Jó dolgok

Rengeteg a rossz dolog manapság. Írnak is róla eleget. Lassan már hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy azért, mindennek ellenére még vannak jó dolgok is az életben. Annyi a dolgunk, hogy már észre sem vesszük, ha véletlenül jó dologban van részünk.

A jó dolgot két tényező teszi jóvá: 1. ha tényleg jó a dolog, 2. és ha tudatosítjuk is magunkban ezt a tényt.

Az alábbi kis írások ezt a tudatosítást próbálják meg elősegíteni.
 

Délután a kocsmában egyedül meginni egy sört

Vagy fröccsöt. Ez igen egészséges, jó dolog, mely különösen akkor nyeri el értelmét, ha az elképesztően ostoba főnökök, komikusan féltékeny kollégák, a sunyi és trehány beosztottak hármas szorításából szabadulva, zuhogó kormos esőben vagy lucskos, fullasztó kánikulában, a csúcsforgalomba görcsült városon által igyekszünk a családi otthon felé, ahol váratlan feladatok és kellemetlen hírek fogadnak majd, továbbá egy üzenet, miszerint azonnal vissza kell hívni az anyóst.

Nos, ilyenkor mindenképpen ajánlatos egyedül a kocsmában meginni egy sört. (Vagy fröccsöt.)

Persze figyelmet kell fordítani a megfelelő helyszín kiválasztására. Idegen helyre semmiképp se térjünk be — ez alól legföljebb a borozók lehetnek kivételek, amelyekben viszonylag egyenletes szolgáltatásokra és árakra számíthatunk.

Lehetőleg lakhelyünkhöz közel eső kocsmát válasszunk — ez az otthonosság érzetét kelti bennünk: szinte már otthon vagyunk, de azért még mégse.

Jó, ha pár félszót váltunk a csapossal, ha már ismerjük a benn kvaterkázó sorstársak arcát, akik biccentenek is egyet, mikor belépünk, de kárba veszhet minden fáradozásunk, ha közeli ismerősbe, barátba, szomszédba stb. botlunk — akkor már beszélgetni kell.

De kellő körültekintéssel, gondos helykiválasztással élve, egy pár percre aznap jó dolgunk lehet. Könyökölhetünk a pulton — állni kell, hiszen megyünk éppen haza —, nézegethetjük a falra kiplakatírozott futballcsapatokat, nagyokat szippanthatunk a cigarettafüstből, amelyben apró hagymadarabkák szálldosnak, hallgathatjuk a beszélgetések egybemosódó, mélyen zúgó zaját, bele-belekortyinthatunk italunkba, miközben nem csinálunk semmit, nem is gondolunk semmire, csak hagyjuk, hogy a gondolatok szabadon szaladgáljanak a fejünkben ide-oda…

És akkor, ebben a pillanatban jusson eszünkbe, hogy ez most egy jó dolog.

Aztán fizethetünk is, mely alkalommal újra megmutatkozik annak az előnye, hogy — nem először tisztelegvén benne — az intézmény ide vonatkozó paramétereivel tisztában vagyunk, egy kellemetlen meglepetés egycsapásra megfoszthat bennünket nehezen megszerzett jó dolgunktól.

Sóhajtunk egyet, és mehetünk tovább, de azzal a tudattal, hogy bármi is történt eddig, és bármi is várjon ránk a nap hátralévő részében, egy jó dologban immár visszavonhatatlanul részünk volt.
 

Vasárnap reggel lemenni

Ez a jó dolog már csak azért is figyelemre méltó, mert két igen rossz dologgal kapcsolatos.

Az egyik a vasárnapi újság hiánya. Az ember fölébred vasárnap reggel, s ha ügyesen nősült, akkor esetleg ágyba kapja a kávét, és éppen elkezdene örvendezni annak, hogy vasárnap van, hogy nem kell menni sehova, mikor máris kedvét szegi a felismerés: le kell menni a Vasárnapi Hírekért. És a Népsportért. E pillanatban még a legádázabb demokrata is elszoruló szívvel emlékszik vissza a pangás éveinek szép vasárnapi reggeleire, amikor csak az ajtóig kellett kibotorkálni, és a meleg ágyba visszazuhanva, szinte még félálomban lehetett hozzákezdeni a sportoldal tanulmányozásához …

Ehhez a rosszhoz aztán szinte törvényszerűen társul az újabb: illetékes forrásból tájékoztatást kapunk arról, hogy megsavanyodott a pénteki tej, nem elég tehát egy ócska tréninggatyát fölkapva csak a sarki újságosig lebotorkálni, hanem nagyobb kirándulásnak nézünk elébe, annál is inkább, mert mire félhülyén magunkra cibáljuk az este levetett ruházatunk kezünk ügyébe kerülő darabjait, kiderül, hogy kenyeret is kell venni, és cigarettát, és krémest, mert Lili néniék jönnek ebédre, és Lili néni, hiába cukros, él-hal a krémesért.

Mikor kilépünk a kapun, fejünkben még zúgva keverednek kósza álomfoszlányok pattogó utasításokkal és anyai jótanácsokkal …

De az utcán rögtön megtorpanunk, hatalmasat szippantunk a légből, és megütközünk: az anyját, de jó idő van!

Erre ügyelni kell. Rossz időben ne is számítsunk arra, hogy a vasárnap reggeli lemenés jóra fordulhat. Ónoseső, lucskos, fáradt havazás, orcába csapó szélvihar esetén legokosabb lemondani a vasárnapi sajtó örömeiről, inkább kapcsoljuk be a tévét, hallgassuk a rádiót, végső esetben váltsunk néhány szót szeretteinkkel. De ha süt a nap, csak ez a fontos, lehet bármilyen hideg vagy meleg, csak süssön a nap, és akkor nem kell semmilyen pótszerrel élnünk, akkor indulhatunk bátran lefele.

A vasárnap reggeli utca képe semmihez sem hasonlítható. Elsőre azt mondhatnánk, hogy kihalt, alig látni autót, villamost, miegymást, sehol nincsen a megszokott hullámzó tömeg, nyüzsgés, ricsaj.

De ha figyelmesebben ballagunk a Körút felé, láthatjuk, érezhetjük, hogy korántsem kihalt ilyenkor a város, sőt, talán még élettelibb mint hétköznapokon, csakhogy ez az élet most sokkal nyugodtabb, tömegtelenebb, egyénibb; apró, megfigyelhető, színes darabokból összeálló.

A vasárnap reggeli utca rengeteg látnivalót kínál.

Elsőül itt vannak a kutyások. Nagy formátumú, önálló elemzést igénylő, külön kaszt az övék, ne is mélyedjünk most ebbe bele, elégedjünk meg azzal, hogy ott vannak most is mindenütt, ahová csak lép az ember.

Érdekes jelenség a vasárnap reggeli autóbütykölő figurája. A szeretett gépjármű valamennyi mozdítható belső tartozéka a járdán hever a törökülésben kucorgó gazda körül, aki elmélyült képpel piszkálgatja ki egy bicska segítségével a pótkerék gumiabroncsának hasadékaiból a sárdarabokat.

Mire kifordulunk a Körútra, szívünkbe észrevétlenül valami megmagyarázhatatlan béke költözik.

Tekintetünk össze-összevillan a szemközt lépdelő, melegítős sorstársakkal, akik hónuk alatt újsággal, két markukban egy-egy féltartós tejjel igyekeznek hazafelé.

Nem ismerjük egymást, de van valami közös titkunk, amit csak mi tudunk, vasárnap reggeli lemenők …

A sarkon megvesszük az újságot, persze vigyázunk, hogy ne ötöljön eszünkbe, hogy pár hónapja még csak öt tíz volt az, ami most tíz tízbe kerül, ezen egy pillanatig sem szabad rágódni, mert akkor oda a jó dolgunk, ennyibe kerül két újság és kész, és derűsen irányozzuk lépteinket a vasárnap délelőtti tejtermék-árusításra kijelölt legközelebbi vendéglátó-ipari egység felé.

A presszóban családias hangulat honol, csupán néhány reggeli elősöröző ücsörög a helyiségben többnyire a kutyások táborából, no van itt pár hivatásos is, aki most kezdi a napot, és akad magunkfajta újságért leugró is, ezen elgondolkodunk, és ki-ki anyagi, családi, neveltetési kondícióinak megfelelő álláspontra helyezkedhet a vasárnap reggeli első sörözést illetőleg, és persze az elvi és lelkiismereti szempontokat is tiszteletben kell tartani, meg se kíséreljük például az „este nyolcig nem iszom ” vagy a „délig nem iszom” szektájába tartozót meggyőzni a vasárnap reggeli első sörözés szépségeiről.

Különben is, a program sör nélkül is szép, kerek, egész, békésen poroszkálhatunk tovább, hiszen ritka az olyan presszó Pesten, ahol vasárnap reggel cigarettát, tejet, péksüteményt és elfogadható minőségű krémest egyaránt kaphatunk, valami bizonyosan hiányzik, amiért tovább kell sétálnunk, de ekkor már egy csöppet sem bánjuk ezt, mert már tudatára ébredtünk annak, hogy ez egy jó dolog, ez egy igazi jó dolog, ez a vasárnap reggeli séta az újságért a nyugodt, kisimult, napsütötte városban.

A hosszú, csábító mellékutcákba pillantva eszünkbe villanhat az az idő, amikor reggel hétkor leugrottunk újságért, és csak három nap múlva keveredtünk haza, de hát ma már szó sem lehet elkallódásról, ami egyébként egy egészen más, de szintén jó dolog, múltbéli jó dolog, ma már annak örülünk, hogy volt, hogy jó dolog volt, és ma már az a jó, hogy lehet rá emlékezni, miközben szájunk sarkában révedező mosollyal baktatunk haza, ahol belezöttyenünk a fotelbe — az alaposabbak vissza is bújnak a pizsamába —, kézbe vesszük az újságot, és rezzenéstelen arccal hallgatjuk a jóérzésű családtagok sajnálkozását: szegény, mennyit kutyagolt a tejért.

Ne is próbáljuk megmagyarázni, hogy jó volt — úgysem érthetik. Nekik ott van a krémes.
 

Utcán összefutni

Ez az egyik legjobb dolog a világon.

Persze egy jó kis összefutásnak rengeteg feltétele van.

Mindenekelőtt gyalogolni kell. Szívszorító érzés, ha a kereszteződésben mellénk gördülő autóban fölfedezzük osztálytársunkat, akivel már évek óta nem találkoztunk, aki legkedvesebb barátunk volt annak idején, akiről csak annyit hallottunk, hogy súlyos műtéten esett át tavaly, ám mire letekerjük az ablakot, hogy átkiáltsunk, már zöldre vált a lámpa, és már dudálnak is mögöttünk …

Az autós ember elesik az utcán összefutás örömeitől.

Az utcán összefutásnak fontos feltétele, hogy nem szabad túlságosan számítani rá. Ha kimondottan azzal a szándékkal baktatunk végig a körúton vagy a Belvároson, hogy összefussunk valakivel, akkor bizonyosan csupa idegen, ellenszenves. bamba pofába botlik majd tekintetünk.

No persze léteznek azért célirányos összefutások is. Ifjúkorom szép emlékei közé tartoznak azok a többnyire eredményes túrák, amelyeket barátommal tettünk, kizárólag azzal a céllal, hogy különféle összefutások révén megteremtsük néhány korsó sör elfogyasztásának anyagi feltételeit.

Összefutni legjobb olyankor, amikor jövünk valahonnan — általában jobb jönni, mint menni —, elmélázva, gondterhelten, de jól össze lehet futni vásárlás, üvegvisszaváltás, vasárnap reggeli leugrás alkalmával is. (Kombinált jó dolgok!)

Nem mindegy, hogy hol gyalogol az ember; sűrűn lakott negyedek, a hivatali, kereskedelmi, oktatási központok magától értetődően az utcán összefutások leggyakoribb színterei.

Ennek nem mond ellent, hogy mindannyiunkkal előfordult már olyasféle összefutás, hogy például a Serengeti Nemzeti Parkban belebotlottunk egy cserzett arcú elefánt-preparátorba, akiről — miután az szaladt ki a száján preparálás közben, hogy „De unom a banánt…” — kiderül, hogy ő a Klauzál téri Preszmayer bácsi fia, a Pipi.

Ezek az úgynevezett egzotikus összefutások.

De hát az igazi, a szép, a meghitt összefutásokhoz mégiscsak otthon kell lenni, szülővárosunk megszokott utcáin.

Természetesen nem közömbös, hogy kivel futtat minket össze a sors.

A szembejövő ismerősök közül egyébként sem mindenki alkalmas összefutásra. Vannak ugyanis visszafordítható (vagy megállítható) és visszafordíthatatlan (vagy megállíthatatlan) emberek. Az első kategóriába tartozók roppantul sajnálják, de éppen nem érnek rá, és ne haragudjunk, de máris rohanniok kell, a másik típusnak viszont éppen van szabad öt perce. Ez két szigorúan elkülönülő fajta; az első soha nem ér rá, a másik mindig át tudja strukturálni a programját a kedvünkért.

Nem tartoznak az összefutás kategóriájába a rendszeresen ismétlődő találkozások szomszéddal, közelben lakó kollégával, akivel amúgy is együtt töltöttük a napot stb. Az összefutás értéke egyenesen arányos azzal az idővel, amely azóta telt el, hogy utoljára láttuk a velünk összefutót.

Ne tagadjuk azért, hogy megvan a hangulata a villámösszefutásnak is, amikor az egymás mellett elsuhanók csak odavetik; „Szerdai kenyér van a Dunában.” „A jó édes anyjukat!” és már sietnek is tovább.

Mindenkinek volt már része alternatív összefutásban. Ilyenkor ismerjük ugyan a velünk szembejövőt, de csak távolról, évfolyamtárs, katonatárs a másik századból, vagy barátunk barátjának a bátyja az illető, valami hülye neve van, talán Fülöp, mindenesetre nem tudjuk eldönteni, hogy megálljunk-e vagy sem, hogy ismeretségünk foka eléri-e azt a szintet, amely legalább egy kis felszínes összefutáshoz elegendő. Ebben az esetben legokosabb mégiscsak megállni — emlékezetes, életre szóló összefutások is kikerekedhetnek ebből néha. Ha meg nem, az se baj.

Mindannyiunk életében adódnak úgynevezett restancionális periódusok. Ilyenkor riadtan osonunk az utcán, félve fürkésszük a szembejövők arcát, rettegve, hogy mikor botlunk valakibe, akinek nem küldtük el három hónapja a tartásdíjat, akinek nem adtuk le határidőre az anyagot, akinek azt mondtuk, hogy ott leszünk, pedig már akkor tudtuk, hogy nem leszünk ott, akinek nem gratuláltunk, nem kondoleáltunk, nem telefonáltunk, és akinek elfelejtettük megkérni a kezét.

Ha könnyű szívvel, emelt fővel, összefutásra készen rójuk az utcát, akkor tudhatjuk, hogy kilábaltunk a restanciális periódusból, és most éppen nagyjából rendben vagyunk magunkkal.

Az összefutás lehetővé teszi, hogy reálisan felmérjük saját pillanatnyi fizikai, emberi, társadalmi állapotunkat.

Ha rendszeresen azt tapasztaljuk, hogy embertársaink, akikkel összefutunk, közhelyeket, általánosságokat, butaságokat beszélnek, az időjárás viszontagságairól panaszkodnak, a rendszert szidják, és sietniök kell, akkor nyugodtan gyanakodhatunk arra, hogy valami nem stimmel velünk.

Az összefutásnak ugyanis az a legfőbb sajátossága, és ebben rejlik a legfőbb érteke is, hogy a társalgás ilyenkor csak a leglényegesebb momentumokra szorítkozik, az összefutók saját maguk számára is meglepően őszinték és legbensőbb titkaikat, fájdalmaikat, örömeiket és tragédiáikat is megosztják egymással.

A szánalmas autós, aki a körúton vagy a Mártírok útján araszolva kibámul a kocsiból, nem is sejti, hogy a járdán kavargó tömegben, szinte bizonyosan ott áll két ember, aki éppen összefutott; hogy a benzingőzben, ricsajban, mocsokban, dudaszóban, pöfögésben, nyikorgásban mindig van valaki, aki azt mondja éppen; „Az egész ott kezdődött, hogy hét évvel ezelőtt elvettem egy eszelős, rusnya hisztérikát…”