Magyar Lettre Internationale 1995. tavasz (16. szám)

ADAM MICHNIK

A vesztes nemzeti felkelések értelméről folyó vita a lengyel identitás elválaszthatatlan része. A felkeléseket nevezték már „az ostobaság történetének” és a „becsület történetének”, gúnyolták és átkozták, áldották és dicsőítették, de senki sem vonta kétségbe sorsformáló szerepüket.

A Varsói Felkelés katonailag Hitler, politikailag Sztálin ellen irányult, érzelmileg pedig a rabságba való belenyugvás és az idegen uralom elleni tiltakozást volt hivatva demonstrálni. Az utolsó, kétségbeesett kísérlet volt a Teheránban született és Jaltához vezető politikai logika visszafordítására, amely a lengyeleket hosszú évekre kommunista diktatúra és szovjet uralom alá vetette. Ezt a logikát nem sikerült visszafordítani, Varsó viszont – Lengyelország kulturális és politikai szíve – elpusztult.

Lengyelország geopolitikai fekvése kétségbeejtő volt. A hitlerista Birodalom és a sztálini Oroszország között nem volt hely a független lengyel állam számára. A Varsói Felkelés 63 napra megteremtette azt: egy szuverén, pluralista, sokszínű államot. A szabad Lengyelország eme kis darabjáért rettenetes árat kellett fizetni: sokszázezer halottat, lerombolt házakat és iskolákat, kórházakat és könyvtárakat, múzeumokat, emlékműveket és egyetemeket. Vajon 63 nap szabadság megérte ezt az árat?

Czesław Miłosz és Stefan Kisielewski úgy vélte, nem érte meg. Miłosz – Pohárköszöntő című szatirikus költeménye szerint – hibás politikai számítást és a gyakorlatias értelmet kiszorító romantikus hazafias gesztust látott a Varsói Felkelésben. Ugyanígy Kisielewski is. Ez a remek publicista, a 20. század egyik legkiválóbb lengyele 1945-ben a Varsói Felkelést „az ifjúi türelmetlenség kitörésének”, a „lengyel halálösztön” megnyilvánulásának nevezte. A cseheket és a svédeket állította példaképül a lengyelek elé, és „a látszatengedményekre, a cselekre, az ellenség kihasználására való képességüket”. Ezt írta: „A dolgok tragikus fordulata következtében a varsói fiatalok hősiessége egyetlen milliós nagyvárosunk lerombolásához, felbecsülhetetlen kulturális örökségünk – függetlenségünk és különbözőségünk eme legékesebb bizonyítékának – elpusztításához, a nemzedékek anyagi örökségének, túlélésünk zálogának megsemmisítéséhez vezetett.”

És általánosította a következtetést: „A hazafias lelkesedés legnagyobb aktusai, mint a felkelések, alapjában véve károsak voltak a nemzet normális fejlődése számára.”

1945-ben lehetett így írni. Néhány évvel később már egyetlen tisztességes ember sem írt Lengyelországban hasonlókat. Az uralkodó kommunisták terrorja másfajta értelmezést kényszerített ránk: eszerint a Varsói Felkelés a Honi Hadsereg vezetőinek lengyelellenes szövetkezése volt… Hitlerrel. A Honi Hadsereg katonáit kegyetlenül üldözték és gyilkolták. Csak az 1956-os enyhülés nyitotta meg előttük a börtönök kapuit, és tette lehetővé a visszatérést a viszonylag normális életbe. Ekkor jelentek meg az első tisztességesebb könyvek is a felkelésről, ekkor született Wajda híres filmje, a Csatorna. És ekkor, 12 év múltán Lengyelország új arcát is megismerhettük: a lángokban álló Budapest visszfényében a lengyelek kompromisszumkészségről és pragmatikus mértéktartásról tettek tanúságot. A Varsói Felkelés leckéje nem múlt el nyomtalanul.

A lecke lényege Lengyelország magárahagyatottságának világos tudatosítása volt. Mindenki tudta, hogy senki sem fog a lengyelek segítségére sietni; hogy csak magukra számíthatnak, ellenkező esetben ugyanis – amint Kisielewski írta – Lengyelország ismét „Európa koldusa és siratóasszonya” lesz, mert „a lengyel kérdés mindig zavarba ejtő, ambivalens, erjesztő, nyugtalanító”. És ilyen is maradt. A lengyelek viszonya a felkelők hagyományaihoz mindig kétértelmű volt: valahol az imádság és a gúny, a bátorság kiváltotta büszkeség és az örökség tragikus tévedéseivel való keserű számvetés szükségessége között.

A nemzeti jobboldalhoz kötődő egyik ismert írónk tiszti rangjelzései nélkül harcolt és esett el a felkelésben. Ellenezte a felkelést és nem akart részt vállalni a kirobbantásával kapcsolatos politikai felelősségből – ezért tépte le rangjelzését. De beállt a csatasorba – így kellett teljesítenie hazafias kötelességét. Döntésében volt valami végtelenül jellemző a lengyel tudatra: a helyzet kilátástalanságának a felismerése és ennek a kilátástalanságnak az elutasítása.

Ezért váltott ki akkora indulatokat minden vita a felkelésről: nyílt seb volt. A hatvanas években a kommunista propaganda is megpróbált hasznot húzni a felkelés hagyományából és jelképrendszeréből. Ezek a kísérletek azonban nem lehettek sikeresek. A felkelők végső ellensége ugyanis Sztálin és a szovjet parancsuralom volt. A felkelés jelképrendszere ezért volt a nem hivatalos, ellenzéki, szovjetellenes, szabadságharcos hagyomány része. Augusztus elsején minden évben mécsest gyújtottak a felkelők sírjain, tiszteletadásként az elesetteknek és tiltakozásul az uralmon lévők ellen. A lengyelek „vae victis” helyett „glória victis”-t mondottak. A felkelésnek ezt a képét II. János Pál pápa szentesítette 1979-es híres homíliájában.

1980-81-ben a „Szolidaritás” hozta 16 hónapos szabadság idején a Varsói Felkelés emléke új erővel tért vissza. Üzenete azonban több jelentést is hordozott. Tisztelettel adózva a felkelés hősiességének, a lengyelek ezt látszottak mondani: ismerjük helyzetünket, magárahagyatottságunkat. Ezért vagyunk megfontoltak és készek a kompromisszumra. De ti, kommunisták a kormányban és uralkodók a Kremlben, mindannyian kell, hogy ismerjétek a lengyel elszántságot is. Ha a kompromisszum lehetetlennek bizonyul, ugyanolyan elkeseredett elszántsággal fogjuk védelmezni szabadságunkat, mint azok, akiknek a sírjára ma virágot helyezünk. Más szóval: a felkelés tragédiája arra tanította meg a lengyeleket, hogy makacsul keressék a kompromisszumot – amíg lehet, de akár életükkel is fizessenek a szabadságért – ha kell. Azt hiszem, a Kreml urai érezték a lengyeleknek ezt a kiszámíthatatlanságát. Paradox módon éppen akkor, amikor a lengyelek kiszámíthatókká váltak.

Egy emigráns publicista, Wieslaw Wohnout azt írta, hogy a Varsói Felkelés politikai hiba, katonai esztelenség és pszichológiai szükségszerűség volt. Éppen ezért nem értékelhetjük az illegális lengyel vezetők döntését mai mértékkel. A mai értékelések mind sokkal inkább mai eszmei választásokat tükröznek, mint a múlt megítélését.

Akkor a választás tragikus volt. Az illegális vezetőknek a helyes döntés logikája és az erő logikája között őrlődve a lengyel függetlenséget kellett védelmezniük. A görög tragédia világában nincsenek jó megoldások. Mit tehettek akkor a lengyelek? Bizonyíthatták szabadságvágyukat – és ezt meg is tették. Kereshették a kompromisszumot – és keresték is. De a sztálini logika világában ez reménytelen erőfeszítés volt. A szovjet támadás megállt Varsó alatt, halálra ítélve a várost. 1945 márciusában a lengyel ellenállás 16 vezetőjét tárgyalásra hívták meg és alávaló módon fogságba ejtették. A lengyelek már csak a becsületet választhatták. És a hazafias imádságot Lengyelországért a lerombolt város romjain.

A Varsói Felkelés 50. évfordulójára a Lengyel Köztársaság elnöke, Lech Walesa meghívta Németország és Oroszország államelnökét. Bár igen kritikusan viseltetem Walesa politikája iránt, ezt a gesztusát bölcsnek, nemesnek és jövőbe mutatónak tartom, olyannak, amely a legjobb lengyel hagyományokból sarjad. Nyújtsák a lengyel tragédia 50. évfordulóján a béke jelét egymásnak a lengyelek, a németek és az oroszok. A megbocsájtás és a megbékélés nevében. A sovinizmus és a gyűlölet ellen.

Szeretném gondolataimat az optimizmus valamiféle hangjával zárni. Nem vagyok rá képes. Boszniára gondolok. Szarajevó Varsó tragédiáját éli át.