Népszabadság, 2000. május 11.
ház-táj
BÄCHER IVÁN
Balassa Emil háztartásbeli megcselekedte, amit manapság egy apának meg cselekednie — ha mód van rá — muszáj.
Gondoskodott önálló hajlékról fölcseperedett gyermekinek feje fölé. Belekerült sokba, ráment egy nyaraló, rá egy elhalt nagymamalakás, rá minden spórolék — de hát istenem, mi más dolga van egy apának, mint a leszármazottakról való gondoskodás.
Kicsiny lakás volt mindkettő, egyik garzon, másik másfél szobás, de egy huszonhét éves lánynak, huszonöt éves fiúnak olyan kell. Föl lett újítva, be lett rendezve mindkettő.
Gondolta Balassa, eljön a vasárnapja annak is, hogy belekarol az asszonyba, az érett, szép Balassánéba, és elindult avval ebédezni a gyerekhez.
Útközben vesz egy doboz cigarettát. Addig nem dohányzott, negyvenöt éven át nem gyújtott rá, egyetlenegyszer sem gyújtott rá, de most úgy gondolja, itt az ideje elkezdeni. Vesz hat üveg sört is, amit addig ki nem állhatott, de most megkívánja majd hirtelen.
Gondolta, becsönget, belép, örvendik.
Aztán és mindenekelőtt levesz egy tiszta poharat, és iszik. Első útja a konyhába viszi, persze. Ott szorgoskodik az ebéd felett a lány. Balasssa rágyújt, majd leemeli a fedőt minden fazékról, és ha lehet, kézzel, ha nem, kanállal beleeszik mindbe. Rágyújt. Levesz egy tiszta poharat, iszik. Aztán, mert az van kéznél, a pohárba hamuzik. Lát egy tányéron reszelve sajtot, markol egy kicsinyt abból is. Látja, hogy a lány kavar valamit, hóna alatt átnyúl, úgy kóstol. Levesz egy tiszta poharat, iszik. Aztán hamuzik. Aztán kijelenti, hogy ő már nagyon éhes, és kérdezi, mikor lesz ebéd. A lány mondja, hogy húsz perc. Ő erre mondja, hogy nem tud várni addig. A lánya mondja, hogy harmadik órája dolgozik az ebéden, negyedóra múlva kész, mire ő mondja nyersen: „Én most vagyok éhes!” — és gyorsan összeüt magának egy hagymás rántottát hat tojásból. Aztán levesz egy tiszta poharat, és iszik.
Jóízűen eszik a levesből azért, csak a második, harmadik fogás fog ki rajta. De minden fogás között iszik. Csak tiszta pohárból. A piszkos edényeket segítőkészen kiviszi a mosogatóba, rajta hagy apró csontot, káposztacafatot, majonézgumót, kenyérbelet, csikket, ami van, rátesz egy másik tányért, hogy a meglepetés teljes legyen, és enged vizet az egészre, hadd érjen össze. Ezután levesz egy tiszta poharat, és iszik.
Beül, rágyújt. Körülnéz. Szép a lakás, állapítja meg. Szép és kényelmes a frissiben áthúzott ülőalkalmatosság is. Kényelmes, de úgy érzi majd, lehetne még kényelmesebben is ülni benne. Felhúzza térdeit, és bakancsának vasát a huzat szegélyébe akasztja be. Ez az! Most jó! Iszik, hamuzik. Aztán inkább teljes talpát helyezi rá a huzatra. Nem rossz úgy sem. De mintha sarokkal kényelmesebb lett volna. Próbálgatja, hol így ül, hol úgy, közben iszik, hamuzik. A csikket a kávésfindzsa fenekén elnyomja gondosan. Föláll, levesz, iszik.
Aztán köszön, és indul tovább. Meglátogatja másik gyermekét is, megszomjazott nagyon ugyanis, és emennél már nincsen több tiszta pohár.
Gondolta ezt Balassa, aztán persze eljött a vasárnap, az a vasárnap is, és ő rohant le bevásárolni, szaladt föl a gyerekhez, főzött és sütött ott fél napon át, közben föl fúrt néhány polcot is, ebéd után elmosogatott, a csikkeket kikaparta a poharak fenekéről, kijavított két szemináriumi dolgozatot, majd némi készpénzt hagyva hátra, távozott.
És boldog volt, hogy mindezt megengedték neki.
Bächer Iván