A lengyel egyház a mártír szerepében

A demokráciát érő legfőbb kihívás a kommunizmus utáni korszakban; a vallási fundamentalizmus. Milyen helyet foglaljon el a vallás és az egyház egy demokratikus országban? A lengyel demokrácia formájáról szóló vitának ez a központi témája. A kérdés mögött egy további, még tágabb probléma búvik meg. Mi váltsa fel a totalitárius kommunizmus utópiáját; demokratikus rend, toleráns nemzet és plurális társadalom, vagy egy új utópia, amely immár a vallási vagy etnikai ideológiára támaszkodik, egy új szolgaság eszközeivel él?

Hasonló kérdés merül föl a volt Jugoszláviában az iszlám fundamentalizmus és az „etnikai tisztogatás” kapcsán, Izraelben a vallásos pártok ügyében és az Egyesült Államokban a protestáns konzervativizmus körül folyó vitákban.

A lengyel egyház

Azokban az időkben, amikor Lengyelországban nem volt sem szuverén állam, sem független közvélemény, amikor a félelem megbénított minden ellenállást, és a diktatúra öröknek hitte uralmát, a katolikus egyház létezett és élt. A lengyel nép számára a 19. században az egyház jelentette a menedéket a protestáns Poroszország németesítő törekvésével és az ortodox Oroszország oroszosító politikájával szemben. Így jött létre egy valódi kulturális erő, a lengyel nép „nemzeti-vallási” azonossága. Erőt és gyökerességet kapott ettől az egyház. De megerősödött a kritika is vele szemben, melyet a nonkonformista és rebellis szellemek tápláltak. Az egyház a lengyel azonosságtudat ostromlott erődje volt, és ezt az azonosságot szent kötelék fűzte a katolicizmushoz.

Ebben az ellenséges erőktől körülvett ostromlott várban nem volt helye steril vitáknak, jelentéktelen kulturális szeszélyek felfújásának – már ahogy az erőd védői látták. A nonkonformisták és lázadók szemében azonban ez a szekértábor-atmoszféra, mely a konzervatív múlt itt felejtett maradványának tűnt, csupán anakronisztikus provincializmusnak, szellemi renyheségnek és agresszív türelmetlenségnek tetszett. És ez egyben azt is jelentette, hogy az egyház képtelen volt párbeszédet folytatni a korszerű világgal.

Így Lengyelországban megjelent egy nagyon sajátos kulturális csoport. A szó általános értelmében vett elit tetemes része visszahúzódott az egyháztól, és az eszmék és a kultúra új központját teremtette meg. Az antiklerikalizmus nagy szerepet játszott ebben az áramlatban.

Aztán jött a náci megszállás, utána a kommunizmus. A katolikus egyház volt az egyetlen intézmény, amely meg tudta tartani függetlenségét a totalitárius diktatúrák alatt. Az egyház stratégiája – az ellenállás és az alkalmazkodás, a heroizmus és a kompromisszum egyfajta dialektikája – bölcs volt és állhatatos. Az egyház túlélte a megtorlás hullámát, a pereket és Stefan Wyszynski bíboros, lengyel prímás bebörtönzését. Száműzetéséből visszatérve a lengyel egyházfő a lengyel közélet egyik fő alakjává vált, és az is maradt hosszú éveken át.

Tekintélye csúcsára akkor ért a lengyel egyház, amikor Karol Wojtyla bíborost ültették a pápai trónra. II. János Pál első lengyelországi látogatása, az 1980-as sztrájkok, az egyház szerepe a rendkívüli állapot idején; mindez a lengyel egyház spirituális és világi hatalmának egységes képébe olvadt össze.

Évekbe telt, míg az értelmiségi elit le tudta küzdeni egyházellenes beállítottságát. Első találkozási helyük a Jerzy Turowicz szerkesztette Tygodnik Powszechny volt. A hetilap körül olyan személyiségek gyülekeztek, akik szemben álltak a kommunista diktatúrával, de távol tartották magukat a katolikus ortodoxiától is. S amikor az elit kommunizmus elleni lázadása mind erősebb lett, a lapban hamarosan feltűnt mindenki, aki számított a hagyományos lengyel kultúrában.

Hasonló szerepet játszott a Tadeusz Mazowiecki által szerkesztett folyóirat, a Wiez. Az értelmiségi elit és az egyház találkozásai különféle megítéléseket váltottak ki: mondták, hogy ez egy antitotalitárius unió a nemzeti és demokratikus értékek nevében; hogy az egyház erkölcsi és lelki szerepének az elismerése; s végül hogy a megújult vallási és metafizikai érdeklődés megnyilvánulása.

Az egyházat akkoriban barátnak, dialóguspartnernek tekintették. A katolikus sajtó sokszínű tartalmával és nyitott szellemével visszaigazolta ezt az érzést. Úgy tűnt, az antiklerikális sztereotípiáknak egyszer s mindenkorra lejárt az ideje. Aztán a kommunizmus felmorzsolódott. Közös erőfeszítéssel, amelyben az egyház oroszlánrészt vállalt, a kerekasztal-egyezmények (melyeket a kommunista kormány és a Szolidaritás körül tömörülő ellenzék kötött) elvezettek az 1990. júniusi választásokhoz. Megalakult Tadeusz Mazowiecki kormánya, új kor hajnala köszöntött be.

Kereszteshadjáratok

Most új hangot ütnek meg egyes püspökök, és különösen azok a politikusok, akik e püspökök támogatását bírják. Vége a barátságos hangnak, vége a partnerek közötti dialógusnak. A triumfáló egyház szólalt meg, magának követelve a győzelem minden dicsőségét. A többiek ki vannak zárva a kegyelemből, ők az egyház, a vallás, Krisztus ellenségei, akik nem támogatják a vallásos nevelést az iskolákban, akik ellenzik az abortusz betiltását és az olyan médiatörvényt, amely a tömegkommunikációt kötelezné a „keresztény értékek tiszteletére”, akik kritizálják a püspökök aktív részvételét a választási kampányban, ahogyan tiltakoztak amiatt, hogy a püspökök hallgattak a mlavai cigányellenes pogrom idején és az AIDS áldozatait gondozó központok elleni támadásokkor.

Nem véletlen, hogy az egyházaknak a demokratikus államokban elfoglalt helyét illetően nézeteltérések vannak. És könnyű megérteni, hogy az alkotmányos és törvényi változások vitákat kavarnak. A baj csak az, hogy nem voltak érvek: a dialógus berekesztődött.

A püspökök a követelések és a merev álláspontok nyelvén beszéltek, és a bírálatokat a vallási konfliktus, a kereszteshadjárat stílusában viszonozták. Az egyházi követelések bírálóit a kommunista rendszer elnyomóihoz hasonlították, az abortusztilalom ellenzőit a holocaust védelmezőihez. A lengyel demokrácia formájának megvitatása a jó és gonosz harcának retorikájába bújt.

Persze, ez a leírás nagyon leegyszerűsítő, és csak a lengyel katolicizmus egy részére áll. Egészen más hangot ütött meg sok püspök, akiben az ökumenikus szellem erősebb volt, mint a kereszteshadjárat hívó szava, akiben a nyitottság erősebb volt, mint a fundamentalizmus szelleme. De a fundamentalizmus hangja elég erősen szólt, hogy lényeges elemmé váljék a Lengyelország jövőjéről folyó vitában.

A katolikus fundamentalista úgy látja, hogy Lengyelország újabb történelmében két erő harcolt a hatalomért: a szovjet szuronyokra támaszkodó kommunizmus és a lengyel nép szívében mélyen gyökerező katolicizmus. Mi sem természetesebb tehát, mint hogy a kommunizmus összeomlása után a hatalmat a katolikusok gyakorolják, akik a népesség túlnyomó többségét teszik ki, élvezik a püspökök támogatását, és igazságaik nyilvánvalóak, hiszen azok a természeti törvényben és az egyház tanításaiban gyökereznek. A katolikus fundamentalista számára azoknak a szavaknak, hogy „én katolikus vagyok”, a politikai vitákban – például ha az Európai Közösség intézményeihez való csatlakozást taglalják – egészen sajátos jelentése van, de csak a fundamentalista jogosult megítélni az ilyen nyilatkozat hitelességét.

Mivel pedig az „igazi lengyel katolikusok” mellett valóban létezik „katolikus baloldal”, a fundamentalista azt mondja róla, hogy ez egy baloldaliságát katolikus retorika mögé rejtő csoport. Márpedig a „baloldaliság” a fundamentalizmus szemében olyan szégyenfolt, amelyet sohasem lehet letörölni: ha valaki valaha kapcsolatban volt a baloldallal, és most nem fogadja el a „katolikus kormányt a lengyel népért” fundamentalista vízióját, az „baloldali”, hiába hajtogatja, hogy nem. E látásmód szerint egyaránt „baloldali” a LEMP politikai bizottsági tagja és a Szolidaritás aktivistája, aki hét évet húzott le a kommunisták börtönében. A folt azonban nyomban eltűnik, ha a LEMP egykori tagja belép a katolikus fundamentalisták politikai pártjába.

A politikai egyház

A fundamentalista kötelességének érzi, hogy vezesse Lengyelország visszahódítását az „igaz katolikusok” számára, hogy az országot kiragadja a „baloldaliak” kezéből. A kérdés azonban nemcsak a politikai elitet alkotó emberek körét érinti, hanem az államformát is. A fundamentalista véleménye szerint a törvényhozási aktusok nem származhatnak a pluralista politikai színtéren megjelenő különféle áramlatok kompromisszumából. A törvény a katolikus tanítás kifejezése kell hogy legyen. Az egyháznak kell döntenie az abortusz büntethetőségéről és a halálbüntetésről, a szólásszabadság határairól, világnézetről és kultúráról s nem utolsósorban a parlamenti választások kimeneteléről.

Ily módon – bár ezt sohasem mondják ki egész világosan – egy olyan egyház képe körvonalazódik, amely egyfajta szuperhatalom, amely döntéshozó autoritással bír az életnek gyakorlatilag minden területén, nemcsak a közéletben, hanem a magánéletben is.

Sőt, a katolicizmus formálja az emberek tömegeit politikai közösséggé, amelyet a közös vallási identitás hoz létre. így jön létre az az ideológia, az a politikai tömegmozgalom, amely szembeszáll a másként gondolkodókkal és eretnekekkel. Aki a mozgalomhoz csatlakozik, különbnek érezheti magát, mert tudja a kinyilatkoztatott igazságok jelentését, amely a kívülállóknak rejtve marad.

Mindennek a következménye egy olyan vízió, amely szerint a demokrácia a kormányzás merev hozzáigazítása a katolikus eszmékhez. Az állam és intézményei a vallási értékek kifejezésének eszközeivé válnak. A renegátok többé nem dialóguspartnerek, hanem a társadalom peremén megtűrt, szánalomra méltó emberek. És a világi állam gondolata az ördögtől való.

Mi volt a kommunizmus? A fundamentalista erre azt felelné, hogy nem más, mint a szekularizáció folyamatának végterméke, a vallásból kivetkezett Ész diadala, mely kezdődött a reneszánsz humanizmussal, folytatódott a felvilágosodással, és egyenesen beletorkollt a bolsevikok ateizmusába. És ha a bolsevizmus elvesztette a játszmát, akkor vele együtt vesztett az állam szekularizálásának elve és az ész laikus szelleme. Aki tehát a szekularizmust és a laicizmust támogatja, szükségképpen az ateista kommunizmus visszatértét is kívánja. Így természetes ellenségévé válik a katolicizmus zászlai alatt szerveződő politikai mozgalomnak.

Az itt adott kép a fundamentalista crédónak nyilván csak körvonalait vázolja. Lényege az a meggyőződés, hogy mindez szükségszerű folyománya egy olyan „egyháznak, amely nem ismer határokat”. Pedig az a kérdés, hogy az egyház milyen helyet foglaljon el egy demokratikus államban, éppen a határok, az egyház határainak kérdése.

Az egyházat, mely a látható világban osztja adományait, és nem ismer határokat a transzcendentális birodalomban, korlátozni kell abban, ahogy intézményként működik. Amikor egy püspök jogot formál arra, hogy egy mindent átfogó világfelfogást ráeröltessen a pluralisztikus társadalomra, valójában a fundamentalista krédót hirdeti. Ilyenre már sokszor volt példa a történelemben, de ez az igény mindannyiszor kemény ellenállásba ütközött. A mai Lengyelország sem lesz kivétel e szabály alól.

Vallásos állam

A vita ma Lengyelországban, mint mindig, arról folyik, hogy hol húzódjanak a különböző életszférákat körülvevő és autonómiájukat biztosító határok. Az egyház két módon vehet részt ezekben az ügyekben: mint a való világ dialóguspartnere vagy mint olyan intézmény, amely magánbeszédet folytat, és ezért saját politikai és törvényi rendjét tukmálja rá a közélet egészére. Ha az egyház a második utat választja, egy sorba kerül a többi politikai nyomásgyakorló csoporttal, és a katolikus politikai tömegmozgalom eszközzé válik egy olyan törekvés kezében, amely az Evangéliumot a mai valóság alakítására használja.

De ennek a folyamatnak van egy másik oldala. Valójában maga az egyház válik eszközzé a tömegmozgalom „nemzeti katolikus” vezetőinek kezében. És a színfalak mögött működő vezetők abban az öntelt hitben élnek, hogy Isten maga ruházta fel őket Lengyelország elkerülhetetlen sorsának ismeretével.

Ma a lengyel katolicizmus mélyen megosztott: a fundamentalista vízióval szemben áll egy olyan magatartás, amely a politikai szférán belüli autonómiát hangsúlyozza. E másik felfogás szerint az egyháznak nincs joga egyik vagy másik megoldást támogatni, akár alkotmányos, akár intézményes megoldásról van szó. Ugyanakkor indokolt figyelmeztetni arra, hogy veszélyesek azok, akik egy tudományosnak vagy vallásosnak tartott ideológia nevében úgy érzik, hogy hivatva vannak másokra ráerőltetni az igazságosságról és jólétről vallott saját nézeteiket.

„A keresztény igazság – mondják a fundamentalizmus katolikus kritikusai – nem tartozik ebbe a kategóriába. Mivel a keresztény hit nem ideológia, nem gondolja, hogy egy ilyen merev sémába tudja gyömöszölni a bonyolult társadalmi-politikai valóságot. Hanem azt gondolja, hogy a történelem során az emberi élet a legkülönfélébb módokon fejezte ki magát, de mindegyik messze volt a tökéletességtől.” Más szóval, az egyház és a politikai tevékenység viszonyát illetően a nézetek széles spektruma létezik, és ezt megerősítik a pápai enciklikákból vett idézetekkel is. Ez a szemléleti konfliktus igazából nagyon hosszú múltat tudhat maga mögött, és minden bizonnyal eltart még egy ideig.

A mostani vita, mondhatni, a körül forog, hogy miként értelmezzük az egyik pápai enciklika jól ismert passzusát:

„Ma azt szokás mondani, hogy a politikai élet demokratikus formáinak az agnosztikus és a szkeptikus relativista filozófia és magatartás felel meg, viszont azok, akik az igazság hordozóinak és eltökélt gyakorlóinak vallják magukat, azért nem érdemlik meg a bizalmat a demokrácia ügyében, mert egyrészt nem értenek egyet azzal, hogy a többség dönti el, mi az igazság, másrészt mert az igazság a politikai egyensúly módosulásával együtt változik.

Ebben a tekintetben azt kell megjegyeznünk, hogy ha nincs abszolút igazság, amely megszabja a politikai cselekvés irányítását és menetének meghatározását, az eszmék és a meggyőződések könnyen a kormányzat által meghatározott célok eszközévé tehetők. A történelem arra tanít, hogy a kormányzat, ha nincsenek értékei, könnyen fordul nyílt vagy álcázott totalitarizmusba.”

Minden bizonnyal létezik egy vallásos sík, amelyen ezeket a meggondolásokat meg lehet vitatni, de én erre nem érzem illetékesnek magamat. Létezik azonban egy politikai sík is.

Világi igazságok

Ezen a ponton világosan le kell szögezni, hogy a valóságban semmilyen többség sem döntheti el, mi az igazság, és semmilyen változó politikai helyzet nem dönthet felőle. Ez megengedhetetlen beavatkozás volna az egyének lelkiismeretébe. A többség csak arra van, hogy a parlamentbe küldött képviselőin keresztül és népszavazással az ország törvényeiről döntsön. Ezenközben pedig tiszteletben kell tartania a kisebbségek szabadságait és polgári jogait. Egy demokratikus államban a politikai aréna nem az a hely, ahol a konkrét valóságból igazság lesz, hanem az a színtér, ahol a különféle érdekek között egyeztetés folyik, hogy hogyan is csinálják ezt vagy azt.

A politikai aréna így a konfliktus és a kompromisszum színtere. Ha át akarják alakítani az igazság és a hamisság csataterévé, akkor félő, hogy elárasztja mindenféle fundamentalizmus és a demokratikus rendet leromboló erő. Akkor aztán ki döntse el, hogy mi legyen pontosan az a „politikai cselekvést vezérlő abszolút igazság”? A püspökök? Az általuk kinevezett katolikus pártok? És más országokban, ahol a protestáns vagy az ortodox vallás az uralkodó, netán az iszlám vagy a buddhizmus? És mi módon garantálják ezt az „abszolút igazságot”? Cenzúrával, rendőrséggel, büntető törvénykönyvvel? Másokkal együtt mi sem tudunk szabadulni a félelemtől, hogy a politikai hatóság az eszméket eszközökké változtathatja.

De hát hol az az „abszolút igazság”, amely valóban védve van ilyen veszélyektől? Hiszen voltak diktatúrák, amelyeket a jó katolikus igazságok retorikájával tartottak fenn (elég a Franco-diktatúrát említeni).

Mit jelent az a bizonyos „demokrácia, melynek nincsenek értékei”? Vajon a demokratikus rendszer természeténél fogva nem a relativizmus és a bizonytalanság intézményesítése, annak művészete, hogy a legkülönbözőbb entitásokat – népeket, nemzeteket, vallásokat – együttélésre fogják?

Az együttélésnek ezt az elvét rendszeresen támadja egy olyanfajta vallásosság, mely saját vallási normáit próbálja az állam törvényévé emelni. Az izraeli vallásos pártok, az iszlám vagy katolikus fundamentalizmus – megannyi példa az olyan politikai-vallási mozgalomra, amely a pluralista demokrácia jogrendjének és elveinek nevében először abszolút toleranciát követel a többiektől, hogy vallási közösségeiket saját törvényeik szerint felépíthessék, de csak azért, hogy aztán saját jogrendjük és elveik nevében szabályaikat megpróbálják ráerőltetni mindenki másra.

A határok művészete

A demokrácia másfelől az önkorlátozás művészete, mert a többség a sokféleség és saját biztonsága nevében hajlandó arra, hogy ne erőltesse rá ural mát a többiekre. Így ha a többség ismét kisebbségben találja magát, nem fogja veszélyben látni jogait.

Sőt a demokrácia nem ír elő más értékeket, csak amit létezése puszta tényével garantál. Minden további az emberek műve, vagy közösségeiké, melyeket bizonyos értékek terjesztésére szerveztek.

Lényegében ilyennek látom a demokratikus rend igazságait. De a pápai enciklikából vett idézetben leírtakban van igazság: az, hogy „a demokrácia, amelynek nincsenek értékei”, a „nyílt vagy rejtett totalitarizmus” felé halad, közel jár a mai tényleges tapasztalatokhoz. A demokratikus nemzetek, a jól működők és gazdagok is azzal a veszéllyel néznek szembe, hogy kollektív normáik széthullanak.

A közösségek egyre kevésbé képesek demokratikus módon megvédeni magukat a „forradalmi utópia” és a „xenofób tekintélyelvűség” inváziója ellen. Úgy tűnik, sem a demokratikus jogállami intézmények – beleértve az oktatási rendszert is –, sem a piacgazdaság elve nem képesek távol tartani a betolakodókat. Nem valószínű azonban, hogy védelmi rendszerünket az „abszolút igazság” törvényesített uralmára alapozhatjuk. A demokrácia kockázatos. Mindennapos népszavazás, mindennapos választás igaz és hamis között, szabadság és elnyomás között, kompromisszum és bénító polgárháború között. Aki ezt a fenyegetést el akarja hárítani a demokratikus rend felől, óhatatlanul lerombolja ezt a rendet magát is. A kockázat, nem győzöm ismételni, a modern demokrácia állandó vonása.

Tabuk vagy jogállam?

Leszek Kolakowski lengyel filozófus, amikor kritikai vizsgálat alá veti a modern világ csapdáit, mindjárt az elején nagy hangsúllyal szól a tabuk eltűnéséről. De miért kell védeni a tabuk birodalmát – azokat a magatartásokat, amelyeket a racionális érveknek ellenálló hagyomány véd? Miért tartsa be a zsidó nép a kóser étkezés szabályait, a muzulmán az alkoholtilalmat, a katolikus a pénteki böjtöt?

Az emberiség hagyományos kötöttségei, fejtegeti Kolakowski, biztosítják a közösség életét, nélkülük életünket a puszta félelem és mohóság szabályozná. Ezek a kötöttségek nem tudnának fennmaradni tabuk valamiféle rendszere nélkül, és talán jobb hinni egy kevésben, tűnjenek mégoly esztelennek, mint teljesen megszabadulni tőlük.

Kultúránkban az ész és a racionalizálás veszélyt jelent a tabuk létére, és ennyiben kultúránk fennmaradását veszélyezteti.

Ebben a helyzetben végül is bölcs dolog-e ahhoz a bizonytalan reményhez folyamodni, hogy a társadalom életösztöne elég erős lesz, hogy ne engedje eltűnni a tabukat? Támaszkodhat-e társadalmi túlélésünk arra a reményre, hogy holmi új barbárok nem fogják reakciós eszközökkel kikényszeríteni az észtől fenyegetett tabukat?

A demokratikus állam, jogra épül. Az ilyen államban minden, ami nem tilos, meg van engedve. De az, hogy „meg van engedve”, mindössze azt jelenti, hogy nem üldözik rendőrileg. Ha például, valami nem esik vádeljárás alá, az még nem jelenti, hogy nem lehet erkölcsi elítéléssel sújtani. Lehetnek erkölcsi és kulturális normák, melyek tiltják.

A mindennapi életet tehát nem csak az alkotmány és a büntető törvénykönyv igazgatja, működnek törvénybe nem foglalt normák is. Ezek a normák biztosítják, hogy a közösség ne pusztán idegen és ellenséges emberek gyülekezete legyen, hanem „közös otthonában” élő, jelek, szokások és értékek együttesét közösen használó közösség. Az életet kormányzó szabályoknak ez a közösségi tudata érezteti valamennyiünkkel, legyen bár még annyi konfliktussal terhelve, hogy természetes méltósággal felruházott lények vagyunk, és nem állatok, amelyeket csak az élelem és a természetes hajlék keresése hajt.

Lengyelországban a katolikus vallás épp ilyen tényezője az „otthonos lény” eszméjének. A keresztény értékrend, a belőle született magatartás, kultúra és etika mással nem helyettesíthető tartóelemei a lengyel otthonosságnak.

Ez azonban nem a teljes otthon. Tartóeleme annak a „mártír szerepét levető nemzet” fogalma is, egy olyan toleráns nemzeté, amely a vallási és kulturális pluralizmust az egészség jelének fogja föl.

További tartóeleme ennek a hazának a lázadás szelleme, védelmére sietni Galileinek, az a szellem, melyet a katolikus inkvizítor oly keményen megbélyegzett. Mert egy lengyel „másként gondolkodó” volt, aki megvédte Galileit, nem várva az Apostoli Szentszék rehabilitáló döntésére. De a „Lengyel disszidens”, miközben szembeszállt az inkvizítorok ítéletével, nem kívánta, nem is próbálta befeketíteni a katolikus egyházat, oly nagy volt a hite, hogy az evangéliumi üzenet az egész közösség tulajdona. Minden olyan kísérlet, hogy a katolikus normákat a „közös otthon” életét szabályozó jogi megkötöttségek rendszerében intézményesítsék, homlokegyenest ellenkezik a nyitott társadalom eszméjével. A politikai fundamentalizmus egy formája ez, és diktatúrába vezet.

Bármily paradox, az visz nihilizmusba és a nyitott társadalom pusztulásába, ha a közösséget belekényszerítik a jogi normák valamely kényszerzubbonyába. A „közös otthon” akkor olyan házhoz lesz hasonlatos, amelynek se teteje, se ajtaja, s bezúzott ablakai a széltől sem védenek.

Abszolút biztonsággal mindössze ennyit állíthatunk. A többi: makacs erőfeszítés, hogy megvédjük a közösség értékeit a szabadság felé vezető utat megnyitó kockázat világában.

Megjelent a New Perspective Quartetly 1993. nyári számában. A fordítás Farkas János László munkája.