Magyar Lettre Internationale, 1998. tavasz (28. szám)
ADAM MICHNIK
VARSÓ – A békétlen ember nem képes normálisnak tekinteni azt a helyzetet, ahol rendszeresen becsapják, és erőszakkal uralkodnak rajta. Az ilyen ember az érzékszervein keresztül fogja fel a világot: ízleléssel, szaglással, tapintással. Könnyedén ismeri fel ízről a hazugságot, szagról a félelmet, tapintással a kegyetlenséget és aljasságot. Tévedhetetlen ösztönnel ismeri fel a többi békétleneket is – hősiességükről, elszántságukról, bátorságukról.
Meghallgattam Burma fővárosában, Rangoonban a katonai diktatúra védőinek érveit, akik „államérdekről” és „felelőtlen, bujtogató elemekről” beszéltek. Láttam embereket, akiket annyira megbénított a rendőröktől való félelem, hogy nem voltak hajlandók szóba elegyedni egy külföldivel. Végül láttam a burmai biztonsági szolgálat munkatársait, akik nem engedtek be egy lelket sem a Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) Nobel-békedíjas elnöke, Aung San Suu Kyi asszony házába. 1990-ben az NLD elsöprő fölénnyel nyerte meg a választásokat, ezt katonai államcsíny követte. Az NLD vezetői börtönbe kerültek, a hatalmat pedig A Jog és a Rend Visszaállításának Nemzeti Tanácsa (SLORC) vette át – ez volt a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsának burmai megfelelője. Éjszakánként titokban fölkerestem más NLD-vezetőket is. Pawel, „Gazeta”-beli kollégám, makacsul ismételgette: „A junta dögrováson van”. De én emlékeztem arra, hogy a rendőrség Gdanskban lezárta Walesa házát, emlékeztem, hogyan strázsálnak a spiclik a végtelenségig, emlékeztem a házkutatásokra, a letartóztatásokra és börtönbüntetésekre, a szomszédok rémületére, és arra, hogyan fejezték ki lopva elismerésüket.
Déja vu, gondoltam. Rangoonban úgy éreztem, húsz évvel lettem fiatalabb.
Rend vagy káosz
Diktatúra akkor keletkezik, ha gyönge a demokrácia, nincs konszenzus a demokratikus jogállam szabályait illetően, és káosz uralkodik. Azoknak, akik a társadalmi igazságosság, a történelmi igazság vagy a korrupció elleni harc nevében szakítanak a konszenzussal, általában megvan rá az okuk. A bolsevikok be akarták fejezni a háborút, és radikális agrárreformot ígértek. A nácik célja az volt, hogy megszüntessék az anarchiát, megfékezzék az inflációt, felszámolják a munkanélküliséget, megbirkózzanak a fojtogatóan megalázó versailles-i szerződéssel. Jaruzelski a kommunista állam küszöbön álló szétesését akarta megakadályozni, és megmenteni Lengyelországot a fenyegető „baráti segítségnyújtástól”. A burmai tábornokok az etnikai háborúk szabdalta állam egységét kívánták megőrizni, és a közbiztonságot akarták megszilárdítani a rablóbandák uralta utcákon.
Sokaknak fontosabb a különbség rend és káosz, mint demokrácia és diktatúra között. Ezek evidens igazságok, bár nem szívesen ismerik el azok, akik ellenvéleményen vannak…
De csak akkor lehet eredményes az ellenállás, ha megértjük a diktatúra észjárását és érveit.
Félelem és biztonság
A diktatúra annyi, mint félelemben – és biztonságban élni. Paradox a megfogalmazás, nehezen érthetik a diktatúra ellenségei. De gyöngeségüket jelzi, ha elutasítják a paradoxon értelmezését. A diktatúra világában azt jelenti a biztonság, hogy megszabadulunk a választástól. Mások határoznak – nekem nem kell döntenem semmiről. Megszabadultam a kockázat rémétől és a felelősség terhétől. Engedelmesnek kell lennem – ez a jólét és a karrier kulcsa.
De a biztonságnak veszélye is van. Nem véletlen, hogy a legerősebb félelmet a Közbiztonsági Minisztérium keltette. Ez az intézmény megfélemlítéssel kényszerítette engedelmességre az állampolgárt, ez volt a főveszély. A diktatorikus rend biztonsági apparátusa igazi állam volt az államban: ügynökök és besúgók terjesztették az általános félelmet. Ahol felbukkantak, elhalkult a beszélgetés, elhalt a nevetés. A biztonságból veszély lett; a biztonsági szolgálat ezredesét jobban utálták, mint egy bűnbanda főnökét.
Hogyan említhetjük mégis egy napon a diktatúrától való félelmet a szabadságtól való félelemmel? Ha arra gondolunk, hogy a diktatúra korában a biztonsági ezredest nem lehetett elmarasztalni, a szabadság korában a maffiafőnök marad büntetlen, mi a különbség? Kitől fél jobban a polgár? Ha élni akarok természetes jogommal: részt akarok venni a közéletben, akkor a biztonsági ezredes diktatúráját látom ijesztőbbnek. Ha nyugalomban akarok élni, ha nem politizálok, akkor jobban félek a várost rémületben tartó maffiától a parlamenti demokrácia korrupt, erőtlen, romlott korában. A diktatúra általában biztonságos utcákat garantál, de együtt jár vele a csengőfrász. A demokráciában esténként sokszor ki sem merünk menni az utcára, de kora reggel a tejes csönget az ajtón.
Demokráciában élni annyi, mint bizonytalanságban élni, kockázatot vállalni azzal, hogy felelősséget érzünk döntéseinkért – de a politika ritkán ölt erőszakos formákat. A diktatúra mindennapos erőszak, ahol félelemben, megaláztatásban, hallgatásban telik az életünk. Nem bízik egyik ember a másikban, felbomlanak a társadalmi kötelékek, hazugság, álszentség és cinizmus uralkodik. A diktatúra vonzereje mégis abban rejlik, hogy felmenti az embert a felelősség alól – az állam felel mindenért.
Ezért a diktatúrában az ember az államnak nem polgára, hanem a tulajdona.
A diktatúra észjárása
A diktatúrának mindig vannak hívei; mindig olyan célokat fogalmaz meg, amelyeket többezer ember talál vonzónak. Ilyen cél lehet a tulajdonviszonyok forradalmi megváltoztatása, a földreform, az idegen tőke kisajátítása. De cél lehet az állam szuverenitásának és integritásának megóvása is vagy a közélet anarchiájának megállítása. A konkrét célokhoz átfogó eszmék és a részletekre irányuló tevékenységek járulnak: így valósul meg a nemzetállam megteremtésének folyamata a destruktív etnikai kisebbségekkel szemben; ennek alapján a legfőbb jót hajtják végre, amikor az alkotmány előírásával összhangban a vallásos értékek tiszteletben tartásáért lépnek fel az eretnekekkel, a szektásokkal és a hitetlenekkel szemben; így hajtják végre a társadalmi igazságosság tervét a tegnapi tulajdonosokkal, kizsákmányolókkal, vérszopókkal szemben, akiknek példás büntetés jár. A diktatúra létének ellenségei adnak értelmet – a régi rend emberei, akikkel le kell számolni; az anarchisták, felforgatók és bujtogatók; az idegen hírszerző ügynökök – csupa olyan egyed, aki elszakadt az igazi néplélektől. A burmai junta nyelve – amelyet az ellenzékre zúdított vádaskodásban használ – nem sokban különbözik a lengyel párttitkárok és tábornokok nyelvétől, akik a Munkásvédő Bizottságról vagy a „Szolidaritás”-ról beszéltek ugyanígy.
A diktatúrák mindig ugyanazt a meggyőződést vallják: a nemzet megmentőinek és a rend őreinek látják magukat. És hogy állnak a demokráciával? Vagy egy magasabb eszme – a kommunizmus, a nemzeti szocializmus, a vallási állam – nevében utasítják el, vagy azt állítják, hogy a nemzet még nem érett meg a demokráciára. Az ilyen jelszavak mindig számíthatnak arra, hogy megértő fülekre találnak a jóindulatú megfigyelők körében. Mindig akad egy brit kommentátor, aki elmondja, hogy a demokrácia valóban kiváló találmány az angolok számára, de nem való a lengyeleknek, oroszoknak vagy a burmaiaknak – a másfajta kulturális hagyomány miatt. Lényegében – ha a demokrácia alulmarad a diktatúrával szemben – nem nehéz igazolni azt a tételt, hogy bukás, abból fakadt, hogy gyönge a polgárság és a szabadság hagyománya.
Kenyér és szabadság
Minden diktatúrának a gazdaság jelöli ki a határait. Amikor a gazdaság összeomlik, az emberek elkeseredésükben az utcára vonulnak, és azt kiáltozzák: kenyeret! Ha a rendőrség közéjük lő, így fognak kiáltozni: kenyeret és szabadságot!
Ha a gazdaság megfelelően fejlődik, nyugalmi időszak következik. De ez sem tart örökké. Azok, akiknek kielégítették elemi anyagi szükségleteit – és különösen a gyermekeik –, most már az állampolgári szabadságra vágynak. Ez a dolgok természetes rendje. A gazdasági csőd a kétségbeesés lázadását hozza magával; a gazdasági növekedés – az igények lázadását.
Egy bölcs burmai magyarázta el nekem: „Ti, európaiak, el vagytok ragadtatva attól, milyen tempóban halad a gazdasági növekedés az ázsiai kistigriseknél, de arról nem vesztek tudomást, milyen hihetetlen mértékben fejlődik a demokratikus állampolgári tudat ezekben az országokban. A demokráciának megvan az a sajátossága, hogy fájdalmak közepette születik, törékeny, és állandóan bukás fenyegeti, de a 20. század végi embernek vele született szükséglete.”
Tényleg, ha a burmaiakban nem volna szabadságvágy, minek álltak volna a tankok Rangoon utcáin és a biztonsági emberek San Suu Kyi asszony háza előtt?
Az igények lázadása áthatja a diktatúrát belülről is. Egyre-másra tűnnek ki olyan emberek a hatalmi apparátusból, akik nem akarnak ülni a babéraikon. Megkísérti őket a rendszer racionalizálása. Csakhogy a diktatúra híveitől származó ötletekben mindig van egy közös vonás: úgy kell változtatni, hogy minden a régiben maradjon.
A változásnak az a dialektikája, hogy a diktatúra központjából jövő reformer sajátos módon találkozik az ellenzéki körökből való reformerrel. Burmában találkoztam olyan junta-hívekkel, akik felelősek voltak a hadiállapot rémtetteiért, és olyan ellenzékiekkel is, akik hosszú ideig politikai foglyok voltak. Mindkét típus reménykedő hangon kérdezgetett: aztán milyen az a ti Jaruzelskitek?
Jaruzelski tábornok pozitív szimbólum. Egyesek szemében ő a haladó Pinochet, aki megmentette az országot a széthullástól. Mások szerint – ő a junta vezére, aki képes volt a kritikai gondolkodásra, eljutott egészen az Ellenzéki Kerekasztal koncepciójáig, és vér nélkül bontotta le a diktatúrát. Erre gondolnak San Suu Kyi és az NLD hívei. A SLORC viszont még mindig nem termelte ki a maga Jaruzelskijét. A burmai tábornokok ugyanabban a hangnemben szóltak, csakhogy ez még mindig nem a polgárok közötti megbékélés hangja.
És Jaruzelski sem a Kerekasztallal kezdte.
Úgy változtatni, hogy minden a régiben maradjon
Mielőtt eljutott volna a Kerekasztalig, Jaruzelski az egyeztetés nélküli megállapodásra törekedett. E célból állította fel 1986-ban az irányító Államtanács mellé a Konzultációs Tanácsot. Ez a testület nem volt több puszta dekorációnál, ahová meghívást kapott néhány kiválasztott ellenzéki politikus is. A Tanács nem rendelkezett semmiféle kompetenciával. Olyan volt, mint egy ventilátor az ellenzéki levegőben – pár ember kibeszélhette magát kedve szerint, de a diktatúra egész gépezete ugyanúgy működött, mint azelőtt. Ezért az illegális „Szolidaritás” vezetése a Konzultációs Tanács bojkottjára szólított fel.
Ennek a fiktív képződménynek azonban szimbolikus jelentése is volt. A diktatúra szempontjából a – jóllehet mérsékelt és kontroll alatt tartott – ellenzékiek jelképesen megjelentek a hivatalos szférában. Kiderült, hogy nem csupán a börtönökben van számukra hely.
A Konzultációs Tanács álkezdeményezés volt, a diktatúra trükkje. Ugyanakkor ezzel jelképesen elismerte az ellenzék szerepét. Burmában hasonló a helyzet. Hiszen groteszk képződmény maradt az Alkotmányozó Gyűlés, amelyet 1994-ben hívott össze a junta. Az NLD visszahívta képviselőit a Gyűlésből, de így is igen különböző emberek maradtak a tagjaik között. Ezért adhat alkalmat a dialógusra, s így a demokratikus állam ügyét szolgálja. A diktatúra mindig ugyanazt a kérdést teszi föl magának: minek változtatnánk? Minek indítanánk el olyan folyamatot, amelynek nem látjuk és nem is kontrollálhatjuk a végét? A diktatúra mindig sejti, hogy igaza lehet Alexis de Tocqueville-nek abban a jólismert tételében, mely szerint a rossz kormány előtt az a legrosszabb út, amelyen meg akar javulni.
Ezért nem szereti a diktatúra a reformokat – ezért imádja a „fejlesztést és a tökéletesítést”. Ennek ellenére a reform bekopog az ajtón. Mert az emberekben megfogan a lázadás. Soha nem lehet tudni, miért pont ma, miért januárban, miért csütörtökön…
A hatalom sztereotip módon reagál: a rendőrségi alakulatok feloszlatják a tömeget. Áldozatok, sebesültek, halottak, letartóztatottak… A nemzetnek megvannak a vértanúi. És megismeri új vezéreit – azokat, akiket feldob a forradalmi hullám, akik „átugorják a palánkot”, és szónokolnak az utcai gyűléseken. A rendőrségi gumibotok és a letartóztatások összekovácsolják az embereket, az új vezérek ezt az egységesülést jelzik. Ők mondják ki a szavakat: vissza kell szerezni méltóságunkat és személyiségünket. És hiába csukják aztán börtönbe őket, hiába öntik rájuk a moslékot vödörszám, hiába szórnak rájuk rágalmakat – reménysugárként őrzi őket a kollektív emlékezet. Szolzsenyicin és Szaharov, Walesa és Havel, San Suu Kyi. A társadalmi ellenállás most már nem alaktalan kőzápor, amit a fellázadt utca hajigál a kormány épületeire, hanem vezetői vannak, akik politikai követeléseket hirdetnek, és akikkel tárgyalhat a hatalom. Ha akar. És ha az ellenzék is akarja.
A beton, a reformerek és a radikális meg a mérsékelt ellenzék
Most kezdődnek a viták: a hatalom táborában és az ellenzékben. A társadalomban ugyancsak.
A hatalom kebelén belül a „beton” vitatkozik a reformerek körével. A keményfejűek azt mondják, hogy zárni kell a sorokat, ha veszély fenyeget. Most nem szabad változtatni semmin, minden változást gyengeségként fognak értelmezni. Az ellenzék – mondják – dialógusról és reformokról beszél, de valójában a vesztünkre tör. Ha diadalmaskodik, akkor az államnak káosz és szétesés lesz a sorsa, a miénk pedig börtön és akasztófa. Ajándék lesz ez a külső ellenségnek, amelynek ötödik hadoszlopa a belső ellenzék. Ennek az ellenzéknek nincs semmiféle programja, egyetlen programja a destrukció. Akaratlanul is a destrukció eszközeivé válnak a kormányzó tábor reformerei. Ők puhítják fel az alapelveket, ők állnak szóba bűnözőkkel és az állam ellenségeivel, ők nyitnak teret az állam destrukciójának.
Nincsenek könnyű helyzetben a reformerek. Hogyan győzzék meg elvtársaikat a diktatúra táborában arról, hogy minél elvhűbbek és tántoríthatatlanabbak, annál jobban siettetik saját pusztulásukat? A reformerek ezzel azt látják be, hogy a diktatúra rendszere nemcsak az önkorrekció képességét veszítette el, hanem a fejlődés lehetősége is odavan. Csak a reformok tudják ésszerűsíteni, korszerűsíteni és ezáltal – megerősíteni a rendszert. Ahhoz, hogy reformokba kezdjenek, nehéz és kockázatos dialógusba kell fogni az ellenzékkel. Ha ezt nem teszik meg, akkor újra meg újra kitör a társadalom haragja, amit csak a rendőrség és a katonaság bevetésével tudnak elfojtani. Egészen addig, míg egyszercsak a hadsereg is fellázad, és a hatalom képviselőinek nem marad más, mint az akasztófa vagy a lámpavas. Ha vak hűséggel ragaszkodnak a diktatúra híveinek hagyományos doktrínájához, az szükségképpen véres rebellióhoz, káoszhoz, az állam széteséséhez vezet.
Nemcsak a hatalmi tábor erőviszonyain múlik, hogyan végződik a „beton” és a reformerek vitája. Attól is függ, milyen jelzéseket kap ez a tábor a demokratikus ellenzéktől és a külföldtől. Az ellenzék – amelyet korábban a diktatúrával való kemény szembenállás cementje tartott össze belülről – most, az új helyzettel szembesülve kezd megoszlani. Felteszik a kérdést: hogyan tovább? A tiltakozó akciókat erőltessük, vagy próbálkozzunk tárgyalásokkal? Forradalmi módszereket alkalmazzunk, kemény büntetést követeljük a diktatúra vezetőinek – vagy a kompromisszum, a megbékélés és a reformok mellett döntsünk? Állandó dilemmája ez az ellenzéknek a váltás pillanatában.
A „forradalmárok” csöndesen ismételgetik érveiket: a diktatúra kezéhez ártatlanok vére tapad, a diktatúra az abszolút rossz, képviselői a gonosz megtestesülései. A gonoszt nevén kell nevezni és el kell pusztítani, terjesztőit pedig példásan megbüntetni. Ezt követeli igazságérzetünk, ez a kötelességünk a diktatúra áldozataival szemben. Minden kompromisszumkísérlet a gonoszt pártolja, bemocskolja a tiszta eszméket, árulást, erkölcsi gaztettet és politikai ostobaságot jelent. Ezzel szemben inkább meg kell várni a Nagy Robbanás pillanatát, amikor a nép kimegy az utcára. Akkor a fellázadt tömeg élére kell állni, és megdönteni a diktatúrát. Csak akkor diadalmaskodik az igazság és a szabadság, az erény jutalmat kap, a bűn és az árulás pedig elnyeri büntetését.
A „reformerek” más véleményen vannak. Ha megvárjuk a Nagy Robbanást – mondják – , az nagyon sok időbe telik. Sőt, a robbanás óriási kockázatot rejt – az önromboló társadalom, a véres polgárháború, az újabb veszteségek és újabb áldozatok kockázatát. Ugyanakkor az élet rövid, az ország pusztul, és a nemzet még nem tért magához a legutóbbi forradalom óta. A forradalmi erőszak néha elkerülhetetlen, de mindig azon kell lennünk, hogy elkerüljük, hogy megtörjük a revans halálos logikáját. Ezért kell tárgyalni a tegnapi ellenséggel, hogy egyeztessük, hogyan bonthatjuk le a diktatúrát békés, kompromisszumos eszközökkel.
A forradalmárok szemében a kompromisszum nem más, mint opportunizmus és elvtelenség. A reformer számára – létszükséglet. A reformer tehát elveti a forradalom logikáját a tárgyalások logikája kedvéért. Azelőtt azt kereste, mi választja el a diktatúra világától; most azt kell keresnie, mi köti össze vele. Kompromisszumos megoldásokra törekedik, és ezzel kiteszi magát annak, hogy árulással vádolják. Hiszen a kompromisszum természetéből adódik, hogy engedni kell egyes követeléseinkből; nem feltétlen a győzelem sem, azonkívül el kell ismernünk a tegnapi ellenségünk állampolgári szabadságjogait és azt is, hogy van hely számára a nap alatt.
Ha a diktatúra berkeiben a „beton” kerül fölénybe- – nincs esély a kompromisszumra. Ha a társadalmi demokrácia berkeiben a forradalmárok kerülnek fölénybe – megint csak nincs esély a kompromisszumra. Ha itt is, ott is diadalmaskodnak a reformerek – akkor a nemzet elmondhatja, hogy megütötte a főnyereményt. A lengyelek megütötték a főnyereményt 1989 tavaszán. És mi történik Burmában?
A tárgyalásos út logikája
A külföldi fővárosokban buzgón figyelik, hogyan alakul át a recsegő-ropogó diktatúra. Ott is felteszik maguknak a kérdést: milyen taktikát kövessenek? A politikai bojkott és a gazdasági szankciók kemény szavát? Az enyhülés simulékony diplomáciáját, a reálpolitikát, azt, hogy hallgatnak az emberi jogok megsértéséről? Lehet, hogy a független polgári társadalom egyre szélesebb rétegei tolerálnák az „egyik kézben bot, másikban kalács” bonyolult stratégiáját, és ez erőteljes nyomást gyakorolna a diktátor-kormányra is?
Ha a külföldről érkező – gazdasági, politikai, diplomáciai – nyomás a hatalmi tábor reformereinek és az ellenzéki reformereknek kedvez, akkor valós esély mutatkozik a békés átmenetre. Ez a lengyel tényező a „bársonyos forradalom” csodájában. Nem adja át a hatalmat olyan ember, akinek a guillotine réme lebeg a szeme előtt. A diktatúra vezetői igényelnek valamilyen garanciát a biztonságukra – ellenkező esetben a végsőkig védelmezik hatalmukat, vérözönbe fojtják az országot. Csak bukásuk után diadalmaskodik a valódi igazság – felégetett városok, elárvult családok, frissen emelt sírhantok között.
A tárgyalásos út sok-sok csalódással, keserűséggel jár, az igazságtalanság és a kielégítetlenség utóízét hagyja maga után. Áldozatok viszont nincsenek – olyan emberek éreznek csalódottságot, akik életben maradtak. Hiszen olyankor van lehetőség a tárgyalásra, amikor a demokratikus ellenzék ellenállása elég erős ahhoz, hogy a diktatúra ne tudja eltiporni, de a diktatúra is elég erős ahhoz, hogy az ellenzék ne tudja egyik napról a másikra megdönteni.
Akkor kap esélyt a nemzet, ha a konfliktus mindkét oldalán állók gyöngék.
A mai Burma és a közelmúlt Lengyelországa
Lengyelország járt az eszemben, amikor körülnéztem Burmában. Ha a lengyel tapasztalaton gondolkodom, mindig Burma lebeg a szemem előtt. Burmának már van reménye, és ez a saját „Szolidaritása:” az NLD. Átélte a maga 1980 augusztusát – 1989-ben. Átélte a hadiállapotot – van saját WRON-ja (a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa) – ezt hívják SLORC-nak. Megvan a maga Lech Walesája – San Suu Kyi asszonynak hívják.
Burmának ma még nincs meg a maga 1989-es Wojciech Jaruzelskije, de 1981-es Jaruzelskije már van. Akad-e majd burmai Jaruzelski, aki rászánja magát, hogy összehívja a „kerekasztalt”? Más szóval: a burmaiak ugyanúgy értelmezik a szabadságot és ugyanúgy igénylik a demokráciát, mint a lengyelek?
Azt hiszem, erre a kérdésre igennel kell válaszolnom. A békétlenek közé tartozom. Megőrizte emlékezetem, mi a diktatúra – erőszakos és hazug kormányok. Halvány kísértést sem érzek arra, hogy viszonylagosnak tekintsem, amit akkoriban átéltem: az aljasságot, a megaláztatást és a félelmet. És nem mostam el a különbséget soha igazság és hazugság, bátorság és gyávaság, nemeslelkűség és aljasság, szabadság és rabság között.
Ezért reagáltam olyan hevesen a hazugságra, aljasságra és hitványságra – amikor a szuverén és demokratikus Lengyelországot még pár hónappal ezelőtt is „Bantusztánhoz” vagy „Targowicához” hasonlították, amikor „a kerekasztal árulásáról” beszéltek. Nem fogok gyáván hallgatni soha, ha ilyen ostobaságokat hallok.
1997. november 15-én feloszlatták a Burmában kormányzó katonai szervezetet, A Jog és a Rend Visszaállításának Állami Tanácsát, a SLORC-ot. Helyette megalakították A Béke és Kibontakozás Állami Tanácsát (SPDC), ennek élére a SLORC négy vezetője került. Than Shwe tábornok lett az elnök, ő egyben a miniszterelnök és a védelmi miniszter funkcióját is betölti. Az új Tanács többi 19 tagja a katonai vezetők fiatalabb nemzedékéhez tartozik. A Tanácsban elfoglalt helyükről eltávolított – zömmel 60 felett járó – tábornokok számára létrehoztak egy újabb testületet: a Tanácsadó Tanácsot.
Mihályfi Zsuzsa fordítása