A konzervativizmus megváltó és veszedelmes erejéről

VARSÓ — II. János Pál legyőzte a totalitarizmus sárkányát. Lengyelországban senki sem vonja kétségbe, hogy a lengyel pápa szerepe a kommunista rendszer lebontásában rendkívül jelentős volt. Wojtyla bíboros megválasztása 1978 októberében robbanásszerűen megnövelte a lengyelek reményeit.

Első lengyelországi látogatása 1979 júniusában a lengyelek számára egyúttal az első találkozást jelentette önmagukkal, saját eszméik és jelképrendszerük, és nem a kommunizmus által meggyalázott eszmék és jelképek jegyében. Ekkor hangzott el a pápa szájából az emlékezetes mondat: „Nem lehetséges igazságos Európa független Lengyelország nélkül a térképén.” A pápa ekkor kérdőjelezte meg Európa jaltai felosztását, és új nyelvet fogalmazott meg a legfontosabb kérdésekről folyó párbeszédben. Ekkor született meg Lengyelországban az az új típusú társadalmi kötelék, amely 1980 augusztusában nyerte el végső formáját. Azt hiszem nem lett volna a lengyel „Szolidaritás” sem a lengyel pápa és annak apostoli missziója nélkül.

Karol Wojtyla soha nem tagadta lengyel gyökereit. Személyisége, vallásossága a lengyel heroikus egyház hagyományainak, a lengyel romantika nagy hagyományának láncszeme. A lengyel egyház, a vértanúk, bebörtönzöttek, száműzöttek egyháza képes volt arra, hogy a kommunista diktatúra körülményei között egy sajátos államot hozzon létre az államban:

szuverén államot a nem szuverén államban.

Az egyház volt az egyetlen hely, ahol gyalázattól és gyűlölettől mentes beszédet lehetett hallani, ahol az emberi szabadság és méltóság alapvető leckéjét kapta az ember. A szószékről hallottak a lengyelek velük született emberi méltóságukról, amely olyan hatalmas, hogy csak Isten előtt szabad térdet hajtaniuk. Ennek a tanításnak a jegyében volt képes Wyszynski bíboros arra, hogy szemébe mondja a kommunista diktatúrának „non possumus”, s börtönnel fizetett ezért.

A heroikus és hazafias egyház Wyszynski bíboros által képviselt látomását Karol Wojtyla krakkói főpap felbecsülhetetlen értékkel gazdagította: a zsinat utáni nyelv, amelyben a vallási szabadságjogokat az emberi jogok egyetemes eszméje alapozza meg. Ebből a hagyományból sarjad a lengyel püspököknek a német püspökökhöz írott híres levele, amelyben kimondják: „megbocsátunk és kérjük a megbocsátást.” Bölcs és messzelátó lépés volt ez a gyűlölet ördögi körének áttörése érdekében.

A diktatúra körülményei között az egyház menedék tudott lenni mindenki számára; képes volt kialakítani az alkalmazkodás és az ellenállás közötti mindennapos kötéltánc gyakorlatát.

A lengyel egyházat, és magát II. János Pál pápát is gyakran vádolják konzervativizmussal. Ezek a vádak nagyon sokféle értelmet hordoznak. Ott rejlik bennük az ellenérzés a lengyel püspökök kemény antikommunizmusával szemben, de az a meggyőződés is, hogy a lengyel egyház nem képes a pluralista demokrácia körülményei között működni.

Konzervatív volt-e a lengyel egyház? Az volt — hála Istennek! Konzervatív volt az evangélium értékéhez, a hit igazságaihoz, történelmi azonossághoz való ragaszkodásában, a hivatalos ateizmus, a legalizált hazugság és rövidéletű divatok világában az egyház az ellentmondás jelképe volt. A lengyel katolicizmus történetének ez a része a kivételesen szépek, a legtiszteletreméltóbbak közé tartozik.

A romantikus és heroikus éthoszon belül azonban éppen ekkor jelent meg a lengyel gondolkodásban a manicheizmus kísértése. A hatalmon lévő kommunistákat a Gonosz lovagjaiként határozták meg. Ördögnek látva az ellenfelet, könnyű azt hinnünk magukról, hogy a történelmi jó hordozói vagyunk. A kommunizmus bukása után ez a manicheizmus megmutatta másik arcát is.

II. János Pál problémája ma ugyanaz, mint az egyház problémája:

milyen nyelven lehet hirdetni az evangéliumi értékeket a posztkommunista világban.

Úgy tűnik, hogy a pápa az egész egyházzal együtt még mindig keresi a választ erre a kérdésre. Ez enciklikáinak és nyilatkozatainak az értelme.

A pápa türelmetlenséggel és vallási fundamentalizmussal reagált a fenyegetettségre, mint legutóbbi szudáni zarándokútja alkalmával is. Számtalanszor megbélyegzi az agresszív nacionalizmust — mint a balkáni háborúval kapcsolatos valamennyi megnyilatkozásában. A pápa igazságos háborúról beszél, és szavaiból kihallatszik a lengyel történelem két évszázada, amikor a pacifizmus egyszerűen az idegen elnyomásba és a saját rabságunkba való belenyugvást jelentette. A pápa a legegyetemesebb kérdésekben nyilatkozik, és nem képes konkrét recepteket adni.

Minden olvasójának fel kell azonban tennie a kérdést: Ki folytat ma igazságos háborút Boszniában vagy a Kaukázusban? A felszított etnikai gyűlölködés elszabadítja a pusztítás logikáját, s itt már senki sem ártatlan és igaz. Ennek a logikának megfelelően az ellenfél csakis elpusztításra érdemes ellenséggé válik, s a szabadság nyelvezetét a bosszú retorikája váltja fel.

A pápa különféle megnyilatkozásaiból nehéz kihámozni a posztkommunista korszakkal kapcsolatos pápai nézetek komplex képét. Figyelemre méltóak a fenntartásai a liberális gazdaság eszméjével szemben (amelyet gyakran vadkapitalizmusnak nevez) és a liberális állam eszméjével szemben (amelyet gyakran vádol engedékenységgel és erkölcsi relativizmussal). Gyakran visszatér az individualizmus bírálata is a közösségi értékek nevében. Ez a probléma rendkívül lényeges a posztkommunista országokban.

A piacgazdaság minden gyakorlati eredménye ellenére sem kedvez az emberi szolidaritásnak. A piacnak nincs szíve, nincs emberi arca. A szolidaritás eszméjét a vállalkozás eszméje váltja fel. A reakció erre jelentős társadalmi csoportok félelme és frusztrációja, az agresszív populizmus és a szocializmus iránti nosztalgia, amely börtön volt ugyan, de kockázatmentes. A pápa érzékeny húrokat pendít meg, amikor a sokak által „vadkapitalizmusként” érzékelt világot jellemzi.

A lengyel szellemi életben hosszú éveken át nem volt szokás kritikus hangnemben vitatkozni a katolikus egyházról. A diktatúra idején

az egyházról vagy jót vagy semmit sem mondtunk.

A kommunizmus propagandaapparátusa minden kritikus hangot nagyon könnyen felhasználhatott. A lengyel püspökökben ekkor alakult ki az a meggyőződés, hogy minden lengyel hazafias kötelessége, hogy kizárólag jót mondjon az egyházról, s az egyház nyilvános bírálata a lelki hitványság nyilvánvaló jele. Ezért a kommunizmus bukása után a születő független közvélemény természetes következményeként megszólaló minden bíráló hangot az egyház és a hittételek elleni támadásnak tekintettek, és az egyház elleni intézményes elnyomás előjelét látták benne. Ezekre a bírálatokra válaszolva a püspökök gyakran az ostromlott vár vagy a kereszteshadjárat nyelvezetéhez folyamodtak. Paradox helyzet: az uralmon lévő kommunistákat sohasem bírálták olyan éles szavakkal, mint azokat a kritikus hangú értelmiségieket, akik a véleményüket a demokratikus és független államban fejtették ki.

Figyelemre méltó: a pápa fejtegetéseiben megjelenik az a meggyőződés, hogy a lengyel újságok támadják a pápát. Nehéz még elképzelni is súlyosabb félreértést. Ha a lengyel vitákban egyáltalán létezik tabuszféra, a normális vitákból kivont szféra, akkor az éppen II. János Pál személye és apostoli küldetése. Néhány perifériális, radikálisan egyházellenes laptól eltekintve a lengyel sajtó túlnyomó többsége ezen a téren nagyon nagy mértéktartást tanúsít, ami természetesen nem jelent hajbókolást.

Vita tárgyává vált azonban a katolikus egyház helyzete Lengyelországban. Kritikus elemzések jelentek meg a győztes egyház stratégiájáról, amely diadalmaskodó nyelvet használt, csak magának tulajdonította a kommunista diktatúra megdöntésének érdemét, egy politikai párt tényleges szponzorává vált, néha még a választási agitációtól sem riadt vissza, „gazdag” eszközökhöz folyamodott céljainak megvalósításában, s megkérdőjelezte az egyház és az állam szétválasztásának elvét. A legegyszerűbben fogalmazva: a legutóbbi néhány évben gyakran hallhattuk a következő véleményt: a kommunisták voltak uralmon, most rajtunk, katolikusokon a sor. Az egyik püspök egyértelműen is fogalmazott: „A katolikus szavazzon a katolikusokra, zsidó a zsidóra, kommunista a kommunistára”.

Megjelent tehát

a katolikus integrizmus kísértete a lengyel közéletben.

Az integrizmust radikális kommunistaellenes és Európa-ellenes retorika kísérte. Valamikor II. János Pál ezt mondta: „az irgalom az igazságosság előtt”. Az utóbbi években egyes politikai pártok — gyakran katolikus zászlók alá felsorakozva — dekommunizálásról beszéltek, amin azt értették, hogy megtorlásként a kommunistákat meg kell fosztani állampolgári jogaiktól. A dekommunizálásról a pápa azt mondta, hogy nem szabad győzteseknek és legyőzötteknek lenniük. De hozzátette: a kommunistáknak vezekelniük kell rossz cselekedeteikért, és be kell bizonyítaniuk, hogy demokratikus megértésük őszinte. Nehéz ezzel vitatkozni. Ez az általános megfogalmazás azonban annyira tágnak is bizonyulhat, hogy a régi rendszer embereinek diszkriminálásába való beleegyezés is belefér.

II. János Pál pápa nem szereti a posztkommunista országokban oly gyakori „visszatérés Európába” megfogalmazást. Óva int a nyugat-európai civilizációs normák utánzásától, és azt állítja, hogy Lengyelország mindig Európában volt, és mindig gazdagította Európát a lengyel történelemből fakadó tapasztalatokkal. De ha elutasítjuk az európai demokrácia modelljét, űr támadhat. Az Európába való visszatérés ugyanis az Európai Közösség intézményeihez való kapcsolódást, a „vasfüggöny” politikai és civilizációs következményeinek a leküzdését jelenti. Az Európával szembeni ellenszenv viszont elszigetelődéshez vezethet, és Lengyelországot sajátos politikai, kulturális, gazdasági és vallási skanzenné változtathatja. Jelentheti a jogállamiság, a pluralista és toleráns állam filozófiájának elvetését a Katolikus Lengyelország eszméjének jegyében, ahol a nem katolikusokat messzi földről érkezett idegenekként tűrnék csak meg.

II. János Pál nem szereti a nyugati civilizációt sem, amelyben az értékek világával való szakítást látja. A Nyugat tapasztalataival az évtizedekig diktatúrában élő társadalmak axiológiai érzékenységét állítja szembe. II. János Pál hajlik arra, hogy Szolzsenyicinhez hasonlóan azt állítsa, hogy a totalitarizmussal szembeni ellenállás tette lehetővé az emberi civilizáció alapvető értékeinek a megmentését. Be kell vallanom: ezen a téren sokkal pesszimistább vagyok. A totalitárius nyomás valójában lehetővé tette olyan rendkívüli egyéniségek születését, mint Alekszander Szolzsenyicin vagy II. János Pál, akiket a vallási hit szabaddá tett a hazugsággal, gyalázattal szemben. Vagy mint Andrej Szaharov, Václav Havel és Jan Józef Lipski, akik a laikus humanizmus elveire és nyelvezetére támaszkodva védelmezték a magasabb rendű értékeket.

Az emberek nagy tömegeit azonban az élet a totalitárius diktatúrában nem tette egyáltalán nemesebbé, hanem azt jelentette, hogy nap mint nap a hazugságnak, a jellemek megtiprásának, az anyagi korrupciónak, a szellemi meggyaláztatásnak a részesei. Ezért aztán a posztkommunista társadalmak egyáltalán nem tűnnek ki nemeségükkel és önzetlenségükkel a gazdag nyugati országokkal összehasonlítva.

Közvetlenül a kommunizmus bukása után úgy tűnhetett az egyházi méltóságok egyik-másik megnyilatkozásából, hogy az egyház Lengyelországot tartja annak az országnak, ahol megkezdődött a totalitárius diktatúra bukása, s ahol elkezdődhet

Európa reevangelizálásának folyamata.

Azt hiszem, hogy a lengyelországi politikai fejlődés, különösen pedig a legutóbbi választások eredményei jól mutatják, mennyi illúzió volt ezekben a reményekben. A pápa gondolatai a mai Lengyelországot illetően jól tükrözik ezt a csalódást. II. János Pál alapvető megérzése azonban helyes: a posztkommunista országok az értékek válságát élik át. A kommunizmus bukása nagy fekete lyukat hagyott a kollektív szellemiségben. Ezt a lyukat ma az etnikai nacionalizmus, a vallási integrizmus és a nyugati fogyasztói szemlélet sajátos keveréke tölti ki. Mit tud ajánlani ma ezeknek a társadalmaknak az egyház?

A pápa makacsul ismételgeti, hogy az egyház nem zárható a magánélet szférájába. A baj csak az, hogy ez a megfogalmazás nagyonis kétértelmű.

Láthatjuk benne Roman Dmowski, a lengyel nacionalista doktrína megalkotója tézisének elutasítását, aki majd egy évszázaddal ezelőtt azt írta, hogy évek múltán a keresztény etika csak a magánéletben lesz kötelező, mivel a politika világában a „nemzeti egoizmusnak” és a darwini létért való küzdelemnek kell érvényesülnie. Ez a gondolkodásmód a mai napig visszaköszön a lengyel nacionalista pártban.

A pápa megfogalmazásában azonban lehet valami más is: az egyház és az állam szétválasztásának elve iránti ellenszenv. Nem érzem magam képesnek arra, hogy eldöntsem, melyik értelmezés a helyes. Azt viszont tudom, hogy a „politikusok osztálya” számára ez a megfogalmazás azt a kísértést is magában hordozza, hogy instrumentalizálják az egyházat, mint egy meghatározott politikai párt támogatóját.

Az egyház nyelve, amely ma, a 20. század alkonyán inkább óv az eretnekségtől, mintsem a világgal való dialógusra bíztat, s inkább a Tridenti Zsinat szelleméhez közelít, mint a II. Vatikáni Zsinat légköréhez, az „aggiornamento”-hoz, könnyen beleilleszkedhet a katolikus integrizmus gondolatmenetébe, amely még mindig „a lengyel nemzet katolikus államáról” ábrándozik.

Az integrizmus nem szereti a demokráciát, és rosszul érzi magát „a szabadság keserű ajándékának” birtokában, hogy Józef Tischner híres könyvének címét idézzem, amely a vallási gondolkodás deformációjának mély és merész elemzése.

Az integrizmus elvesztette a demokratikus választásokat, a lengyel politikai élet perifériájára került, az integrizmusnak azonban még mindig erős pozíciói vannak az egyházon belül. Győzelme a visszalépés jele lenne, s a katolikus egyház perifériára szorulásához vezethetne Lengyelországban. Pedig

a lengyeleknek szükségük van ma az egyházra,

talán még inkább, mint korábban bármikor. A relativizmus és az etnikai gyűlölködés, az agresszió és frusztráció, a változó divatok és konjunktúrák világában szükség van a kritikus lelkiismeret szavára, amely a jót jónak, a rosszat rossznak nevezi, kegyelmet ad a gyengéknek, biztatást az üldözöttnek.

Erre azonban nem lesz alkalmas és képes az integristák egyháza, amely a másmilyen emberben nem felebarátot lát, hanem kufárt, akit ki kell űzni a templomból. Az integrizmus győzelme Lefèbvre érsek posztumusz győzelme, a zárt egyház eszméjének győzelme lenne. Az ilyen egyház nem képes válaszolni kora jelzéseire; az ilyen egyház erőtlen lenne a totalitarizmus sárkányával való összecsapásban, amely ellen II. János Pál küzdött, de amely különféle zászlók alatt újra feltámadhat.

A Jóisten óvjon meg mindenkit az ilyen apokalipszistől.