Lengyelország válaszúton

Csoda történik a szemünk láttára. Gondoljunk csak arra, miért imádkoztak a lengyelek húsz évvel ezelőtt.

Istenem, add, hogy Lengyelországban szabadság váltsa föl a diktatúrát; Istenem, add, hogy Lengyelországnak legyen demokratikusan választott Országgyűlése, cenzúrázatlan televíziója, rádiója, sajtója és könyvkiadása, nyitott határai és szabadpiaca; Istenem, add, hogy Lengyelország ne legyen többé csatlósállam, vonuljanak ki Lengyelországból a szovjet csapatok, és a lengyelek saját döntésük alapján érjék el, hogy Lengyelország a NATO és az Európai Unió tagja legyen.

Mi viszont, amikor egy árva fitying nélkül megalapítottuk a Gazeta Wyborczát, csak azért könyöröghettünk, hogy ne bukjunk bele ebbe a kísérletbe, hogy újságunk – az első napilap, amelyet a demokratikus ellenzék körébe tartozó emberek adtak ki, olyanok, akik az illegális Szolidaritásból, száműzetésből vagy egyenesen a börtönből jöttek – megnyerje az olvasók szívéért folytatott harcot, és maga mellé tudja állítani őket az átalakulás legkeményebb éveiben is.

És a Jóisten meghallgatta a valóságtól elrugaszkodott imáinkat. Megajándékozta a lengyeleket azzal, amiről álmodtak.

Akkor mi a fenéért vagyunk dühösek mi, lengyelek tizenöt év szabadság után? Miért vagyunk dühösek mi is, a Gazeta Wyborcza szerkesztői, akik elképesztő sikereket értünk el, sőt a lengyel átalakulás haszonélvezői, a sors kegyeltjei vagyunk?

I.

Személyes vallomást írok, mert én is felelősnek érzem magam kortársaim és a lapnál dolgozó barátaim haragjáért.

Már 1980-ban, az első Szolidaritás idején, amikor úgy látszott, a Gondviselés jó útra tereli a félresiklott lengyel sorsot, azon töprengtünk – Słowacki szavaival –: Lengyelországot, de milyet? Bizonytalan válaszokat adtunk: autonóm, sokszínű, a keresztény értékekre épülő Lengyelországot, ahol érvényesül a társadalmi igazságosság, szomszédaival szívélyes viszonyt ápoló, kompromisszumkész és mértéktartó, reálisan látó és tisztességes partnerként viselkedő Lengyelországot, amely nem fogadja el a rabszolgasorsot, és nem adja fel szellemi függetlenségét. A modern társadalmakra jellemző, normális konfliktusokkal terhelt Lengyelországot, ahol viszont a szolidaritás elve uralkodik. Olyan Lengyelországot, ahol az értelmiségiek védelmükbe veszik az üldözött munkásokat, a munkások pedig a kultúra szabadságát követelve sztrájkolnak. Olyan Lengyelországot, amely pátosszal és iróniával beszél magáról; amelyre számtalan csapást mértek, de sohasem igázták le, amely fölött számtalanszor ültek diadalt, de sohasem győzték le. Olyan Lengyelországot, amely most visszaszerezte azonosságát, nyelvét, arcát.

Most azt a kérdést tesszük föl magunknak: mi maradt álmaink Lengyelországából? Egyfolytában erre keressük a választ, ezért vagyunk dühösek.

II.

Hittünk abban a mítoszban, hogy emancipálódik a munka világa, hittük, hogy a nagyüzemekben a munkások veszik át az irányítást. Csalóka ábránd volt. Az emancipáció logikája helyett a szabadpiac zord törvényei érvényesültek. Azok estek áldozatul elsőként, akik sztrájkjukkal kivívták a szabadságunkat, a bányák és a kohók, a hajógyárak és a kőolaj-finomítók dolgozói. Nem az ő hibájukból történt, de ők fizették a legnagyobb árat. Hiszen semmivel sem dolgoztak rosszabbul, mint azelőtt, mégis szembe kellett nézniük a munkanélküliség rémével. Fogalmunk sem volt, hogyan teremtsünk valódi gazdaságot, miközben gondoskodni kell azokról az emberekről, akik önhibájukon kívül áldozatul estek a piacnak.

Egyébként ez nem csak a lengyeleknél fordult elő. Máshol viszont az ellenzék nem kötődött olyan erősen a nagyüzemekhez, mint a Szolidaritás. Ezek az emberek joggal érzik úgy, hogy becsapták őket, bár minden bizonnyal Leszek Balcerowicz nagy reformja volt az egyetlen mód arra, hogy megszakítsuk az elmaradottság ördögi láncolatát.

III.

Hittünk a Szolidaritásban. Ez a szervezet volt az egyetlen eszköz, amely tárgyalásos úton ki tudta kényszeríteni a kommunista hatalom hozzájárulását ahhoz, hogy Lengyelországban megszűnjön a diktatúra. Csakhogy a Szolidaritás, amelynek tagságát nagyszerűen összetartotta a kommunista diktatúrával szembeni ellenállás, nem találta a helyét az új körülmények közt. És ami még rosszabb, a Szolidaritás kétféle magatartás között ingadozott: vagy a diktatúra éveiben tanult viselkedésformákat utánozta, vagy a korábbi hatalom vezető pozícióinak betöltésére törekedett. Sztrájkok és tüntetések álltak szemben a munkahelyi hatalmi ambíciókkal. Annak idején a LEMP döntött a vezető posztok káderkérdéseiben. Később a Szolidaritás akart dönteni ugyanerről. Ő akarta eldönteni, ki lesz a vajda, az igazgató, a postahivatal és az anyakönyvi hivatal vezetője, a főiskola rektora vagy a kórház főorvosa. Ugyanakkor a Szolidaritásnak fogalma sem volt arról, hogyan működjön szakszervezetként egy olyan országban, ahol hatalmas átalakulás zajlik. Érthető volt a tanácstalanság – soha sehol nem történt még ilyen átalakulás.

A szabad Lengyelországban egyre jobban marginalizálódott a Szolidaritás, és a hozzá kötődők közül sokan becsapva érezték magukat.

IV.

A Szolidaritásnak volt egy adu ásza: Lech Wałęsa, aki milliók szemében testesítette meg a szabadságról, igazságról és szolidaritásról szőtt álmot. Ez a villanyszerelő, aki az Istenanya képmását viselte a hajtókáján, képes volt fellelkesíteni és magával ragadni a tömegeket, de maga Wałęsa rombolta le a patetikus hős képét, amikor kíméletlenül tört az elnöki hatalomra, közben tönkretette Tadeusz Mazowiecki kormányát, és nyilvánosan megsértette Jerzy Turowiczot. Wałęsa adta az első példát a hazug demagógiára, amikor megüzente a tolvajoknak, hogy „úgy megugrasztja őket, hogy egy szál pendelyben szaladnak innen”, aztán milliós jutalmakat osztogatott közöttük. Wałęsa, a lengyel történelem nemzeti hőse volt az első, aki széles körben élt a tahóság retorikájával, amiben később oly sok követőre talált.

Wałęsa kiszámíthatatlan és alkalmatlan államfő volt, bár azt mindörökre megjegyeztük, hogy ugyanakkor következetes védelmezője a piacgazdaságnak és Lengyelország nyugati orientációjának. És semmi sem másíthatja meg azt a tényt, hogy Lech Wałęsa fordította jobbra Lengyelország sorsát.

V.

Sokáig hittük, hogy a katolikus egyház a szabadság nagy pártfogója. Nem feledjük az Ezredév Prímása, Stefan Wyszyński bíboros bölcs heroizmusát, aki összhangot teremtett a keresztény hitvallás és a köz javát szolgáló kompromisszumok iránti érzék között. Az egyházról alkotott képet akkoriban a Tygodnik Powszechny című hetilap határozta meg, ahol Jerzy Turowicz volt a főszerkesztő, a Znak című folyóirat, ahol Hanna Malewska dolgozott, és a Więź című havilap, ahol a szerkesztők közé tartozott Tadeusz Mazowiecki. Amikor Karol Wojtyła került a pápai trónra, megerősítette azt a meggyőződésünket, hogy a katolikus egyház, amely mindig az ellenállás szimbóluma volt, sosem lesz a kényszer jelképe. Jerzy Popiełuszko atya vértanúhalála is erősítette bennünk azt az érzést, hogy az egyház képviseli mindazt, ami jó a lengyel szellemiségben.

Tévedtünk. 1989 után kiderült, hogy a katolikus egyház képviseli azt, ami a legjobb Lengyelországban, de ugyanúgy képviseli azt is, ami a legrosszabb. Felbukkant az egyházi felsőbbrendűség-tudat, a diadalittas melldöngetés, a türelmetlenség és az idegengyűlölet szelleme. Az egyház nagyobbik része a megvetés és a gyűlölet hangján szólt a másként gondolkodókhoz. Arra buzdítottak a templomi szószékről, hogy destrukciót hirdető, szélsőséges pártokra szavazzunk. Ez nem tartott sokáig, de rémülten tapasztaltuk, mire képes a papság.

Manapság, hála istennek, más hangot üt meg az egyház. Most pluralizmusról, dialógusról és toleranciáról beszél. Nyíltan hangoztatja, hogy Lengyelország számára nem szerencsétlenséget, hanem esélyt jelent az Európai Unió. Nagyon helyes. De ne lepődjenek meg, ha emlékeztetünk arra, hogy nem mindig ez volt az uralkodó hangnem a lengyel püspökök körében.

VI.

A Szolidaritás szellemét 1980 augusztusa alakította ki, ekkor végződött megegyezéssel a nagy sztrájkhullám. A kompromisszum és a „közös Lengyelország” eszméje a Szolidaritás étoszának elválaszthatatlan része lett. Akkor azt mondtuk, ebben a konfliktusban nincsenek győztesek és vesztesek; úgy fogalmaztunk, augusztusban maga Lengyelország győzött. És mindannak ellenére, ami később történt, a hadiállapot, a Wujek bánya tragédiája és az 1989-es lublini tüntetés áldozatai ellenére ezzel a lengyel étosszal, amelyet a nagy történelmi kompromisszum határozott meg, új korszakba léptünk. Zászlónkra tűztük a tisztesség, a bátorság és a Lengyelország érdekében végzett, személyes érdekeinket háttérbe szorító munka elvét. Hittük, hogy olyan Lengyelországot építünk, ahol üvegből lesznek a házak.

Ugyanakkor elég hamar elterjedt köztünk egy másik beszédmód. Eljött az elszámoltatások követelésének ideje, bár többet beszéltek az elszámoltatások módjáról és arról, milyen félelmet gerjeszt ez az igény, mint ahány elszámoltatás valóban megtörtént.

Érdemes feltenni a történelmi igazságot firtató kérdéseket. Joguk van a haraghoz azoknak, akiket tönkretett és megalázott a diktatúra, ha belegondolunk, milyen kiválóan berendezkednek az új világban a bukott diktatúra alakjai. Ez minden forradalom természetes törvénye. Ugyanúgy vonatkozik a demokratikus ellenzék és a Szolidaritás köreire, mint a katolikus egyház embereire. Az előbbieknek erkölcs adta joguk, hogy kimondják az elnyomás évei után: – Most mi jövünk, b… meg!; az utóbbiak ugyanilyen joggal jelenthetik ki: – Eddig a Moszkva-bérenc kommunisták kormányoztak, mostantól katolikusok kormányoznak a katolikus Lengyelországban. Lélektanilag megértem – én is osztoztam ebben az érzésben. Én is úgy gondoltam, hogy a diktatúra haszonélvezőinek jár valamilyen büntetés, a tönkretetteknek és megalázottaknak pedig kárpótlás, vagyis az az érzés, hogy helyreállt az igazság, és az erény elnyerte jutalmát. Ha elleneztem az átvilágítást és a kommunisták eltávolítását, azt érzelmeim és indulataim ellenére tettem, abban a meggyőződésben, hogy az a forradalom, amely következetesen keresi a történelmi igazságosságot, és igazságot akar szolgáltatni, a brit uralkodó kivégzésével, a jakobinus guillotine-nal vagy a bolsevik terrorral végződik. Egyszóval a forradalom – amely a szabadság nevében tört ki – diktatúrába torkollik.

Értem a lélektani késztetést, hogy bosszút álljunk a régi rendszer kiszolgálóin. Mégsem tudom megérteni azokat a politikusokat, akik ezt az igényt kihasználva hideg polgárháborút hirdettek, ami azzal az eredménnyel járt, hogy ügynökmúltat feltételező, kínos vádakat fogalmaztak meg két demokratikusan választott köztársasági elnökkel és olyan emberekkel szemben, akik egyébként jó szolgálatokat tettek Lengyelországnak.

(…)

VII.

Sok barátom rója fel nekem, hogy túlságosan szívélyes viszonyt ápolok a posztkommunistákkal, vagyis a Lengyel Köztársaság Szociáldemokráciája pártjával, amelynek Aleksander Kwaśniewski volt az elnöke, és az SLD-vel, a Demokratikus Baloldal Szövetségével, ahol Leszek Miller volt az elnök.

(…)

Azt hittem, a mindenkinek járó esély filozófiája lesz a szabad Lengyelország alapgondolata. Ezt az esélyt – gondoltam – a posztkommunistáknak is meg kell adni. Hiszen a LEMP-ben voltak szimpla opportunisták, de voltak olyanok is, akik javítani akartak a dolgokon. Nem éreztem úgy, hogy a totális bojkott és kirekesztés volna a megfelelő módszer azokkal szemben, akik ki akarják venni a részüket a demokratikus Lengyelország felépítéséből. Ellenkezőleg: az SLD számos politikusában a modernizációs folyamat – igaz, következetlen – szövetségesét láttam.

Azt gondoltam, ugyanúgy kell bánni a posztkommunista formációval, mint bármelyik más párttal – ne felejtsük el, mit csináltak eddig, de a közös pontokat kell keresni.

Az SLD először az ésszerű posztkommunizmus, vagyis a nyugati szociáldemokrácia mellett tett hitet, innen jutott el a hatalmi helyzetében előjogokat és hitbizományokat osztogató pártig. Az SLD eltűnik a közélet színpadáról, méghozzá rossz hírű pártként távozik, amely eltussolja a korrupciós botrányokat, szükségtelen reformokkal bajlódik, az elengedhetetlen reformokat viszont nem hajtja végre. Maga Leszek Miller ismerte el, hogy vitatta azt az Ewa Milewicztől származó mondatot, mely szerint „az SLD olyan párt, amelynek kevesebbet szabad”, félvállról vette a figyelmeztetést. Az SLD-ben azok kerültek többségbe, akik úgy gondolták, „nekik mindent szabad”; a párt tárt karokkal várta azokat, akik „jó képességekkel rendelkeznek, csak az a baj, hogy mindenre képesek”.

Az SLD-ben feléledt az a népi Lengyelországban még bevett szokás, hogy semmibe veszik a törvényeket, jellemző a gátlástalan mohóság és a haveri, összekacsintós korrupció. E formáció fölött, amely a LEMP bukásával jött létre, és a régi rendszer több értékes embere csatlakozott hozzá, átvette az irányítást az elpusztíthatatlan, kegyetlen és cinikus Kucsera elvtárs, aki az erősek előtt hajbókol, a gyengékkel keménykedik.

Sokan bírálnak amiatt, hogy leplezetlen rokonszenvvel kísérem Aleksander Kwaśniewski köztársasági elnök ténykedését. Most szeretném leszögezni előttük: nem bántam meg a gesztusaimat, nem vonom kétségbe, hogy nagyon jó államfő. Kwaśniewski következetesen kiállt a lengyelek NATO- és uniós tagsága mellett; következetesen védte a parlamentáris demokrácia szabályait; ugyanakkor nagy kitartással munkálkodott azon, hogy a posztkommunista Lengyelország egy szövetet alkosson a Szolidaritás utáni Lengyelországgal.

(…)

VIII.

Tudatában vagyok annak, hogy a Gazeta Wyborcza még sose fizetett olyan nagy árat egyik publikációjáért sem, mint a Rywin-botrányért. Mindannyiunkat megdöbbentett az ügy. Nem számítottunk arra, hogy megkereshetnek minket vesztegetési ajánlattal; nem számítottunk arra, hogy azt feltételezik rólunk, képesek vagyunk csúszópénzért intézni a magunk és mások ügyeit. Mint kiderült, nem csak Lew Rywin és a megbízói képzelik azt rólunk, hogy ilyen aljasságokat követünk el. Mint kiderült, így gondolja ezt országunkban a közvélemény jelentős része is.

Ezt nem láttuk előre a munkatársaimmal. Elbizakodottságunkban azt hittük, pozitív képe van a társadalomnak a Gazetáról és főszerkesztőjéről, e hamis elképzelésért nagy árat fizettem, akárcsak a lap. Kaptunk a fejünkre. Sajnálom, hogy elkövettük azokat a hibákat, amelyek talán megtévesztették a közvélemény nagy részét, de a legfontosabb döntésünket nem bántam meg: jó, hogy dokumentáltuk a megvesztegetési kísérletet, nyilvánosságra hoztuk a teljes igazságot, hadd mondjon ítéletet a közvélemény a korrupcióról. Igen, dokumentálni kellett, le kellett leplezni az ügyet; igen – hadat kellett üzennünk a korrupciónak, és ezt is tettük. Ennek köszönhetően alakult meg a vizsgálóbizottság, a nyomozás alapján képet alkothattunk „a hatalmat kézben tartó csoportról”. Ez elsősorban a bizottság néhány tagjának érdeme, közülük is kiemelkedett bátorságával és makulátlan tisztességével Tomasz Nałęcz – fogadja érte elismerésemet.

Kezdetben nem láttunk kapcsolatot a törvény miatt kirobbant konfliktus és a vesztegetési ajánlat között; nem igazodtunk ki „a hatalmat kézben tartó csoport” természetén. Hisz „a hatalmat kézben tartó csoport” nem azonos a Demokratikus Baloldal Szövetségével, bár ha a párt vezetői nem engedélyezik a haverok korrupciós manipulációit, „a hatalmat kézben tartó csoport” sose meri elküldeni Lew Rywint azzal az épp olyan aljas, mint esztelen ajánlattal. Mivel közvetítették a parlamenti vizsgálóbizottság tanácskozásait, mindenkinek látnia kellett, aki szembe akart nézni az igazsággal, milyen cinikusak ezek az emberek, és milyen nagy veszélyt jelentenek a lengyel demokráciára nézve.

IX.

A lengyel demokrácia nagy esélyt kapott, és nagy veszélybe került. Az esély természetesen az Európai Unió. A veszélyt pedig abban látom, hogy látványosan emelkedett a populista pártok népszerűsége. A populizmus a félelemre épül. Ezt a félelmet a munkanélküliség és a munkanélküliség veszélye szüli. A populizmus a frusztráción és a csalódáson élősködik. Hívei a szejm és a szenátus süket dumájaként fogják fel a demokráciát. A piacról egyesek mesés fizetése és mások nyomora, a korrupció és a korrupció megengedése jut eszükbe. Veszélyes az a meggyőződés, hogy mindent tolvajok irányítanak, de semmi sem támasztja jobban alá ezt a felfogást, mint az, ha tűrjük a korrupciót.

A populizmust az táplálja, hogy a hívei biztonságra vágynak, miközben a demokrácia és a piacgazdaság szabadságot ígér: felelősséget vállalhatunk a saját életünkért.

Stefan Niesiołowski, az éles nyelvű lengyel jobboldali politikus azt írta nemrég: „Mindenféle gyanús alak, Moczar tábornok egykori hívei, kommunista kollaboránsok, olyan emberek, akik a népi demokrácia idején lapultak, mint az üregi nyulak, most a függetlenségi harc hőseiként, nagy hazafikként szónokolnak, azt állítják, csak ők az igaz lengyelek, katolikusok és rettenthetetlen antikommunisták, miközben szalonképtelen kifejezésekkel, durván támadják mindazokat, akik különböző okokból nem osztják nézeteiket, vagy felhívják a figyelmet e figurák gyanús életrajzára és tisztázatlan moszkvai kapcsolataikra.”

Dühösek vagyunk, ha azt látjuk, hogyan hullik darabokra a demokratikus és tisztességes Lengyelország étosza.

Nehéz lenne nem észrevenni, hogy kiveszőben van mindenütt a közéleti szereplők önzetlen tisztességébe vetett hit; általánossá válik az a meggyőződés, hogy nincs semmi más, csak mocskos üzelmek és gombrowiczi grimaszpárbaj. Az Állampolgári Platform egyik vezetője megkérdezte tőlem, amikor kihallgattak a Rywin-ügyben: Miért a demokratikus értékekről, miért nem az Agora anyagi érdekeiről beszélsz? Azt feleltem neki, hogy hiszek a demokratikus értékekben, az Agora anyagi érdekeiről viszont nem sokat tudok.

Beszélgetőpartnerem szánakozó mosollyal fogadta a választ. Akkor értettem meg, hogy nem talál más lehetséges magyarázatot az emberek viselkedésére: aljas indokokból cselekszik az illető, vagy anyagi előnyök motiválják.

Az emberek már semmit sem hisznek el senkinek. Láthatjuk, hogy pillanatok alatt elvész minden erkölcsi tekintély – már tizenöt éve munkálkodik ezen a legnagyobb összhangban minden politikai tábor. Az ember már nem beszélhet tisztelettel politikai ellenfeléről, nem kereshet kompromisszumot a közjó nevében, még beszélgetés közben is meg van győződve arról, hogy a vetélytársa cinikus csaló.

Kétségbeejtő látvány. Teljesen összekeverednek a fogalmak, eltűnik az igazságot a hazugságtól elválasztó határ. Már nem próbálják megérteni az ellenfél érveit, ehelyett meg akarják semmisíteni; a kerekasztalt, a diktatúra békés, tárgyalásos úton való lebontását szolgáló mechanizmust Targowicának és hazaárulásnak nevezik; az átmenet tizenöt évét, amely a hibák és kudarcok ellenére is a szabad és demokratikus Lengyelország nagy sikere, a szovjet uralom és a kommunista diktatúra idilljét követő nemzeti katasztrófák sorozatának állítják be. Mit gondoljon erről az az egyszerű kenyérpusztító, akit megrémít a munkanélküliség kísértete vagy a helyi összefonódások hatékonysága?

(…)

XI.

Nem csak mi vagyunk dühösek. Minden posztkommunista ország hasonló csalódásokat és frusztrációkat szenved el. Sőt az egész demokratikus világ az intézmények válságáról, a demokrácia deficitjéről, az egyre nagyobb veszélyekről beszél.

Tizenkét évvel ezelőtt részt vettem Kiotóban egy nemzetközi konferencián. A másik résztvevő Alekszandr Jakovlev, a peresztrojka egyik keresztapja volt. Japán házigazdáinkat figyelve egyszer csak odaszóltam Jakovlevnek: Nézd, demokráciában élnek, de olyan fegyelmezettek, hogy nem tudnak szabadok lenni. A mi országainkban viszont minden fordítva van. Oroszország példájával hozakodtam elő. Végtére is igazi szovjetellenes russzofil vagyok. Szeretem az oroszokat, és jól érzem magam a társaságukban. Szeretem a nagy orosz irodalmat, többször is előfordult már életemben, hogy erőt és reménységet adott.

Most már félek Oroszországtól. Félek attól az Oroszországtól, amely veszedelmes irányt vett, autokrácia felé halad. Természetesen nem osztom számos orosz barátom véleményét, akik szerint Putyin ugyanolyan tekintélyelvű uralkodó, mint Brezsnyev. Azt hiszem, ez a nézet ugyanúgy abszurd, mint az a felfogás, hogy Chirac semmivel sem különb, mint Pétain. Mégis aggódva figyelem, hogy Putyin adminisztrációja a korrupció elleni harc nemes jelszavait hangoztatva egymás után semmisíti meg az „oligarchákat”, és nagy buzgalmában a média pluralizmusát és a civil társadalom intézményeit is fölszámolja. Aggódva figyelem, hogy a parlament díszletté, a politikai pártok pedig névlegessé válnak.

A szovjet birodalom szétesése hatalmas megrázkódtatást okozott, az állam stabilizációjának folyamata ezért természetesen igen bonyolult, tele van csapdákkal. De még senki sem tanult meg úszni úgy, hogy nem ment bele a vízbe. Ezért aggódom amiatt, hogy a hivatalos orosz szólamok nyugatbarát nyelvezete autokratikus birodalmi törekvéseket leplez.

Azt kívánom Oroszországnak, hogy a nyugatbarát utat válassza, mert csak ez vezet a demokratikus állam intézményeihez és szokásrendjéhez. De – és talán minden lengyel így van ezzel – félek attól, hogy Oroszországban visszatér a birodalmi gondolkodás. Ezért volt az a véleményem, hogy a legfőbb prioritás Lengyelország NATO- és uniós tagsága.

Támogattuk a lengyel külpolitika nyugatbarát orientációját, de ügyeltünk arra, hogy ne zárja le az ország keleti határait újabb vasfüggöny, ezért nyitottak voltunk arra, mi történik Oroszországban, Ukrajnában, Fehéroroszországban vagy Litvániában.

XII.

Az euroatlanti világban manapság keveseket lelkesít a demokrácia állapota. Állandóan azt halljuk, hogy a Bush-adminisztráció sajátos zsidó-keresztény fundamentalizmusa fenyegeti az amerikai demokráciát, vagy azt, hogy Berlusconi szelleme riogatja az európai demokráciát.

A globalizáció korszakában azt látjuk, hogy válságba került a gondoskodó állam, a médiában zajló szépségversennyé fajult a politika, a strukturális munkanélküliség és a korrupció réme fenyeget. A megfigyelők a populista retorika offenzívájáról beszélnek. Edward Luttwak véleménye szerint „manapság senki sem tud szembenézni a turbókapitalizmus kihívásaival, sem az Egyesült Államok demokratái és republikánusai, sem Nagy-Britannia konzervatív és munkáspárti politikusai, sem Franciaország gaulle-istái és szocialistái, sem Németország kereszténydemokratái és szocdemei, sem az olasz jobb- és baloldal. Ugyanez elmondható minden más hagyományos nyugat-európai politikai pártról is. (…) A baloldal van a legrosszabb helyzetben, mert amit kínálni szokott, arra nem vevő a választók többsége az Egyesült Államokban, Európában és Japánban. Azok az emberek, akiknek van munkájuk, és talán nem is keresnek rosszul, akik féltik gazdasági jövőjüket, azoknak egyáltalán nincs szükségük olyan politikai pártokra, amelyek azért akarják megadóztatni az ő bizonytalan bevételeiket, hogy segítsenek azokon, akik nem dolgoznak, plusz még eltartsák a segítségben közvetítő szerepet játszó bürokraták légióit. Ezért lett a demokrata elnök, Clinton a szociális ellátás megreformálásának legfőbb híve (csökkenteni akarta a gyerekeiket egyedül nevelő anyáknak járó támogatást), a munkáspárti elnök, Blair pedig azzal a javaslattal kezdte hivatali működését, hogy csak korlátozott ideig folyósítsák a munkanélküli segélyt.”

Mint Daniel Bell megjegyzi, Európában azok az új populista pártok sikeresek, amelyek „bevetik a demagógia fegyverét, a legaljasabb emberi ösztönökre apellálnak. (…) A hagyományos intézmények és demokratikus procedúrák csalódást okoznak, erősödik az irracionalizmus, az emberek egyre haragosabbak, megváltót keresnek, aki föltartóztatná az özönvizet. Századunk utolsó évtizedében tán az volt a legaggasztóbb tény, hogy hanyatlott a liberális demokrácia – különösen Európában –, és erősödtek a politikai szélsőségek.”

Zbigniew Brzezinski pedig a következőket jegyzi meg: „A választópolgárok úgy érzik, korrupt a kormány, nem foglalkozik a polgárok ügyeivel, és nem felel a választói előtt. (…) A legnagyobb veszélyekkel a megoldhatatlan társadalmi problémák és bizonyos új értékek közti konfliktus jár, amelyek egyre inkább uralják Amerika kultúráját és szellemiségét. Évtizedeken át hatott a diszkrimináció és a közöny, újabban pedig a paternalizmus, ennek következtében ma már a nyomor és az elmaradottság hatalmas szigetei léteznek, amelyeket a társadalmi előítéletek és a szociális ellátás láthatatlan határsorompói választanak el az ország életének más területeitől. Ez a szint elég a létfenntartáshoz, de ahhoz már nem, hogy értelme is legyen az életnek. (…) A jövőben sem várhatunk jelentős javulást, ha nem következnek be komoly változások az amerikai értékrendben. A vallásosság és a hazafiság eltűnésével egyeduralkodóvá kezd válni az a nézet, hogy a vesztesek megvetést érdemelnek, mert az emberek valamiképpen maguk felelősek a nyomorúságukért. Nem sikerült fölszámolni a rasszizmust, így még az is erősíti a kiváltság nélkülieket sújtó morális közönyt. Ehhez járul még az anyagi gazdagság és a fogyasztás kultusza, ezt ápolják a tömegkultúra legnagyobb beszállítói, hisz azt propagálják, hogy lazítsunk, kíméljük magunkat mint legfőbb ideálunkat.”

A világon senki sem talált még receptet a demokrácia mai válságára.

A közép-európai megfigyelő saját tapasztalatai közt keres receptet. Ez a tapasztalat az emlékezet. Karel Čapek, a kiváló cseh író a következőket jegyezte fel a harmincas években, amikor szembe kellett néznie az egyre erősödő totalitárius fenyegetéssel: „Úgy tűnik, a világ jelenlegi helyzetében három út áll az értelmiség előtt – a cinkosság, a gyávaság vagy a vértanúság. De talán van még egy negyedik út – a legnehezebb körülmények között is megőrizni a szellem fegyelmezettségét, és a legnagyobb nyomás alatt sem megtagadni a megbéklyózhatatlan, tudatos szellemet. (…) Segíthetünk valamiképp a világon? Ha tudnám, hogy nem segíthetünk, letenném a fegyvert, és szomorú lennék, de érzem, hogy lehet még győzni vagy veszteni.”

Talán ez a legjobb recept arra a tökéletlen világra, amelyben most élnünk kell. De jobb a tökéletlen demokrácia világa, mint a tökéletlen diktatúráé. A diktatúra – függetlenül attól, minek nevezi magát és milyen eszmékre hivatkozik – nem válasz a fenyegetésre. A demokratikus intézmények és szokásrend felszámolásával nem győzhető le a terrorista iszlám fundamentalizmus, amely napjainkban üzent hadat a mi világunk értékeinek. Az egyetlen út a pluralizmus és a tolerancia kitartó védelmezése. A nagy brit történész, George Macaulay Trevelyan a következőket írta évekkel ezelőtt: „Nagy hibát követtek el a puritánok, amikor ők vezették az országot; el akartak távolítani a hatalomból és az államirányításból mindenkit, aki nem puritán, a lojalitást pedig azon mérték le, ki mutatja ki hangos lelkesedéssel vallási elkötelezettségét, így notórius hipokritákat neveltek. Ebből a szarvashibából következtek más zsarnoki és végzetes lépéseik: bezárták a színházakat, és más, hasonlóan ügyetlen kísérleteket tettek arra, hogy erővel kényszerítsék jóra az embereket. Amikor bekövetkezett a restauráció, a társadalom vallásilag nem fanatikus része már ugyanúgy undorodott a puritánoktól, mint ahogy húsz évvel azelőtt utálta a klérust.”

XIII.

A szabadság teremtette meg azt a szükségletet, hogy elszámoljunk a történelmünkkel. Írtunk hát a súlyos lengyel-litván, lengyel-ukrán, lengyel-német vagy lengyel-zsidó konfliktusokról. Gyakran vádoltak minket azzal, hogy meggyalázzuk a lengyel történelmet. Sose vettük komolyan ezt a vádaskodást. Úgy gondoltuk, és ma is úgy gondoljuk, hogy e számvetéseknek köszönhetően a lengyelek – mint igen kevesen térségünk nemzetei közül – letették az érettségi vizsgát demokráciából.

Ha demokráciánk mostani állapotán gondolkodunk, nem árt visszatekintenünk a lengyelek XX. századi viszontagságaira. Ezek büszkeséggel és keserűséggel tölthetnek el egyszerre. Ne feledjük 1918-at, az újból kivívott függetlenség eufóriáját. 1920-at, amikor a bolsevikok elleni háború egységet teremtett a megosztottságok fölött. A hitleri megszállás ellen küzdő Honi Hadsereg és a földalatti állam ellenállásának szép példáját. És a másik nagyszerű példát: Stefan Wyszyński bíboros és az egyház ellenállt a kommunista elnyomásnak. Az 1956-os lengyel október nagy sikerét, melynek köszönhetően Lengyelország letépte a sztálinizmus béklyóit, de hála a bölcs önmérsékletnek, nem jutott a magyar forradalom sorsára. 1980 augusztusát – a közös lázadást a szabadság és az alanyiság nevében. A kerekasztalt.

Minderre büszkék lehetünk.

De hát voltak sötét órák is a lengyel történelemben: bujtogatás és marakodás, Gabriel Narutowicz meggyilkolása és a májusi puccs, a brześći per és Bereza, a padgettó és az ukrán falvak pacifikálása, a politikai osztály züllöttsége és önzése.

(…)

XIV.

Minderről többször is írtunk az elmúlt tizenöt évben, mert azóta létezik a Gazeta Wyborcza. Egyidősek vagyunk a lengyel demokráciával. Másokkal együtt mi is részt vettünk a lengyel demokrácia megteremtésében, támogattuk, védelmeztük és kritikus távolságtartással kísértük. Körmére néztünk a lengyel demokráciának. De el kell ismernünk, hogy a kritikában némi önmérsékletet mutattunk. Az volt a véleményünk, hogy Lengyelország megkapta a NATO-ba és az Európai Unióba való belépés történelmi esélyét, ezért gyakran óvatosabban fogalmaztunk, ha Jerzy Buzeket, Aleksander Kwaśniewskit vagy Leszek Millert bíráltuk, mint ahogy azt újságírói kötelességünk megkövetelte volna. Gyakran csak suttogtunk, célzásokkal, félszavakkal utaltunk valamire, amikor üvölteni kellett volna. Úgy gondoltuk, vannak fontos, legfontosabb és végül életbe vágó fontosságú ügyek. Ezért, tekintettel az utóbbiakra, gyakran óvatosabban írtunk a fontosakról és a legfontosabbakról. Mert az Európai Unióba való belépés pillanata számunkra is fordulópont. Most már nincs szükség önkorlátozásra.

Tizenöt év után, az Európai Unióhoz való csatlakozás pillanatában világosan kimondhatom, hogy sikerült elérnünk nemzedékem és a politikáról hozzám hasonló nézeteket valló társaim legfőbb céljait. Lengyelország szabad, és jól beilleszkedett a nemzetközi demokratikus struktúrákba. Most más veszélyektől kell tartanunk: meg kell mentenünk Lengyelországot a populizmus, a posztkommunizmus és a poszt-nacionál-pszeudokatolicizmus koalíciójától. A Lepper-féle Önvédelem és a Lengyel Családok Ligájának koalíciója kísért, ez a képződmény katolikus zászló alatt – II. János Pál és a püspöki kar egyértelmű állásfoglalása ellenében – veti el az Európai Uniót. Ez a veszély lehet aggasztó, de nem béníthat meg minket.

Mindent megteszünk annak érdekében, hogy le tudjuk zárni a tahóság és a demagógia útját, melynek diktatúra és ostobaság a vége. De tudatában vagyok annak, hogy Lengyelország nem tekinthető kivételnek, ezek a jelenségek minden európai demokráciában megfigyelhetők.

Más országokkal együtt kell megbirkóznunk velük.

De egyelőre még dühösek vagyunk.

(Pálfalvi Lajos fordítása. (c) Gazeta Wyborcza)