Magyar Lettre Internationale, 1993. nyár (9. szám)
ADAM MICHNIK
VARSÓ — Kísértet járja be Európát: a gyűlölet kísértete.
Fekete felhők gyülekeznek a totalitárius rendszer jégpáncéljával borított posztkommunista Európa felett. Ma a totalitárius kommunizmus halott, de temetetlen holttest. Teteme ragályt terjeszt, amely a vallási türelmetlenség, a szociális agresszió, az etnikai háború alakját ölti. Jugoszlávia a legmegrázóbb és legdrámaibb példája ennek a folyamatnak, de az etnikai gyűlölet vírusát felfedezhetjük más országokban: Csehországban és Szlovákiában, Romániában és Magyarországon, Moldáviában, Oroszországban és Németországban — és az én hazámban is. Nyugat-Európa demokratikus országai, amelyek számunkra — akik korábban a reális kommunizmus országaiban éltünk — a remény forrását jelentették —, szintén nem mentesek ettől a fertőzéstől.
Mindenfelől a sovinizmust és szeparatizmust, idegengyűlöletet és türelmetlenséget hirdető új pártok választási győzelmeiről kapunk hírt. A demokratikus rendet, amely három esztendővel ezelőtt történelmi győzelmét ünnepelte Európában, ma a gyűlölet hullámai mossák alá.
A népek önrendelkezésének elve, a 19. század és a Népek Tavasza forradalmainak szülötte, mindig is hordozott magában valami kétértelműséget. A nemzeti közösség szuverenitás iránti természetes igényét fejezte ki, de egyúttal a nemzeti érdekeket a más nemzeti közösségek más érdekeivel való természetes konfliktus révén határozta meg. Mint lengyel, mint egy olyan nemzet tagja, amelynek állama a 19. század folyamán mindvégig hiányzott Európa politikai térképéről, nagyon jól tudom, milyen érték a független állammá szerveződött haza. Kelet-Közép-Európa lakójaként viszont azt is tudom, mennyi kétértelműséget hordoznak magukban a nemzetállami törekvések a soknemzetiségű területeken. Hiszen láttam, milyen könnyen válik a szuverén állam eszméje az etnikailag tiszta állam eszméjévé, a függetlenségért vívott harc a nemzeti kisebbségek elnyomásának, az etnikai tisztogatásnak a gyakorlatává.
A népeink életében az elmúlt évtizedekben uralkodó kommunizmus brutálisan megkérdőjelezte az egyének és nemzeti közösségek jogát saját sorsuk irányításához. Éppen ezért a kommunizmus elleni lázadás az állampolgári emancipáció és nemzeti emancipáció jelszavával ment végbe; az emberi jogok és nemzeti jogok nevében.
Osztályharc helyett a fajok harca
És íme, a kommunizmus bukása után a politikai rend két eltérő modellje született meg: a pluralista és multikulturális, demokratikus állampolgári állam, valamint az etnikailag tiszta nemzetállam koncepciója. Az első szerint az állam valamennyi polgárának közös hazája; a másik azt hirdeti, hogy mondjuk Patagónia legyen a patagóniaiaké, és mindenki más ott betolakodó, vagy legjobb esetben is csak vendég. Az első csak a kompromisszumok és kollektív megegyezések révén valósulhat meg; a második csak erőszakkal győzhet.
Az etnikailag tiszta állam sovinizmusa az etnikai gyűlöletté átformált kommunizmus eredménye, azé a kommunizmusé, amely az osztályharcot a fajok harcával helyettesíti. Ahogy korábban az osztályharc, most a fajok vagy etnikai közösségek harca adja meg a hatalom gyakorlásának legitimitását. Más változat is lehetséges: a mai posztkommunista kor sovinizmusa a bolsevik és idegengyűlölő arcú antikommunizmus eredménye is lehet. Ennek az antikommunizmusnak a nyelvezete nemcsak a fasizmus soviniszta ideológiai nyelvének a visszacsengése, hanem egyúttal a kommunista ideológia szellemi primitívségének tükörképe is. A bolsevik arcú idegengyűlölő antikommunizmus paradox módon a kommunista örökség hordozója. Az erőszak és türelmetlenség ugyanazon szelleme kapcsolja őket össze, közös bennük, ahogyan megtagadják a tiszteletet az eltérő gondolkodás iránt. Ebben az értelemben a posztkommunista sovinizmus az etnikailag tiszta állam utópiájával és az etnikai tisztogatás gyakorlatával a haldokló kommunizmus legfejlettebb és utolsó szakasza. Ismét érdemes elgondolkodnunk az értelmiségiek szerepén, azokén, akik a kommunizmus idején megfogalmazták a közös eszméket, és közösségük kritikus lelkiismeretévé váltak. A kommunizmus idején az értelmiségieknek „a lélek mérnöke” névvel hízelegtek, vagy „renegátként” üldözték őket. Mindkét státus különleges helyzetet biztosított a számukra. Az értelmiségi, akár az uralkodó diktatúra ideológusaként, akár a diktatúra elleni lázadóként különleges jegyet viselt magán. Ő formálta korának nyelvét, ő fogalmazta meg közösségének törekvéseit és álmait.
Az írástudók felelőssége
A 20. század az értelmiségiek két nagy vereségének kora, a fasizmus és a kommunizmus, a nemzeti forradalom és szociális forradalom előtti két nagy kapituláció kora. Nehéz szégyenkezés és zavar nélkül emlékeznünk Heideggerre és Lukácsra, akik elméjükkel a totalitárius mozgalom szolgálatába álltak. Ez a vereség az írástudók árulása nevet kapta, és széles körű európai vita tárgyává vált. Ma újabb próba következik. Az értelmiségieknek választaniuk kell: az etnikai tisztaság őrületének szellemével vállalt szolidaritás és a demokratikus alapelvek elemi rendszerével való szolidaritás között. Ne feledjük: a posztkommunista országok minden etnikai konfliktusa a szavak háborújával kezdődött — a televíziós műsorokban, az újságokban, a könyvekben. Mielőtt eldördültek az első lövések, és elestek az első emberek, lezajlott a médiák háborúja, amelyben a más törzsbéli gyűlölt ellenséggé, a vita vagy párbeszéd partneréből elpusztítandó ellenféllé vált. És ebben a háborúban mi, értelmiségiek voltunk a hadvezérek, tábornokok, vezérkari főnökök. Ebből fakad különös felelősségünk ezért a háborúért.
Nem értékelem túl lehetőségeinket, hatékonyságunkat a jó cselekedetében: az égő házat nehéz tintával eloltani. De óva intek attól, hogy lebecsüljük erőnket a rossz cselekedetében: egyetlen szál gyufával is fel lehet gyújtani egy benzineshordót. Az erőszak és a hazugság között intim a kapcsolat. Aki a hazugságot használja fegyverként a politikai harcban, annak tudnia kell, hogy hazugságát erőszakkal lesz kénytelen megvédeni. A hazugságot kimondó értelmiségi tehát magára vállalja a felelősséget az erőszakért, amely hazugságnak a következménye. Az az értelmiségi viszont, aki radikálisan elveti saját közösségének hazugságát, amikor az az etnikai gyűlölködés kábulatában él, azt kockáztatja, hogy a perifériára szorul, s vállalnia kell a magányt, a meg nem értés fájdalmát. Ez volt a nagy oroszok: Alekszander Hercen és Andrej Szaharov, a nagy németek: Thomas Mann és Heinrich Böll, az angol Orwell és a francia Albert Camus sorsa. S hadd egészítsem ki az európai kultúra becsületét védők névsorát két új névvel: Sonja Licht és Tanja Petovar nevével. Ez a két belgrádi asszony, a háborúellenes, az emberi jogokat védő mozgalom két harcosa megmutatta, hogy szembe lehet fordulni korunk kollektív őrületével, a gyűlölettel. Ők, és nem a politikai vezetők és a kollektív gyűlölködés szervezői ma Szerbia és valamennyi jóakaratú ember közösségének büszkeségei Európa minden szögletében. Ők a remény jelei, amelyet megoszt velünk Belgrád, Szerbia, Jugoszlávia. Jól tudom, mit jelent a remény, amikor általános a kétségbeesés. A hazám számára szerencsétlen 1968-as évben a lengyel csapatok csehszlovákiai bevonulása ellen tiltakozva Jerzy Andrzejewski ezt írta: Ne beszéljünk a reményről. Óvjuk a reményt. Erősítsük a reményt. Dolgozzunk a reményért.
Sonjával, Tanjával együtt — dolgozzunk a reményért.