Élet és Irodalom,
LI. évfolyam, 25. szám, 2007. június 22.
PÁLYI ANDRÁS
Furcsa szelek fújnak az ikrek Lengyelországában. A két Kaczyñski fivér, akik annak idején gyerekszínészként sikerrel lopták el a Holdat, a rosszmájú varsói vicc szerint felnőtt fejjel magát Lengyelországot lopták el. Hogy milyen sikerrel, az még kérdéses, de minthogy a kormányzati periódusnak nagyjából a felénél járunk, valami azért körvonalazódik. A két évvel ezelőtti választások idején Jog és Igazságosság névre hallgató pártjuk a IV. köztársaság jelszavával vitte el a pálmát, ami hamisítatlan radikális jobboldali szlogen, s magyarul körülbelül annyit tesz, hogy új, igazi rendszerváltást akarunk. Az első respublica ugyanis a történelmi Lengyelország volt, a függetlenség XVIII. század végi elvesztése előtt, a második a két világháború közt visszanyert lengyel államiság, a harmadik a rendszerváltás után ismét megszülető független Lengyelország. Ezt a harmadikat tagadják az ikrek, mondván, hogy a békés átmenet következtében elmaradt a forradalom, amely a régi politikai elitet megfosztotta volna a hatalomtól, így lett a III. köztársaság a korrupció melegágya, ezért szorultak ki az országlásból a hazafias erők, ezért züllik a nemzet erkölcsileg, mentálisan, történeti tudatát tekintve.
Ki a felelős mindezért?
Adam Michnik, nyilván. Az egykori demokratikus ellenzék egyik legismertebb személyisége nálunk se ismeretlen, két magyar kötetében (Gondban a bohóc, 1996, Harag és szégyen, 2006) publicisztikájának java olvasható. Piotr Stasiñski azt írja róla a Gazeta Wyborcában: „Michnik olyan ideális bűnbak, mint senki más. Tud írni, van karizmája, van határozott véleménye, értelmiségi körökben sokra tartják, a politika és a szellem világának külföldi tekintélyei, nagy nevek és kiváló koponyák elismeréssel nyilatkoznak róla. És ami a legfontosabb, elsőrangú ellenzéki múltja van a pártállami időkből. Akkor volt antikommunista, amikor annak ára volt. Amikor a bátorság még nem volt oly olcsó, mint a mai antikommunizmus.” A Gazeta Wyborczának Michnik a főszerkesztője, indulása óta, immár tizennyolc éve, Stasiñski Michnik egyik helyettese a lapvezetésben; nem túlzás tehát feltételeznünk, hogy soraival maga Michnik üzen a mai harcos antikommunistáknak, „akik annál radikálisabbak, minél gyengébb az ellenfél”. Meggyőződése, hogy a lengyel demokrácia – a III. köztársaság! – minden gondja-baja ellenére jól vizsgázott, a politikai hatalmát gazdasági befolyásra cserélő egykori pártállami elit manőverei és ballépései sorra lelepleződtek, amiben nem kis szerepe volt magának Michniknek és a Gazeta Wyborczának. Emlékezzünk csak Lew Rywin öt évvel ezelőtti botrányos missziójára, aki a baloldali kormány nevében megkörnyékezte a Michnik nevével fémjelezhető sajtóvállalatot, és bizonyos csillagászati összeg fejében olyan törvénymódosítást ígért, ami lehetővé tenné Michnikéknek, hogy a lap mellett saját tévére is szert tehessenek; csakhogy az egész ügyet maga Michnik dokumentálta és hozta nyilvánosságra. Nem véletlen, hogy ő ma azt hangsúlyozza, a III. köztársaság legfőbb vívmánya a szabad sajtó.
Adam Michnik a lengyel sajtószabadságnak nemcsak élharcosa, hanem jelképes alakja is lett, már azért is, mert a Gazeta Wyborcza, mely 1989 májusában, a választásokon induló Szolidaritás égisze alatt jelent meg, az ő személyes műveként nőtte ki magát a legjelentősebb napilappá „az Elba és Vlagyivosztok közt”, ahogy ő szereti mondani. Annak a Michnik-ellenes tábornak a szemében azonban, amely ma egyre erősebb hangon szól a lengyel médiában, ez nem erény, hanem épp Michnik bűnösségének ékes bizonyítéka: e tábor számára ma már nyilvánvaló, mire kellett Michniknek a szabad sajtó, hogy tudniillik társadalmilag elfogadottá, szalonképessé tegye az új idők új szelei szerint átvedlett pártállami elitet. A békés átmenet ugyanis nem egyéb, mint kommunista furfang: a régi rend képviselői közel két évtizeddel ezelőtt arra találták ki, hogy a mentsék a bőrüket. És úgy tűnik, sikerült is átmenteni magukat. Az ikrek logikája szerint ez a III. köztársaság legfőbb bűne: hogy a hazaárulókat a haza egyenrangú polgáraivá tette. A Kaczyñski fivérek most szeretnék pótlólag levezényelni, természetesen felülről irányított módon, a tizennyolc évvel ezelőtt elmaradt forradalmat, és kiiktatni a bukott rend vazallusait a közéletből. Ezt szolgálta volna az új átvilágítási törvény, amely jószerivel az egész szellemi és gazdasági életet át akarta fésülni az egyetemi tanároktól az általános iskolai igazgatókig és a gazdasági társaságok vezetőiig, s ha az alkotmánybíróság nem zilálja szét a nagyra törő terveket, hét-nyolcszázezer ember egzisztenciája került volna veszélybe, hisz az egykori együttműködés puszta gyanúja is – mondjuk, a nyilatkozattétel megtagadása – a munkahely elvesztését vonta volna maga után. A közrádió újonnan kinevezett alelnöke, Jerzy Targalski így is nekilátott, hogy sorra felbontsa mindazok munkaszerződését, akik 1989 előtt is ott dolgoztak, igaz, e ténykedésében időlegesen felfüggesztették. Hasonló üzenetet hordoz az is, hogy az 1981-es hadiállapot bevezetésért felelősnek tartott Jaruzelski és Kiszczak tábornokot ismét bíróság elé állították, s a jelek szerint letöltendő börtönbüntetésre ítélik őket.
Michnik már a kilencvenes évek elején „bolsevik arcú antikommunizmusnak” nevezte a Kaczyñski fivérek által képviselt gondolkodásmódot. Egy újabb keletű esszéjében, amely magyarul is olvasható az említett Harag és szégyenben (Milyen Európát szeretnénk?), már „új démonról”, „bizonyos új keletű protofasizmusról” beszél, amely elég erős ahhoz, hogy legyűrje a régieket. „Ha közelebbről szemügyre vesszük azokat a köröket, amelyek ma a populistákat támogatják és rájuk szavaznak, azt látjuk, hogy mindenütt a félelem az úr”, hisz „nyugtalanítóan sokan vannak a kitaszítottak, akik nem találják a helyüket a demokratikus állam intézményrendszerén belül.” A Kaczyñski-érát is ebben az összefüggésben nézi, amikor a Tygodnik Powszechnyben néhány hete megjelent interjújában kijelenti, hogy bár mindkét Kaczyñski az elmúlt tizennyolc év során a politika élvonalában szerepelt, mégis ők azok, akik „egyfolytában vesztesnek érzik magukat”, a hatalom csúcsán is – legutóbb például az alkotmánybírósággal szemben –, s ez a demagóg „mi, vesztesek” frazeológia „igen hatásos nyelv a rendszerváltás igazi veszteseinek a megszólításához”. E meglátásaival és elemzéseivel lett Michnik a III. köztársaság és az elvesztegetett rendszerváltás emblematikus figurája, s mint ilyen, az elmúlt tizennyolc év minden mulasztásáért és bűnéért felelős. „Minél rosszabb a helyzet, annál rosszabb Michniknek” – írja Stasiñski, majd hozzáfűzi: „Aki totális háborút indít a III. köztársaság ellen, annak szemében Michniknek nem lehetnek érdemei, azaz az érdemeiből is bűnöket kell kreálni. Michnik ellenségei, akár a hajdani vakbuzgó agitátorok, úgy látszik, elhitették magukkal, hogy az örökös hazugság, ha kitartóan ismételgetik, igazság lesz.”
Hogyan fest ez a gyakorlatban? Anna Jarucka, Cimoszewicz volt baloldali külügyminiszter egykori asszisztense kijelenti a jobboldali Rzeczpospolitában, hogy „a totalitárius államban Michnik is a hatalmat kézben tartó csoport tagja volt”, Roman Giertych oktatási miniszternek, a Lengyel Családok Ligája elnökének Michnik egyszerűen csak „kommunista aparatcsik”, a fentebb már említett Targalski szerint (Gazeta Polska) „Michnik mindig igazolta a korrupciót, ha abból a kommunistáknak volt haszna”, Andrzej Zybertowicz toruñi szociológiaprofesszor gátlástalanul leírja a Rzeczpospolitában, hogy „Michnik nemegyszer kijelentette: én annyi évet ültem már, úgyhogy most nekem van igazam” – és így tovább. A vádakból első pillantásra is érezhető, hogy e jobboldali Michnik-ellenes hadjárat célja a rendszerváltás utáni évek leghatásosabb közéleti tollforgatójának inszinuálása, megbélyegzése, annál inkább, mert tényszerűen bármely lexikonból ellenőrizhető, ha valaki nem tudná, hogy Michniknek, noha szülei valóban régi, illegális kommunisták, semmiféle aparatcsikmúltja nincs. Tudjuk róla, hogy tízesztendős fejjel gyűjtést szervezett az iskolában a magyar forradalom megsegítésére, s huszonegy évesen már a varsói diáktüntetés vezéralakjaként börtönbe is került. Nem csoda hát, ha Michnik egy idő után ráunt erre az önmagát minősítő rágalomhadjáratra, és ügyvédet fogadott. A Gazeta Wyborcza említett cikke Michnik és a hazugok címmel a következőképp érvel: „Michnik ellenségeinek jogában áll kifejteni, hogy az ő nézetei károsak és ostobák. De nincs joguk hazudni, nincs joguk olyasmit tulajdonítani neki, amit sosem írt le és soha nem mondott, nincs joguk meghamisítani az életrajzát. Ilyen egyszerű ez.”
A jobboldali sajtó afféle övön aluli ütésként értelmezi, hogy Michnik a pereskedés útját választotta, s néhány esetben első fokon meg is nyerte a pert. Hát nem áll rendelkezésére a félmilliós példányszámban megjelenő Gazeta Wyborcza, hogy megvédje magát?! – kiáltanak fel kommentátoraik szemforgató módon, hisz nyilvánvalóan nemtelen önigazoló vitákba akarták belerángatni Michniket, aki erre nem volt hajlandó. A történethez az is hozzátartozik, hogy az elmúlt két évben a lengyel sajtótérkép erőteljesen átrajzolódott. Nem tudni pontosan, milyen politikai vagy gazdasági háttéralkuk következtében, de olyan, korábban is jobbra orientálódó, mégis mérsékelt politikai hangvételű orgánumok élén, mint a Rzeczpospolita napilap vagy a Wprost és a Newsweek Polski heti politikai magazinok, főszerkesztőcserére került sor, aminek következtében e lapok látványosan egyre radikálisabb, egyre szélsőségesebb és populistább hangot használnak. Olyannyira, hogy a német Axel Springer komoly üzleti esélyt látott egy jobbközép-liberális lengyel napilap beindításában, s varsói leányvállalata 2006 áprilisában színre is lépett a Dziennikkel Robert Krasowski főszerkesztésében. Az új napilapnak bevallottan elsődleges célja a Gazeta Wyborcza olvasóinak, majd ennek folyományaként a hirdetőinek az elcsábítása. Az új lap, hiába gúnyolják egyesek „Der Dziennik”-nek, a lengyel sajtó német kakukktojásának, tagadhatatlanul megvetette a lábát a sajtópiacon, jól értesült, friss, informatív, tág horizontú orgánum, amely következetesen teret biztosít más nézetek képviselőinek is (az Axel Springel közel 25 millió eurót ölt bele az első esztendő folyamán), a példányszáma azonban egyelőre a vetélytársáénak a felét se éri el, nem beszélve a hirdetésekről (a Gazeta Wyborczáé a napilaphirdetések 45 százaléka, a Dzienniké mindössze négy százalék). Ráadásul a Dziennik bőven megkapja az oldalvágásokat jobbról is a liberalizmusáért. A Rzeczpospolita például nemes egyszerűséggel „egyházellenesnek” bélyegzi, ami a katolikus Lengyelországban a legsúlyosabb vádak közé tartozik, mire a Dziennik vallási fundamentalizmussal vádolja a Rzeczpospolitát.
Érdekes és nyilván nem véletlen, hogy miközben Robert Krasowski, a negyvenes éveit taposó főszerkesztő ádáz pennaháborúkat folytat jobbra, Michnik rituális megbélyegzésében egy követ fúj vitapartnereivel. Egyik Michnik-ellenes kirohanásában képes volt leírni, hogy „Michnik élete egyharmadát arra szentelte, hogy a volt ávósokat védje”. Michnik ügyvédje természetesen őt is felszólította, hogy e nyílt rágalmazásért kérjen bocsánatot, vagy jogi útra viszi az ügyet. Krasowski megpróbált azzal kibújni a kínos helyzetből, hogy teljes terjedelmében leközölte lapjában az ügyvédi felszólítást, amely a kívánatos bocsánatkérő mondatot is tartalmazza. Amikor ezzel Michnik nem elégedett meg, valóságos sajtókampány indult ellene a Dziennikben. Kapóra jött, hogy a bíróság első fokon elutasította Michnik keresetét Wojciech Wierzejskivel, a Lengyel Családok Ligája képviselőjével szemben, aki azt állította róla, hogy annak idején tagja volt a Lengyel Egyesült Munkáspártnak. A bíróság szerint Wierzejski hazudott ugyan, de ezzel nem sértette meg Michniket. A salamoni (?) ítéletet a Dziennik „precedensértékűnek” nevezi, ami aligha érthető másképp, mint hogy lám, a bíróság szerint is szabadon rágalmazható Michnik, ha az nem „sértő”. A Dziennik ráadásul megtoldotta a dolgot egy újabb ötlettel, több, az Axel Springer érdekeltségébe tartozó német és osztrák lap munkatársától elítélő nyilatkozatot közölt Nyugati szakértők kritizálják Michnik eljárását címmel, ami azt sejteti, hogy a politikai iszapbirkózás mögött egy sokkal élesebb gazdasági harc frontjai húzódnak. Michnik ügyvédje is utal erre beadványában, amikor így fogalmaz: „A Gazeta Wyborcza főszerkesztőjét becsmérelve, Krasowski tettét saját kiadójának és saját lapjának vagyoni érdekei motiválják. Ez a körülmény is tanúsítja rosszhiszeműségét.” E beadvány szövegét, paradox módon, amúgy a Dziennikből ismerjük.
Nem kevésbé tanulságos, bár az eddigiekkel némiképp ellentmondó következtetéseket vonhatunk le Rafa³ A. Ziemkiewicz esetéből. Ő az, aki a Newsweek Polski hasábjain kijelentette: „Michnik mindent megtett, hogy a kommunista bűntények elkövetőinek neve sose kerüljön napvilágra”, ám később kénytelen volt belátni, hogy szavait nem képes igazolni, s ünnepélyesen bocsánatot kért értük. Ezek után viszont addig nem nyugodott, amíg megfelelő terjedelemben ki nem fejtette, mi a baja Michnikkel. Tavaly karácsonyra meg is jelent négyszáz oldalas Michnikiáda (Michnikowszczyzna) című könyve, A betegség leírása beszédes alcímmel. Egyébként nem az övé az első Michnik-ellenes könyv, Stanis³aw Remuszko, aki az induló Gazeta Wyborczától egy esztendő után tüntetőleg búcsút vett, már az ezredforduló évében „leleplezte” a Michnik-féle sajtóvállalkozás pénzügyeit Gazeta Wyborcza – a kezdetek és a körülmények című könyvével, amelyet a Gazeta Wyborcza dolgozóinak azóta is ingyen kínál az interneten. Ziemkiewicz könyve alighanem alkalmasabb pillanatban jelent meg (bizonyos értelemben alkalmi kiadványnak is tekinthető), a jobboldal tehát fennhangon ünnepli. „Hogyan történt, hogy ebben a negyvenmilliós, állítólag katolikus országban százezrek, köztük igen művelt fők, ilyen könnyen áldozatául estek a kollektív hipnózisnak?” – teszi fel a kérdést, a könyv kapcsán a Gazeta Wyborcza valóban sajtótörténeti kuriózumnak számító társadalmi karrierjére utalva az Arcana kritikusa. És Ziemkiewicz, aki nem titkolja, hogy mesterének a két háború közti lengyel nacionalizmus és antiszemitizmus szellemi pápáját, az akkori „nemzeti demokrata” tábor vezérét, Roman Dmowskit tartja, megadja a mai jobboldal igényeit tökéletesen kielégítő választ a rendszerváltás utáni évek „elmulasztott történelmi esélyeire”. Ez pedig nem egyéb, mint a kilencvenes évek lengyel értelmiségén eluralkodó betegség, a „michnikiáda”: „A pártállami idők értelmisége nem találkozott az igazsággal, mert nem is létezett az igazság – állapítja meg. – A III. köztársaság idején az értelmiség, amelyet megfertőzött a michnikiáda, nem is akart találkozni az igazsággal. Inkább teljes mértékig, minden kritika nélkül elhitte, hogy a tekintélyek – élükön az illegalitás és a megtestesült erkölcs hősével, Adam Michnikkel – mindent jobban tudnak.” Ennek jegyében veszi górcső alá Michnik minden lépését, a történelem süllyesztőjéből előemelt nagy hazafi, Roman Dmowski avítt eszméivel mérve meg azokat. Lenyűgözően abszurd olvasmány, amely alighanem minden gondolkodó (jobboldali) olvasóját arra készteti, hogy a Michnik-mítosz helyett végre Michnik írásaiba is belelapozzon. Ha hihetünk a Tygodnik Powszechny értesülésének, Michnik eleve ígéretet tett rá, hogy ezzel a könyvvel nem pereskedik. Igaza van. Mert bár hemzsegnek benne a pontatlanságok és a rosszindulatú félremagyarázások, mégsem olcsó rágalomtiráda ez a mű, hanem szellemi konfrontáció. A meddő múlt és a nyitott jövő, a zárt és a nyitott társadalom eszméjének szembesülése.
A katolikus-liberális Tygodnik Powszechny, amely néhány éve Szent György-érdeméremmel tüntette ki Michniket, az említett interjúban fel is tette neki a kérdést, mit gondol az ellene folyó sajtókampányról. „A Szent György-érdemérmet azért kaptam, mert megküzdöttem a sárkánnyal. Ám egyesek ma úgy gondolják, a Tygodnik ezúttal a sárkányt jutalmazta az éremmel. Nem tudom, valóban nem, honnan bújt elő ez a fantom Michnik, aki minden rosszért felelős. Mit is mondhatnék? A történelem során e hazában nálam sokkal jobbakról írtak már sokkal rosszabb dolgokat. Az a legfőbb feladatom hát, hogy megőrizzem a lelkem nyugalmát.”
Ez is a mai Lengyelország furcsasága: a gyűlölet és a bűnbakkeresés harsogó ricsajában a vitriolos tollú Michniké a legszelídebb hang.