolna, amely végkorában zöldséges boltként szolgált, és amelyet nyomtalanul elsöpört az elkerülhetetlen, de mégis barbár századvégi világváros gründolás.

A Molnár utcán bandukoltam mélán, szép ilyenkor, tikkasztó nyári nap estéjén a város, a polgárok egy része víz mellett húzza meg magát, turista is kevesebb jött idén, fél kilenckor már nyugodtan baktathattam a utca közepén, a megmaradt klasszicista bérházak, jobb napokat látott eklektikus paloták, és a mindig velem csavargó emlékek között, balra pillantva az Irányi utcába, látom a hatalmas átjáróházat, amelyen keresztül a Kúria utcában végállomásozó 72-es trolit közelítettük meg Pongráczcal, persze addig már sok minden történt, a korabeli Cukor utca rengeteg látnivalóval szolgált, ott volt a sarkon a Balla boltja, aztán a Kós-Hutás Gergely „műterme”, egy elképesztően kicsiny, sötét és piszkos üzlethelyiség, melynek kirakatában a mester regényei kínálták magukat, aztán egy másik boltban egy öregasszony lakott legalább tíz vizslával, akiknek a tiszte volt a középkorból fönnmaradt Szivárvány köz higiénés állapotának az említett időszaknak megfelelő szinten tartása, aztán persze az Irányi utcáról eszembe villan egy atyai barát, odébb a Nyáry Pál utcáról pedig egy ifjabb kolléga, csinos asszonyával, a Sörház utca sarkán nyílott meg egyetemista koromban az első sörbár a környéken, nyolc ötven volt egy korsó, nagyon sok, úgyhogy általában tovább mentünk a csarnok karzatára a négy tízesért, odébb áll a szerbek temploma, itt pedig a Fregatt, ahol kolompszó köszöni a baksist, és ahol először vetette oda valaki hat éve már, hogy fáj egy kicsit, de nem érdekes, odébb pedig ott a Nana, ahová virslit enni jártunk néhanap, a Veres Pálné utca városfalának tövében egykor volt dühöngőjében művtöri óra helyett megejtett foci után, aztán már a Havas utca következik, a Havassal, a Belváros egyetlen tisztességes borozójával, illetve most már csak volt borozójával, mert szigorúan városhistográfiai szándékkal leereszkedve konstatálnom kellett, hogy nonstop lett ez is, belevágtak három böhöm biliárdasztalt, elfordították a pultot, összevisszás, jellegtelen, pesttelen lett ez is, ez a környékbeli kis utcák utolsó őshonos szabómestereinek, varrónőinek, kiskereskedőinek és iparosainak valaha volt helye, nem baj, nem baj, megyek föl a pakkért, örülök az utcának, a Havasnak, barátságos és csendes és otthonos azért, miként az egész környék, minden utcájáról, minden sarkáról, minden házáról eszembe jut valami… megvan még sok minden azért…

Csak a Havas utca 1/A, az nincsen sehol…

A Belgrád rakpart utáni első kapu fölött a hármas szám fakul. Négyszer is megnéztem az egyes helyén levő friss, fehér falat, végigjártam az utcát, elolvastam az összes névtáblát, spekuláltam, haza is kérdeztem telefonon, de hiába — a Havas utca 1/A nyom nélkül elveszett.

A hármas csengőgombozata mellett a kiskártyákat böngészve a megadotthoz hasonló hangzású névre leltem. Csöngettem, vártam.

A borozó felöl ekkor tízéves forma fiúcska jött, nagy cekkerrel, benne sörrel. Már messziről kiáltott: „Majd én beengedem a bácsit!” Kérdeztem, mert nincs kiírva, hányadikon laknak a fölcsengetettek, mondta, a harmadikon, mondtam, az nem jó, kérdtem, nem ismeri-e az általam keresetteket, mondta volna talán, barátságosan, mert barátságos és kedves és értelmes a gyerek, mondta volna, hogy nem, vagy igen, nem tudom, és nem is tudom már meg soha, mert ekkor ki vágódott a kapu, eltorzult arcú asszonyság észtvesztő sikolya verte föl a Havas utca csöndjét: „Mit akar attól a gyerektől! Takarodjon! Segítség! Segítség! Hívom a rendőrt!” és a döbbent gyereket rántotta be, és üvöltött hozzá szüntelen, és láttam, hogy a szép, míves, klasszicista lépcsőházban már igyekeznek alá többen is, vésztjósló tekinteteket, kibiztosított gázsprayket, pongyola alá kapott ólmosbotokat véltem villanni, mindenki üvöltött, a gyerek a legjobban, kapott a pofájára párat, mindenki bőgött, és rohant, és öklét emelte, és a szemekre valami szörnyű rettegés párája borult…

Iszkoltam sebesen tova, én, a lebukott kéjgyilkos szatír, szaladtam el a néma falak közül, menekültem a helyről, amely város volt egykoron, és amelyből nekem már nem maradt egyéb, csak a Havas utca 1/A.