Amikor a többség elveti az erényt

VARSÓ – Néha egy régi fényképtől vagy egy feledésbe merült levéltől felizzik az emlékezet. Marian Brandys most megjelent Napló 1976-1977 című könyve ilyen régi, a családi albumból előkerült fénykép számomra, amelynek láttán előjöttek az emlékeim, és amelynek hatása alatt az alábbiakat papírra vetettem.

Gyakran megfordultam Marian Brandys otthonában, csodálattal tekintettem a házigazdára és övéire. Szolgáljon ez személyes hangvételem magyarázatául.

Brandys naponta készítette feljegyzéseit, az 1976 novemberétől 1977 augusztusáig terjedő időszak legkülönbözőbb eseményeiről. Ez volt a KOR, azaz a Munkásvédelmi Bizottság létének első esztendeje. Brandys felesége, Halina Mikolajska, a nagy színésznő tagja volt a bizottságnak. A KOR sok-sok ügye érintette a Brandysék otthonát, maga Brandys pedig sajátos perspektívából tekintette ezeket az ügyeket: nemcsak személyes kérdésként, hanem a lengyel értelmiség hosszú szabadságküzdelmének újabb epizódjaként is. Ez az értelmiség már nemegyszer konspirált, a zsarnoksággal szemben ki merte mondani az igazság szavait, és alkalma nyílt rá, hogy egy-egy percre megérezze morális hatalmát, ám nem kevésbé arra is, hogy megismerje a politikai vereség keserű ízét.

Ebben a könyvben nem a tények a legfontosabbak, hanem az egykori szellemi atmoszféra és erkölcsi ízlés leírása. De hogyan olvassuk ma, a Szolidaritásból eredt pártok veresége után ezt a naplót, amely abban a korszakban íródott, amikor még senki sem álmodott a Szolidaritásról?

A KOR: birkózás a hatalommal

A Napló lapjain a későbbi demokratikus ellenzék csíráival találkozunk: az első dilemmákkal, konfliktusokkal, belső feszültségekkel. De főként egy maroknyi ember birkózását látjuk a hatalommal, a Gierek-éra második felének „lágy totalitarizmusával”. A lelki szabadság csodálatos visszanyerése és a hatalmi apparátus aljas manőverei egyaránt jellemezték ezt a korszakot. Ahogy Brandys feljegyezte:

Péntek, 1976. december 3. „Halina kocsijában elfűrészelték a gyújtás-kábeleket. A szerelő szerint jó kétórás munka lehetett.”

Szerda, december 15. „(…) éles csengetés. A lakásba behatol egy tucat férfi, benyomulnak Halina szobájába, aki az ágyban fekszik. ‘Az ursusi munkások és az egész munkásosztály nevében’ követelik, hogy hagyjon fel a KOR-ban végzett tevékenységével és ‘értesítse is erről a Szabad Európát’. Fenyegetőznek, ha Halina nem hagy fel ‘a tisztességes munka zavarásával’, amely ‘a haza javát’ szolgálja, akkor majd ők is zavarni fogják, s ‘ne csodálkozzon, ha záptojások röpülnek a színpadra’.”

Szerda, 1977. február 2. „Ma mocsok posta. Idézem: ‘Nagyon is tisztában vagyunk azzal, ki irányítja a maguk akcióit, és kinek a pénzén folytatják politikai praktikáikat. Elegendő belehallgatni a Szabad Európába, hogy az ember arra a meggyőződésre jusson, magát csakis a dollár csillogása érdekli…’.”

Ilyesféle epizódok – fenyegetőzések, névtelen telefonok, lehallgatások és letartóztatások – bőven akadnak Brandys feljegyzéseiben. Idézi felesége szavait ’76 decemberében: „A legrosszabb az a Szahara, amit köröttünk létrehoznak – mondja Halina. – Ezt az összes brutális, hülye és rosszindulatú zaklatást még csak ki lehet valahogy bírni, de a növekvő pusztaság alig elviselhető.”

Maga Brandys kedveszegetten és kétségbeesve így ír: „Egyesek azt mondják, hogy ez reménytelen, eleve vesztésre ítélt harc. Talán igazuk is van. Egyének nehezen nyerhetik meg a harcot a modern, kiépített elnyomó apparátussal szemben. De majd ha az utókor kutatói felszínre hozzák és megbélyegzik a mai kor minden gonoszságát, legalább nyilvánvaló lesz, hogy valaki megpróbált nemet mondani. Habár ebben az eljövendő rehabilitálásban sem lehetünk egészen bizonyosak. Mert az apparátus nem elégszik meg a győzelemmel. Az ellenfelet még sárba is kell taposnia, és erkölcsileg meg kell semmisítenie. Egy különben tisztességes asszonyka azt mondja tegnap Jureknak: ‘Ez a Michnik csak ne akarjon ide hazajönni, mert mind szembeköpjük.’”

És valóban. Később nemegyszer szembeköptek bennünket.

A „tartósított” és a „szolgalelkű” lengyelség között

Czeslaw Milosz, a lengyel lélek mélyreható elemzője nemegyszer eltűnődött már azon a technikán, amellyel a szolgasors adottságaihoz alkalmazkodtunk. Leírt különböző életutakat, mérlegelte a makacs ellenállás lelki következményeit és a szolgai körülményekhez alkalmazkodás eredményeit. Amikor kézbe vette Maria Rodziewiczówna Tüzek és pernyék című múlt századi regényét, rájött, az ilyesféle könyvek népszerűsége azt jelzi, hogy egyfajta „változatlanul megőrzött és bármely pillanatban feltámasztható étosz” rejlik bennük. Ez az étosz „a méltóság, a becsület és az abszurd keveréke”. Rodziewiczówna megfesti azt „a szerencsétlen nemesi társadalmat, amely nemcsak belemerevedett a maga szokásaiba, de a másutt oly gyorsan fejlődő 19. századdal mérve még hátrált is”. „A sajátos hajlamról árulkodó romantikus víziókat és birodalmi álmokat csak felerősítette, hogy az 1863-as felkelés bukása az önzetlen áldozat és a szibériai száműzetés nimbuszával övezte e látomásokat, amelyeket az orosz szomszéd sztyeppéinek vadsága és szürkesége táplált. S amikor a kúriák és a bocskoros nemesi falvak Lengyelországa szembeszegült e vadsággal és szürkeséggel, azzal mintegy elevenen tartósította is magát.”

Az „elevenen tartósított lengyelség” makacs ellenállása többnyire mélységesen idegen volt a demokrácia, a reformok és az emberi jogok nevében lázadó és konspiráló értelmiség modernizáló-európaizáló szabadságeszméitől. Csak a nyílt konfliktus perceiben, a lesújtó rendőrségi gumibotok suhogása alatt mosódott el a határ a katolikus lengyel és a radikális lengyel között. Az értelmiségi értékek a diktatúra világában hármas próbának voltak kitéve, a hagyomány próbájának, a megtorlás próbájának és a nevetségesség próbájának. A „tartósított lengyelség” tradicionális hazaszeretete nemigen táplált bizalmat az értelmiségi-liberális miazmák iránt. A rezsimhű hazaszeretet cenzúrával és rendőri eszközökkel tartotta kordában ezeket a miazmákat. A megtört emberek hazaszeretete meg egyszerűen nevetett rajtuk. „Magában az értelmiségi fogalmában – írja Milosz – van valami eleve komikus, hisz az értelmiségi afféle kakas a szemétdombon, aki ‘a levegőben lévő’, ám a társadalom által elhajított értékek ügyében ágál, erőtlenül. Ha a huligánok odalopakodnak az önkiszolgáló étteremben egy nyugodtan étkező öregember háta mögé, és beleverik a fejét a levesbe, akkor felhangzó röhejüknek megvan a maga reálpolitikája. Sőt, racionális érvekkel be sem lehet bizonyítani, miért ne kellene mindig és mindenhol beleverni az öregemberek fejét a levesbe. (…) Lehet, hogy a nevetés abból fakad, hogy az embert haragra gerjeszti a rossz, de a nevetéssel is úgy vagyunk, mint a narkotikumokkal, mindig növelni kell a dózist, s megesik, hogy a harag egy idő után már a felgerjedt harag ellen fordul, vagyis maga a gúny lesz a gúny tárgya.” Az ilyesféle nyelvöltögetők szemében elsősorban az értelmiségi ellenzék a nevetséges, amely elfelejti, hogy „mocsoknak lenni lengyel sors, így tehát el kell fogadnunk, hogy ez a mi megmásíthatatlan osztályrészünk. Az értelmiségi, aki azt hiszi, hogy Lengyelországban még ma is űzhetők a 19. századi nemesi passziók, egyszerűen ostoba, hisz Lengyelországban minden kifinomultság merő luxus, mert aki lengyel, az úgyis mind disznó, mivel lengyelnek született.”

A „tartósított lengyelség” ellenállása és a „szolgalelkű lengyelség” gúnyos kacaja közt kereste a maga útját a „KOR-értelmiség” a maga hazaszeretetével, amely kesztyűt dobott a kommunista diktatúrának. Marian Brandys följegyezte Norwid gondolatát: „a határaiktól megfosztott nemzetek határait az emberek jelleme húzza meg”.

Ez volt a kulcs, amely érthetővé tette a demokratikus értelmiségi étoszát. A KOR étosza ennek a része volt.

A szabadságért, nem a hatalomért

Akkor szinte minden magától értetődött számunkra. Egyikünk azt írta Brandysnak a börtönből: „Bárcsak arra lennék ítélve életem hátralévő napjaiban, hogy mindig ilyen világos és erkölcsileg egyértelmű helyzetekben kelljen választanom, mint most!” Mi, akik részt vállaltunk a KOR munkájából, ezért éreztük komfortos helyzetben magunkat. Egyszerre lehettünk patetikusak és ironikusak, hazafiak és européerek, mert ez mind másodlagosnak tűnt. A bátorság volt a döntő, az önzetlenség, a kockázatvállalás, a kölcsönös lojalitás és szolidaritás. A KOR aktivistái a szabadságért harcoltak, nem a hatalomért. Sajátos antipolitikus ellenzék volt ez, mely nem ismert olyan politikai fogalmakat, mint a kompromisszumkötés a hatalommal. Különbözőek voltunk. Halina Mikolajska mondta a fiatalokról: „’k nekünk adták a jövőjüket, mi nekik adtuk a múltunkat.” Marian Brandys pedig ezt jegyezte föl: „Nem is hasonlítanak egymásra. Kuron – vállas, erős, arcából a határozott, energikus parancsnok néz ránk. Macierewicz – sápadt, sovány, fanatikus, égő tekintettel; Lipski – zárkózott, szűkszavú értelmiségi. Egyvalami mégis hasonlatossá teszi őket egymáshoz: amit a szemük kifejez. Olyan ez nekem, mintha a távoli múltból lépnének elő. A varsói felkelés tisztjeinek volt ilyen a szeme, amikor odahozták őket az obflagba. Ott lobogott még bennük az igazi élet tüze, ami bennünk, régi gefangenekben már rég kihunyt.” Brandys minden bizonnyal idealizálta a KOR tagjait. De ki az, akit ma ilyen gyönyörűen idealizálni lehetne?

Ezek a – Jacek Kuroń kifejezésével élve – „csillagos idők” mindannyiunknak az önzetlen és tiszta tevékenység korszakát jelentették. Szinte fizikailag tapasztaltuk, hogy állandó kapcsolatban állunk a nemzet és az emberiség legszentebb értékeivel. Zbigniew Herbert nyomán azt ismételgettük:

El ne hagyjon téged nővéred a Megvetés
a spiclik hóhérok gyávák iránt –
ők győznek majd.

(Körner Gábor fordítása)

És közben mi nyertünk.

Jaj a moralistáknak, akik a győztesek táborában találják magukat. Ha csak egy pillanatra is.

Moralisták a demokráciában

Be szépek is vagyunk a Brandys-napló lapjain… És be szörnyen elcsúfítottak bennünket a későbbi évek… Más a logikája a diktatúrával vívott szabadságharcnak, és más a demokratikus államban folyó hatalmi harcnak. Az előbbihez bátorságra, méltóságra és egy csipetnyi fanatizmusra van szükség, az utóbbihoz profizmusra, rátermettségre és konjukturális szimatra.

Így aztán azok, akik a diktatúra idején az erkölcsi abszolutizmust választották, többnyire rosszul érzik magukat a demokráciában, a fortélyos intrikák és az üres választási ígéretek, a tisztázatlan szövetségek és a nem kevésbé zavaros kompromisszumok között. Nagyra tartották a demokráciát, harcoltak érte, de nem szeretik – így fest a demokratikus ellenzék moralistáinak mai lelkiállapota. Egykor a diktatúrához való viszony szabta meg erkölcsi normáikat. Megvetették a spicliket, a hóhérokat és a gyávákat, de követelményeket önmaguknak állítottak. Nyilatkozataikért saját életrajzuk élő valutájával fizettek. Annak idején így szólt a moralista száraz poémája: „igen, igen – nem, nem”. Mit jelentenek ugyanezek a szavak a parlamenti demokrácia világában? Nem kevesebbet, mint hogy nem vagy hajlandó tekintetbe venni a demokratikus játékszabályokat, hisz azok lényege a kompromisszumkészség. A hóhérok és spiclik iránti megvetésből a másként gondolkodók megvetése lesz. Hisz épp ezért rombolta le az értelmiségi elit a maga tekintélyét… A heroizmusból megalománia lett, a tegnapi szolgálatból az elégtétel arcátlan követelése. A dolgok ilyetén átalakulása juttatta egyik érdemdús férfiúnkat oda, hogy a parlamentben feltegye a kérdést: kié Lengyelország? Csak a megalomániával társult fanatizmus diktálhatta a demokratikus ellenzék soraiból jött politikusnak, hogy a posztkommunista formáció törvényen kívül helyezését követelje, épp abban a pillanatban, amikor az megnyerte az elnökválasztást…

A gyűlölet vakká tesz. „Amikor igazán szeretünk – írja Leszek Kolakowski –, kritikátlanok vagyunk szeretetünk tárgyával szemben. Amikor igazán gyűlölünk, kritikátlanok leszünk önmagunkkal is, de azzal is, akit vagy amit gyűlölünk, s minthogy kritikusnak lenni annyit jelent, hogy képesek vagyunk differenciálni, a gyűlölet elveszi minden képességünket a differenciálásra. Teljes és feltétlen igazunkat állítja szembe mások ugyancsak teljes, feltétlen és javíthatatlan hitványságával.”

Az állhatatos herceg

Mindazonáltal nemcsak azok vesztettek, akik a gyűlölet és a bosszú nyelvét használták. Azok is vesztettek, akik az igazság és a megbékélés nyelvén szóltak. A lengyelek inkább szavaztak az ügyes és sima posztkommunista politikusra, mint a demokratikus ellenzék legendás vezérére. Miért? Gustaw Herling-Grudzinski Állhatatos herceg című elbeszélésében a Mussolini-diktatúra két nagy kritikusának a történetét vázolja föl. Egyikük, az arisztokrata és liberális filozófus, a belső emigráció útját választja. Makacs távolmaradásával a közélettől és jelképes gesztusaival demonstrálja ország-világ előtt, hogy nem ért egyet a fasizmussal. A másik, a szocialista író a külső emigrációt választja, onnan szervezi és segíti az ellenállást a „fekete inges” kormánnyal szemben. Gyakran vitatkoznak, melyikük választotta a helyesebb utat.

Az előbbi meggyőződése, hogy „ha a rezsim megbukik, annak nem a külső intervenció lesz az oka, nem is a kenyérrel, cirkusszal és gyarmatokkal mindig lecsillapítható tömegek, hanem a hatalom ostobasága és az a belső felbomlás, amelyen a kultúra nap mint nap dolgozik, amikor letaszítja a piedesztálról és vád alá helyezi a fasizmust”. A másik így beszél: „Minden reményem, minden hitem a tömegekben volt. Csak a tömegek szabadságvágyát nem rontotta meg semmi, hisz csak a tömegek éltek mindig rabságban; és eljő a pillanat, amikor erről bizonyságot tesznek”. Mind a ketten tévednek. Amikor megbukik a Mussolini-rezsim, mind a kettő, az állhatatos herceg és az állhatatos szocialista, megízleli a győzelem rövid mámorát: az erény elnyeri jutalmát. Az emberek bennük látták a jövő képviselőit, akik nyerni fognak. Ám az egész csak rövid ideig tart. Hisz az arisztokrata filozófus „az igazi antifasisztákat kereste. Azt hitte, a fasiszták által romhalmazzá tett Itáliát csak azok építhetik újjá, akik őhozzá hasonlóan húsz éven át ajkukat büszkén összeszorították, félreálltak és vártak. Kész lett volna megbocsátani régi barátainak, akik annak idején a fasiszta párttagkönyv kedvéért, ami megkönnyítette az életüket, megtagadták őt, de a lelke mélyén megvetette őket, s úgy gondolta, legalábbis egy ideig illenék árnyékban maradniuk. Pusztán gyakorlati okokból nem volt híve az emberi sorsokban vájkáló hosszas tisztogatásnak, ám a hatalom csúcsain elvi és erkölcsi okokból az abszolút purizmus híve volt. A tiszta és az állhatatos embereket kereste. De honnan kerülhettek volna elő kellő mennyiségben ilyenek húsz év diktatúra után?”

A szocialista ezzel szemben megérti, mi is történt a fasizmus két évtizede alatt Olaszországban: „Szinte mindnyájan átvedlettek fasisztává. (…) De ahogy elbukott a fasizmus, ugyanezek az emberek az éjjelijükön ülve máris új illúziókon és új reményeken kotlottak. ’45-ben mind azt mondták, hogy ‘ütött a szocializmus órája’.” A szocialistákhoz tömegek csapódtak. De eközben a kommunista párt csak úgy dagadt a fekete ingektől, amelyeket egyetlen éjszaka leforgása alatt átfestették vörösre. Az utcára kiözönlöttek a tömegek, nem nép, hanem az ostoba, a fanatikus, türelmetlen és kétségbeesett tömeg. Az, amelyik egyetlen éjszaka alatt megváltoztatja a bőre színét, anélkül hogy magát a bőrt levedlené, amelyik a demagógia minden oltára előtt térdre hull, amelyik szeret arról álmodni, hogy láthatatlan mundérban, seregben vonul.” Majd az arisztokrata filozófus ír egy könyvet azokról, akiket „a fasizmus arra kényszerített, hogy álarcot viseljenek. A könyve még ki sem jött a nyomdából, s máris megállapította, hogy az álarcok a hosszas viseléstől arccá váltak”.

A posztfasiszta Olaszországban ugyanarról volt szó, mint Mickiewicz vészterhes jövendölésében:

A népért küzdő kart a nép le-lenyesi,
Szeretett neveit el-elfeledi,
Minden elmúlik – dörgés, sürgés, lárma –,
S csöndes, szürke emberek jönnek utána.

(Körner Gábor fordítása)

Morális hajthatatlanságból politikai tanácstalanság

Az Állhatatos herceg méltán nevezhető Herling-Grudzinski, sőt a 20. századi lengyel irodalom egyik legragyogóbb művének; a diagnózis, amit nyújt, legalább annyira keserű, mint realista. Utóvégre – annak ellenére, hogy az olasz antifasizmus mindkét nagy szelleme elbukott – a demokratikus rendszer győzedelmeskedett a diktatúra romjain. Az olasz demokrácia nyilvánvalóan se a filozófus, se a mozgalmár eszményeit nem valósította meg. De az akkori Olaszországra méretezett politikai rendszer volt.

Így van ez minden demokráciával, amely a diktatúra homályából bontakozik ki. A létét olyan állhatatos hercegeknek köszönheti, mint Szaharov és Szolzsenyicin, Patocka és Jan Józef Lipski; működését azonban azoknak a csöndes, szürke emberkéknek, akik tiszteletben tartják a demokrácia alapelveit.

A demokrácia csak rövid ideig igényli, hogy ezek az állhatatos hercegek, a maguk rendíthetetlenségével és feddhetetlenségével részt vegyenek a hatalomban. Később már nem kívánatos, hogy azok irányítsák a társadalmat, akik tekintettel antifasiszta vagy antikommunista múltjukra, erkölcsileg tisztábbak, mint a polgárok többsége. Egy ilyen állhatatos herceg egyszerre ébreszt csodálatot és szégyent. Csodálatot saját hercegi bátorsága, szégyent a többiek hétköznapi gyávasága miatt. Ezzel a szégyennel nehéz folyamatosan együttélni. Ezt a szégyent racionalizálni kell, banalizálni, kirostálni az emlékezetből. Ami persze nem nevezhető túlzottan kreatív mechanizmusnak, de meg kell értenünk. Különben a tegnapi ellenzéki könnyen fanatikus hevületbe esne, minthogy frusztrálja a többség, amely demokratikus úton elveti az erényt. Vagy úgy járhat, mint Herling-Grudzinski novellahősei, akik a valós világnak túl magasra tették az erkölcsösség lécét, a világ tehát elvetette őket. A diktatúrával szembeni morális hajlíthatatlanságból a demokráciával szembeni politikai tanácstalanság lett. Lehet-e bárki is állhatatos herceg a parlamentáris demokráciában?

Szakértelem és cinizmus

Ha elnézem azt a posztkommunista formációt, amely ma Lengyelországot kormányozza, két jellemzője ötlik különösen a szemembe: a szakértelme és a cinizmusa. Természetesen nem akarok általánosítani: ismerek közöttük ritka tisztességes embereket is. De nem ők a hangadók. A karrierfunkcionáriusok axiológiai üressége az uralkodó, akik hosszú éveken át minden árat megfizettek, hogy a hivatali ranglétrán egy fokkal feljebb kerüljenek. ‘k azok, akik gúnyosan nézték a Munkásvédelmi Bizottság és a Szolidaritás rendőri zaklatásoknak kitett, szamizdatoló, sztrájkot, balhét, éhségsztrájkot produkáló aktivistáit. Napjaink reálpolitikai érvelésében az ő közönséges opportunizmusuk ölt testet; az ő szolgalelkűségük kísérőjelensége az a gúnyos grimasz, amiről Milosz beszél. Becsület, szabadság, emberi jogok – mindez nekik az értelmiségi szalonok és a kényeskedő varsói bohémvilág szeszélye volt.

A dologhoz azonban hozzátartozik, hogy hasonlóképp gondolkodott a lengyel társadalom nagy része. Így a Munkásvédelmi Bizottság – hasonlóan a többi kommunista országban fellépő disszidensek helyzetéhez – egy maroknyi ember ügye volt, amely valóban kiváltotta sokak csodálatát, hisz a társadalom igazság- és szabadságvágyát artikulálta, ám ugyanakkor félelmet is ébresztett, hisz újabb bajok forrása lehetett, maga után vonhatta a hatalom megtorló intézkedéseit.

Azért is került a kormányrúdhoz a posztkommunista formáció, mert a lengyelek megelégelték a felső körök háborúit és a közéletben elharapódzott agresszív demagógiát, amivel nem takarékoskodott a volt Szolidaritás-erők tábora. Így hát a bársonyos restauráció nyugodt cinizmusára szavaztak. A zavartalan banalitásra szavaztak, szemben az antikommunista Hlesztakovval, aki megjátszotta a romantikus Kordiant.

Mindazonáltal ha fontosnak érzi a saját jövőjét, egyetlen demokratikus állam sem elégedhet meg a cinizmussal és a szakértelemmel. Ezért van szüksége a parlamentáris demokráciának a maga állhatatos hercegeire; szüksége van a maga lelkiismeretére. E lelkiismereti szerepet betöltheti az egyház hercege, a költők hercege, a filozófia hercege. Sőt, betöltheti egy politikus is, feltéve hogy képes megkülönböztetni a morális küldetést a hatalmi harctól és a pártérdektől.

Ha az állhatatos herceg, a pap vagy a moralista filozófus néptribün vagy hivatásos politikus lesz, ritkán születnek káprázatos eredmények. De ez nem jelenti, hogy hallgatnia kell. A filozófusnak, akárcsak a papnak, a közélet más dimenziójában kell eredményt felmutatnia, mint a mandátumáért ringbe szálló parlamenti képviselőnek. Hisz az állhatatos herceg a naponta próbára tett alapelvek letéteményese. Ha nem érti a világot, amelyben él, moralizmusa embertelen lesz, vagy groteszk. Mert aki morális ítéletet hoz, annak előbb kísérletet kell tennie a megértésre. Aki dogmatikusan védi az elveit, az pokollá teszi a hétköznapokat; aki lemond az elveiről, az megrontja a politika szövetét, amennyiben politikán a közjóról való gondoskodást értjük.

Állhatatos hercegünk a közjót csak a többiekkel együtt építheti, ő sem válthatja meg az embereket tudtuk és beleegyezésük nélkül. Engedjenek meg nekem itt egy közhelyet: ez annyit tesz, hogy a párbeszéd nyelvét kell használnia, nem pedig a megvetés nyelvét. Megvetni csak a tetteket vetheted meg, de az embereket soha. Marian Brandys bizonyságot tett róla, hogy ez járható út.

Ahogy a borús lengyel égre nézek, ezt kívánom ma, 1996-ban minden olvasómnak és magamnak.