Budapest, 1956

Semmilyen siker nincs örökre adományozva egy nemzetnek, és semmilyen kudarc nem végleges. Van az úgy, hogy a vereség a józanság anyja; s hogy a siker agyi lustaságot és konformizmust szül.

1956. november 1-jén, néhány perccel este nyolc előtt, Nagy Imre, a magyar kormány miniszterelnöke emlékezetes felszólalással fordult a rádióban a magyar nemzethez.

„A magyar nemzeti kormány, a magyar nép és a történelem előtti mély felelősségérzettől áthatva, a magyar nép millióinak osztatlan akaratát kifejezve, kinyilvánítja a Magyar Népköztársaság semlegességét…”

Ezek a szavak, amelyek kinyilvánították Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből, egyértelművé tették Magyarország és a Szovjetunió konfrontációját. Ebben a szembenállásban Magyarországnak nem volt semmi esélye. Követelve a természetes, nemzeti és emberi jogokat, Magyarország miniszterelnöke párbajra hívta ki a szovjet hatalmat. Október 23-án, Budapesten több ezres tüntetés volt Bem József lengyel tábornok szobránál. Bem a novemberi felkelés veresége után (1831) emigráns, és aki a magyar szabadságharc hőse lett. A magyarok a szabadság nevében bizonyították a szolidaritásukat Lengyelországgal és a lengyel októberrel, hazafias verseket olvastak, és visszaidézték a lengyel–magyar barátságot.

November 4-én a szovjet hadsereg belépett Budapestre, hogy vérbe fojtsa a magyar felkelést. Ezekben a napokban zajlott a magyar nemzet drámája. Elkerülhetetlen volt-e a magyar felkelés veresége? Mit jelentett ez a felkelés Lengyelországnak? Valójában ki volt Nagy Imre, aki a jelképe volt ennek a felkelésnek oly sok éven át?

I.

Charles Gati 1956-os magyar emigráns, később amerikai egyetemi professzor Vesztett illúziók című könyvében keresi a választ ezekre a kérdésekre. Visszatér a fél évszázaddal ezelőtti eseményekhez, hogy felidézze az „átkozott problémákat”, avagy a hibáit és elvesztett esélyeit az akkori események összes szereplőjének: az amerikai adminisztrációnak, a szovjet hatóságoknak, a reformkommunista magyar kormánynak és a felkelőknek.

Az akkori amerikai politika ragyogó elemzésével súlyos következtetéseket von le: nem volt semmilyen egységes politika. Léteztek azonban hivatalos nyilatkozatok mögötti üres ígéretek; a Szabad Európa Rádió harcias és demagóg retorikája, illetve az amerikai választási kampány részét képező játék. Richard Nixon, az Egyesült Államok akkori elnökhelyettese 1956 júliusában a Nemzetbiztonsági Tanács titkos ülésén megállapította, hogy „az Egyesült Államok ügyeinek szempontjából nem feltétlenül lenne rossz, ha a keleti blokk megint megérezné a szovjetek vasöklét, bár természetesen jobb lenne, ha megmaradnának a mostani enyhülő tendenciák a Szovjetunió és kistestvérei között”.

Ilyen volt akkoriban az amerikai politikai stratégia látómezeje: jobb lesz, ha jóra fordul, de ha rosszabbodik a helyzet, az is jó lesz. Semmilyen reális segítségre nem számíthattak a magyarok. Csak saját magukra számíthattak.

Azonban máshogy volt ez. A Szabad Európa Rádió kommentárjait a magyarok Washington hangjának tartották. Ezért szívesen hallgatták a Nagy Imre elleni támadásokra ösztönző felszólításokat, aki – a Szabad Európa Rádió bemondói szerint – „árulást” követett el, és „Káin bűntettének a bélyege van rásütve a homlokára”. Na és hallgatták – a felkelés döntő pillanataiban, mikor a Moszkvával való lehetséges kompromisszum sorsa dőlt el – a felszólítást: ruszkik, haza!

Gati szerint ezek a hangok hozzájárultak a felkelők félrevezetéséhez, megnehezítették a harcolók megegyezését a Nagy Imre-kormánnyal, a minimumra szűkítették a kormány manőverezési lehetőségét. Elkerülhetetlen volt-e ez? A felkelés folyamatának a dinamikája általában elzárja a kompromisszumhoz vezető utakat. Mégis – hangsúlyozza Gati –, Lengyelországban nem történt meg a szovjet intervenció. A lengyelek – a fellázadt utcák, a katolikus egyház, az emigráció és a Szabad Európa Rádió is – meghallgatták az önkorlátozásra vonatkozó felszólításokat, és valóságos támogatást adtak Wladyslaw Gomulkának. Ez esetben Hruscsov is a kompromisszum útját választotta. 1956. október 30-án döntött a Nagy Imre-kormánnyal kötendő kompromisszumról is.

„Magyarország azonban – írja Gati – nem akart másik Lengyelország lenni, és ezért Hruscsov megváltoztatta a véleményét. A magyarok nem akartak hosszabb pórázt; semmilyen pórázt nem akartak.

Lengyelországban – a valóság felismerésének és annak a véletlennek köszönhetően, hogy ugyanabba az irányba mozdult el a kommunista Gomulka, a katolikus bíboros Stefan Wyszynski és a Szabad Európa Rádió munkatársa, a kiegyensúlyozott és fegyelmezett Jan Nowak tevékenysége – a társadalom az erős idealista hagyomány ellenére elfogadta a neki ajánlott félmegoldásokat. Nagy Imre nem volt Gomulka, Mindszenty bíboros nem volt Wyszynski és a magyar Szabad Európa Rádiót nem Nowak vezette. Október 30-án a magyar kommunisták nem vezették a saját államukat; s ami rosszabb, ezzel többször már nem is próbálkoztak. Annak a napnak a két legfontosabb budapesti eseménye – reggel a Köztársaság téren az ávósok meglincselése, valamint a többpártrendszer visszaállításának kinyilvánítása – Hruscsovot egyértelműen meggyőzte arról, hogy Nagy Imre és a többi kommunista túlságosan gyenge ahhoz, hogy megtartsa a rendet.”

Október 31-én született meg a döntés a katonai beavatkozásról. November elsején a szovjet hadsereg átlépte a magyar határt.

II.

Mikor kitört a magyar forradalom, tízéves gyerek voltam. Emlékszem a szomorúságra, ami otthon volt; emlékszem az anyámmal való beszélgetésre is, amely arra sarkallt, hogy az összes megtakarított pénzemet odaadjam a magyar gyerekek megsegítésére. Ilyen pénzgyűjtést szerveztem az iskolában. Ez volt az első politikai akció az életemben. Megjegyeztem a magyaroknak vért adni akaró emberek kígyózó sorait az utcán. Később a magyar felkelés mítoszának árnyékában nőttem fel. Figyelmesen olvastam az 1956 vége felé megjelent lengyel újságokat, bennük Wiktor Woroszylski és Hanka Adamiecka, Krzysztof Wolicki és Marian Bielicki megrázó riportjait. Olvastam a lengyel költők – Adam Wazyk, Zbigniew Herbert, Wiktor Woroszylski – magyar tragédiáról szóló verseit. Olvastam esszéket és magyar szerzők elemzését, közülük idővel többen a barátaim lettek. Megismertem a magyar demokratikus ellenzék kitűnő vezetőit: Konrád Györgyöt és Kis Jánost. Szívtam magamba a magyar irodalmat, elbűvölve néztem a magyar filmeket. Mindenhol találkoztam az ’56-os magyar tragédia darabkáival. Soha nem felejtem el Kis János csodálatos esszéjét a Kádár-normalizációról.

Létrehoztuk az együttműködést a magyar ellenzék embereivel; illegálisan publikáltuk szövegeiket. Éveken keresztül ismételgettem magamban: „magyar–lengyel két jó barát…”

Aztán végre eljött 1989 júniusa, Nagy Imre ünnepélyes rehabilitációjának napja. Charles Gati, aki aznap Budapesten volt, a következőket írja: „A hangulat a téren felemelő volt, sőt elragadó. Az emberek, akik büszkék voltak arra, hogy a kommunista tábor »legvidámabb barakkjában« éltek és kihasználták a szerény függetlenséget, amit a félig autokratikus Kádár-rezsim adott nekik, hirtelen mintha visszanyerték volna a sokáig elnyomott emlékezetüket az igazi, az 1956-ban megélt szabadságról. Végre felkapták a fejüket, vagy csak én hittem azt? Sírtam. Életemben másodszor a szemem előtt alakult a történelem.” Aznap én is a Hősök terén álltam Budapesten. Meghatott voltam. Ez nagy tüntetés volt a magyar forradalom kivégzett hőseinek tiszteletére. Ezen a napon teljesült a 36 évvel ezelőtti álmom – az igazság győzedelmeskedett. Az ilyen álmok ritkán válnak valóra.

III.

Nagy Imre a magyar felkelés szimbólumává és legendájává vált. Éveken keresztül a negatív főszereplő Kádár János volt, aki a szovjetek akaratából magyar diktátor lett. Mindketten kommunisták voltak, Nagy moszkvai emigrációja idején nem szerzett túl jó pontokat. Mindketten Sztálin magyarországi helytartója, Rákosi politikájának az áldozatai voltak. Nagyot magas állásokból mozdították el, Kádárt bebörtönözték – amikor 1954-ben Nagy kormányra került, az ő döntése alapján engedték ki. Rákosi újra elmozdította pozíciójából 1955-ben.

Végül 1956 őszén a felkelés mindkettejüket a hatalom csúcsára emelte. Nagy Magyarország semlegességét november 1-jén jelentette be, a Kádárral való egyeztetés után. Később útjaik drámaian és örökre szétváltak.

Nagy Imrét 1958-ban társaival együtt bíróság elé állították Budapesten, és a sztálini típusú eljárásban halálra ítélték. Az ítéletet végrehajtották.

„Nagy – írja Charles Gati –, aki a felkelés alatt bizonytalan és ingatag volt saját érveiben, az 1957–58-as években, útban az akasztófa felé, elszánttá, határozottá, makaccsá és hajthatatlanná vált. Mint egy igazi hős és patrióta, aki a saját meggyőződéseit védi, bátran állt a kihallgatók és az úgynevezett magyar titkos vészbíróság bírái elé. Rendkívüli dolog volt ez, nemcsak a moszkvai múltját figyelembe véve, hanem azért is, mert ha a szovjet intervenció után Nagy hivatalosan lemondott volna az állásáról és elfogadta volna a Moszkva által felállított Kádár-kormányt, élhetett volna tovább, és akár lehetett volna valamilyen szerepe a politikai vagy tudományos életben is. Mégsem egyezett bele az együttműködésbe korábbi fogva tartóival, nem ismerte el politikai bűneit.”

Az eljárás alatt egyszer sem tört meg. „Mintha számított volna arra – írja Gáti –, hogy egy nap az eljárás jegyzőkönyve nyilvánosságra kerül. Harcolt, hogy legalább ezt a végrendeletet meghagyhassa maga után. Elutasította a kegyelmi kérvény benyújtásának lehetőségét. Az emlékezetes utolsó szavaiban felhívta a »nemzetközi munkásmozgalmat«, hogy mossa tisztára a nevét. Úgy halt meg, mint egy igazi mártír és az egyetlen jó bolsevik, akit ismert a világ.

Legegyszerűbben Nagyról azt mondhatnánk, hogy igaz kommunista volt, aki igaz magyarrá vált.

Összetettebb, de szintén igaz az az állítás, miszerint kommunista volt, aki hazafivá vált, megmaradva kommunistának is.”

Érdemes összehasonlítani ezt az életrajzot Kádár János sorsával. Kádár november 1-jén eltűnt Budapestről. Addig támogatta Nagyot és a többpártrendszer visszaállítását, valamint szavazott Magyarország semlegessége mellett. Rádiós beszédében, amelyet az eltűnése előtt vettek fel, „csodálatos felkelésünk” dicséretét hangsúlyozta.

Rögtön ezután kapta az információt, miszerint a Kreml eldöntötte, hogy elfojtja a felkelést. „Kádárnak és Münnichnek – írja Gati – felajánlották Moszkvában a két legmagasabb pozíciót. Mindketten tudták, hogy a régi gárda vezetői – főleg Rákosi, Gerő és Hegedűs – a Kremlben vannak, készen állva a visszatérésre és az állam vezetésének átvételére. Választhattak, vagy az árulás, vagy Magyarország átadása a sztálini »beton« képviselőinek. (…) Kádár elhagyta Budapestet, feleségét sem értesítve. Hivatásos politikusok és pártatlan elemzők mondhatnák azt, hogy tekintettel az elképesztően nehéz körülményekre, értelmes döntés volt ez, hozzáadhatnák például, hogy éppen így kell viselkednie egy patrióta politikusnak. A valóságban, ahol a becsületesség és az erkölcs is fontos, kiderült, hogy Kádár egy elvtelen ember, akinek határtalan képessége volt a saját cselekedeteinek utólagos megmagyarázásához.”

Ha hozzátesszük ezekhez a megjegyzésekhez azt, hogy Kádár volt Nagy és társai gyötrelmeinek okozója, akkor nehéz nem igazat adni a szerző következtetéseinek.

IV.

Térjünk itt vissza a lengyel ügyekre. Walter Lippmann, ismert amerikai publicista, 1956 júniusában azt írta, hogy nem áll az Egyesült Államok érdekében, „hogy a kelet-európai mozgalmak átlépjék azt a határt, amely mögött lehetetlen a megegyezés az oroszokkal. (…) A béke és szabadság érdekében – a kényuralomtól és az anarchiától való megszabadulás jegyében – reménykednünk kell, hogy egy bizonyos időre, bár nem örökre, a tiltakozások a csatlós országokban nem lépik túl a stabilizációt jelentő átléphetetlen határokat.” Hasonlóképpen fogalmazták meg saját nézőpontjukat a legkiválóbb lengyel emigránsok: Jerzy Giedroy, Juliusz Mieroszewski, Jan Nowak-Jezioranski. Ebben a perspektívában Wladyslaw Gomulka és a lengyel demokratikus elit értékelése egyértelműen pozitív kell hogy legyen.

Azonban a probléma összetett. Gomulka álláspontja valójában megmentette Lengyelországot a szovjet intervenciótól – és ezért megérdemli a jó megítélést. Viszont ugyanez a hozzáállás utat egyengetett a „kúszó megalkuvásnak”, a polgári, politikai, vallási, kulturális és tudományos szabadságjogok rendszeres korlátozásához. Egyre inkább teret kapott az újító reformpolitikusok elgáncsolása, a cenzúra szigorítása, az akadémiai szabadságjogok felszámolása, botrányok a katolikus egyházzal, konfliktusok az értelmiséggel, gyalázatos antiértelmiségi és antiszemita kampány 1968-ban, végül – a wybrzezei munkások lemészárlása 1970 decemberében – ilyen a sötét egyenlege a gomulkai tizennégy évnek. Nem szomorú ellentmondás-e az, hogy 1968 körül a kádári Magyarország liberálisabb ország volt, mint Lengyelország? A gulyáskommunizmus, az elvesztett magyar forradalom gyermeke váratlanul emberibb lett, mint Gomulka rezsimje, a lengyel október gyermeke.

Nem állítom azt, hogy a véres szovjet intervenció jobban szolgált Magyarországnak, mint Lengyelország vértelen fejlődése, az ’56-os októberi szabadságmozgalomtól az 1970-es véres decemberig; állítom viszont azt, hogy – ez fontos következtetés ezekből az eseményekből – semmilyen siker nincs örökre adományozva egy nemzetnek, és semmilyen kudarc nem végleges. Van az úgy, hogy a vereség a józanság anyja; s hogy a siker agyi lustaságot és konformizmust szül.

A véres magyar forradalom emléke kikényszerítette a következő években a mérsékeltséget a vezetők és a nép cselekedeteiben. A mérsékeltség azonban vezethet megfontolt bátorsághoz és megfontolatlan gyávasághoz. Lengyelországban és Magyarországon tanúi voltunk egyiknek is, másiknak is.

V.

A kiváló magyar költő, Illyés Gyula írta az Egy mondat a zsarnokságról című híres versében: „hol zsarnokság van, / mindenki szem a láncban; / belőled bűzlik, árad, / magad is zsarnokság vagy”.

A kommunista rendszer zsarnokság volt.

A környezetemben elég korán ráébredtünk erre, bár lehet, nem rögtön eléggé precízen – 1968 márciusáig hittünk a lengyel október rekonstrukciójában, valamint elveinek megismétlésének lehetőségében. Viszont már korábban sem akartunk „szemek lenni a láncban”; az ellenállást választottuk. A magyar felkelés emléke – ahogy az 1968-as prágai tavaszé is – két leckét adott nekünk: először is azt, hogy az ellenállás lehetséges, hiszen már volt rá példa. A rendszert, ami hazugsággal és erőszakkal védekezik, meg kell támadni. „Úgy állítottuk”, hogy az igazságot erőszak nélkül védjük.

A második lecke az volt: a változások lehetségesek, de – amíg a szovjet impérium tart – csak bizonyos határokon belül. Ezért tehát olyan ellenállási formákat kellett ajánlani, és olyan változásokra törekedni, hogy az emberek szabadabbnak érezzék magukat, de egyúttal elkerüljük a szovjet invázió kísértetét.

„Nem állítom azt – jut végső következtetésre Gati –, hogy ha a felkelők, Nagy kormánya és a Fehér Ház nagyobb higgadtsággal és képzelőerővel állt volna a dolgokhoz, Moszkva megengedte volna a felkelés összes céljának megvalósulását. Ha mindannyian megfontoltan viselkedtek volna, Moszkva akkor sem egyezett volna bele a félig szabad, félig független Magyarország megalakulásába. Sosem fogjuk megtudni, mi történt volna, ha… Viszont tudjuk azt – írja Gati –, hogy mindenkit illúziók és frusztrációk vezettek. Mindenhonnan hiányoztak a higgadt agyak.

Az érzelmek vezettek bennünket, az értelem deficites áru volt. Ennek következtében kis mennyiségű szabadság kivívása helyett, mint ahogy ez sikerült a lengyeleknek, a magyarok, akik rendkívüli hősiességgel tűntek ki, kis híján üres kézzel maradtak.” Charles Gati e gondolata mindig közel állt hozzám. Az én generációmnak a magyar felkelés felhívás volt a nonkonformizmusra és a bátorságra; vérbe fojtásának emlékezete felszólítás volt a józanságra és a mérlegelésre.

VI.

A vita a magyar felkelés örökségének jogaiért tulajdonképpen vita a politikai legitimációért. Sajnos képmutatók párviadalára emlékeztet.

„A mai posztkommunista szocialisták – írja Charles Gati – magukat Nagy Imrével azonosítják és az 1956-os hagyomány örököseinek hirdetik magukat, mintha a szellemi atyáiknak nem lenne semmi köze a felkelés elfojtásához, a szovjet intervenció támogatásához, és a gyilkosságokhoz, amelyeknek 1958-ban Nagy Imre mellett felkelők százai lettek áldozatai. Másik oldalról a mai antikommunisták, sokan közülük politikai átvedlők és árulók, akik 1989 előtt együttműködtek a kommunista rezsimmel, tagadják, hogy a felkelésnek szocialista jelszava volt, lekicsinyítik Nagy kommunista múltját és rossz színben tüntetik fel munkatársait.”

Gati elismeréssel idézi Orbán Viktor 1989 júniusában a Hősök terén mondott szavait. „Nem hisszük el – mondta Orbán –, hogy azok, akik buzgón rágalmazták a felkelést és annak miniszterelnökét, hirtelen Nagy Imre lelkes pártfogóivá változtak. Nem hiszünk azoknak a pártvezetőknek, akik elrendelték, hogy a felkelés igazságát meghamisító tankönyvekből tanuljunk. Most viszont idefutnak, hogy megérintsék ezeket a koporsókat mint szerencsét hozó talizmánokat.”

„Paradox módon – Gati kommentárja szerint – Orbán makacs antikommunista, pár év alatt erősen Nyugat-barát beállítottságú liberálisból heves nacionalista lett.” Egy nacionalistának nehéz döntés elé kell állnia: vagy – a csodálatos nemzeti felkelés mítoszának védelme nevében dicsőítheti Nagyot, bűntelen hazaszeretőként hirdetve őt, vagy – a mindig bűntelen magyar nemzet mítoszának nevében – kitörölheti Nagyot a nemzeti hősök panteonjából és a közös magyar hazából, átadva őt rituális posztumusz felülvizsgálati szertartásnak és dekommunizációnak, mivel egy kommunista – definíciószerűen – nem lehet a magyar történelem hőse. Így is, úgy is a mítoszt választja az igazság helyett. Egyébként nem ez lesz az egyetlen gondja. A magyarok – hasonlóan, mint mi lengyelek – istenítik a vereségüket és annak hőseit-mártírjait. Őket magasztalják és nem a higgadt és a kompromisszumra törekvő államférfiakat. Nagy Imre is ennek az ethosznak volt a képviselője.

Ezért, dicsőítve a magyar forradalmat, amely vereséggel végződött, gyakran hallunk az „erkölcsi győzelemről”. Pedig – tiszteletben tartva és csodálva a felkelők hősiességét – kímélje a sors Magyarországot, de Lengyelországot is, a további ilyen „erkölcsi győzelmektől”.

VII.

„Bátorság bölcsesség nélkül, csak gyerekes romantika” – írta Gati – abban a pillanatban, mikor ugyanúgy szükséges volt a „bátorság, hogy levessük a kommunista elnyomást, mint ravaszság, hogy rákényszerítsük őket harc nélküli lemondásra”.

Elegendő bátorságunk és ravaszságunk volt – magyaroknak és lengyeleknek – 1989-ben. Tudunk-e örülni ennek a vértelen győzelemnek? Vagy inkább továbbra is istenítjük az „erkölcsi győzelmeinket” az 1944-es varsói felkelést, az 1956-os magyar forradalmat?

Ez egy olyan kérdés, amely miatt a magyar forradalom története továbbra is aktuális.

„Emlékezni – mondta Richard von Veizsäcker, az NSZK államfője – olyan kitartó és igazi gondolkozást jelent a történelemről, hogy az saját magunk részévé válik. Ez nagy próbatételt jelent az igazságszeretetünknek.” Milyen akkor tehát a mai idők igazsága? Bőven van ilyen igazság: idézzünk fel néhányat. Charles Gati egy száműzött, akinek a magyar forradalom örökre tövis maradt a szívében, drámaian el akarja mondani az igaz és nem meghamisított és mitizált történelmet.

Minthogy azonban a történelmi illúziók maradandóbbak, mint a megbízhatóan bebizonyított történelmi igazságok, Charles Gati törekvéseinek nem jósolok rövid időn belüli sikert. Bár gratulálok a bátorságához és makacsságához. A mi időnk más igazsága az a meggyőződés – mindig aktuális –, hogy akkor lehet többet elérni a közéletben, mikor az értékek merész védelme gazdagítva van „bölcsességgel és megfontoltsággal együtt járó harciassággal”. Akkor is, amikor azt ígérik az embereknek, ami reális, és nem azt, ami nem reális, bár annyira kívánt. Ettől függ – mondja Gati – az „illúzióktól szabad idealistának” az állapota. A lengyel hagyományban mondogatták: a „józan lelkesedők” erkölcse.

Szerencsém volt – „józan lelkesedők” és illúzióktól megfosztott idealisták körében éltem. Ma – attól tartok – egyre kevesebb az ilyen ember. Mintha megváltozott volna a szellemi légkör. A kitartó igazságkutatókat hivatásos sárhajítók helyettesítik. Az illúziók nélküli idealistát a lelkiismeret nélküli gazember szorítja ki. Van-e ma a közéletben hely az illúziók nélküli idealistának, aki a közös jó megteremtéséért aggódik?

Tehát az illúziók nélküli idealistának az elve mindig az volt, ne add át magad a kétségbeesésnek. Ezért megismétlem, Kis János magyar barátom után: a demokrácia az nem csak szabad választásokat jelent, bár nélkülük a demokrácia lehetetlen. A demokrácia örökös párbeszéd, vita az értékekért és azok megvalósításának módszereiért. De szóharc is a múltról, vita a történelmi igazságért, törekvés, hogy az igazság szabadon felderíthető legyen. Csak ily módon hódolhatunk igazán azoknak, akik az igazság szabadságáért harcoltak és érte elestek.

Charles Gati: Vesztett illúziók:
Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom.
Ford.: Anna és Jacek Maziarski. Nemzetközi Ügyek Lengyel Intézete; 2006.

Fordította: Stiasny Ágnes

Adam Michnik lengyel újságíró, a Szolidaritás egyik volt vezetője, a Gazeta Wyborcza főszerkesztője