Hatvannyolc márciusa

Amikor ’68 márciusában a varsói egyetem védtelen, gyűlésező hallgatóira civilekből álló tömeg támadt, a párizsi diákok éppen a Bank of America helyiségeinek ablakait törték be. Amikor ’68 augusztusában a „prágai tavasz” a végét járta a tankok hernyótalpai alatt — az amerikai fiatalság Chicagóba tartott happeningeket rendezni és behívókat égetni, hogy ily módon tiltakozzon a vietnami háború ellen.

Amikor ’68 októberében Mexikóvárosban, a Három Kultúra terén orvlövészek tüzet nyitottak a tüntető fiatalokra, s több mint ötszázat meggyilkoltak közülük, a nyugati egyetemek hallgatói éppen azt diktálták professzoraiknak, mit akarnak tanulni. Olyan érzésünk volt, hogy a világ pengeélen táncol — emlékeznek azokra a napokra a tegnapi lázadók. A háború után született ifjúság első nemzedéke meg akarta változtatni a világot.

Negyedszázada, 1968 márciusában a börtöncellában ülve, az ablakon keresztül a „Gaudeamus” melódiáját hallottam. Egy másik cellában valaki azt kérdezte: „Ki fütyül?” Így jutott el hozzám először a lengyel értelmiségi ellenzék hosszú időn át egyik legnevesebb alakjának neve. Ekképpen ismerkedett meg egymással az akkori generáció: diákgyűléseken, az egyetemisták sztrájkjai alatt, a kapitányságokon, a börtönökben.

A gumibotok, amelyek 1968. március 8-án a varsói egyetem udvarán a diákok tarkóját érték, a csupasz erőszakkal való találkozást jelentették. A letartóztatások, a diákok eltávolítása az egyetemekről a nyílt politikai megtorlással való találkozást, a televíziós programok és az újságcikkek pedig a gyűlölettel való szembesülést adták.

Persze, ha mindezt összevetjük a korábbi sztálinista terrorral és a későbbi katonai hadműveletekkel a lengyel városok utcáin, a márciusi megtorlás nem is volt annyira félelmetes. Bizonyos számú embert kirúgtak munkahelyéről, néhány ezret kivándorlásra kényszerítettek, némely alkotók feketelistán találták magukat, s tíz-egynéhány politikai pert rendeztek.

Éppen ekkor éreztem meg a rettegés fülledt légkörét. Mint az a kisgyermek, aki egy kegyetlen, erőszakos cselekedet szemtanújaként ismeri meg a sokkot, az én nemzedékem is borzongással figyelte akkor a kommunisták tetteit. Mégis, ehhez a rettenethez valamiféle különös remény társult. És a beavatottság rendkívüli érzése. Mert az addig stabil, megfagyott, megmerevedett világ hirtelen alapjaiban ingott meg. És éppen mi idéztük elő ezt a rengést. Figyelmesen hallgattuk a visszhangokat; előbb a többi egyetemről, aztán más városokból, s végül más fővárosokból: Prágából és Belgrádból, Párizsból és Rómából.

Ha nem fogadod el azt a világot, amelyben élsz, akkor ennek a világnak minden megrázkódása — még a tragikus is — reményt kelt benned. Elkezded hinni, hogy másként is lehet. Ezen alapul a valóságba való beavatottság érzése. Bennünket — Adam Mickiewicznek köszönhetően — 1968 beavatott a Történelembe és a Kultúrába.

Az iskolai tantervek és olvasmányok mindent megutáltatnak, az ünnepélyek meg csak rátesznek egy lapáttal: Mickiewicz ósdi volt. Kényszerből olvasott és kevéssé érthető. Amikor 1968 márciusában a Nemzeti Színházban levétették a műsorról az Ősöket, Mickiewicz egyszerre élő író lett, a mickiewiczi ügy pedig élő ügy. Megverve és bebörtönözve, csaknem testi kötődést éreztünk iránta, akit másfél évszázaddal korábban a vilnai kolostorbörtönbe zártak be. Azért, mert kezet emelt a moszkvai zsarnokságra.

A kegyetlen megtorlásnak alávetett értelmiségi szellemileg újjászületett. Immár másképpen olvastuk professzoraink — Leszek Kolakowski, Wlodzimierz Brus és Bronislaw Baczka — könyveit, másképpen olvastuk íróinkat (köztük az emigránsokat) és történetíróinkat. Szemben álltunk az emberi arculatától megfosztott kommunizmussal, amely előszeretettel bújt légionárius vagy könnyűlovassági uniformisba.

A tegnapi internacionalisták — a PAX katolikusaival együtt — visszanyúltak a nemzeti örökséghez, annak is legsötétebb és leghomályosabb elemeihez: a szabadságellenességhez, az antihumanista, antiszemita és értelmiségellenes tendenciákhoz. Kozmopolitizmussal és cionizmussal vádoltak meg bennünket. Mintha cionistának kellene lenni ahhoz, hogy Boleslaw Piasecki helyett az ember Adam Mickiewiczet válassza! Furcsa volt annak a korszaknak a nyelvezete: „haladó”, baloldali, szocialista és lázongó. Emlékszem akkori érzelmeimre: önmagamról értelmetlenül azt mondtam, „kommunista vagyok”, és a sajátosan értelmezett marxizmus nevében elvetettem a „létező kommunizmus” világát. Mai szemmel már úgy vélem, hogy a szabadságról és a humánus társadalom iránti vágyamról volt szó, a lázadásról a konformizmus és az „aljas rendszer” ellen, amelynek mechanizmusait nem tudtam teljesen körülírni és megérteni.

Ez a nyelvi összevisszaság mégis azt eredményezte, hogy természetes rokonszenvvel viseltettem a kommunizmust „balról” bírálók iránt. Érdekelt Lukács és Gramsci, Trockij és Rosa Luxemburg, de Sartre és Marcuse is. Ezzel együtt tetszett az európai és amerikai diákok lázadása, valamint a „prágai tavasz” is, amely demokratikus, emberarcú szocializmust ígért. Akkor — hatvannyolcban — új fogalom jelent meg a lengyel nyelvben: diáklázadás. Ez egyszerűen a felnőttvilág jogérvényének megkérdőjelezését jelentette. Lehetett itt szó a faji megkülönböztetés vagy a vietnami háború elítéléséről, a társadalmi szabadságnak, az egyetemi reformoknak, a cenzúra eltörlésének és a politikai jogoknak a követeléséről, végeredményben mindig a régi rend jogosságának az elutasítása volt a lényeg. „Légy realista követeld a lehetetlent!” — írták a falakra a párizsi egyetemisták, és én — kihalászván az ilyen szófordulatokat a Trybuna Luduból — örömmel fogadtam a „reálpolitika” eme sajátos értelmezését.

Csak később vettem észre ennek a lázadásnak a másik (lehet, hogy elsődleges?) arcát: a kultúra barbár elvetését, a marxista brosúrák holt nyelvét, a szovjet manipulációra való képességet, a terrorizmus elfogadását, a demokratikus világ értékeinek lenézését. Észrevettem, hogy a politikai szólamok Aldo Moro kegyetlen meggyilkolását leplezték, a Vietnam ügyében hangoztatott nemes Amerika-ellenes retorika pedig hitvány hallgatássá válik, amidőn a kommunisták koncentrációs táborrá változtatták Vietnamot.

Ekkor jöttem rá, mennyire nincs köze a nyugati ellenkultúrának a lengyel lázadói kultúrához: Baranczak, Zagajcwski, Krynicki verseihez, az erkölcsi nyugtalanság mozijához, a fiatal színházhoz. Bizonytalanul éreztem magam az ottani lázadás misztifikálását és egyben nihilizmusát látva, s ezt összevetve a mi tanácstalan hősiességünkkel, a normalitás és az alapvető értékek nevében végrehajtott ellenzéki felkelésünkkel.

Aztán megismertem annak a lázadásnak a hőseit is: Dutschkét és Pipernót, Cohn-Benditet és Kouchnert, Serge Julyt és Jan Kavant. Ez utóbbi egyesítette a „prágai tavasz” és a „párizsi május” szellemét, hogy aztán a szégyenteljes cseh átvilágítás áldozata és jelképe legyen. Velük beszélgetve, újra megéreztem a generációs közösséget: a mozdulatokat és tréfákat, az emlékeket és — furcsa módon — az értékrendszert. Minthogy sokan közülük megjárták a proletárforradalom mítoszától a spontán és nem tekintélyelvű szocializmus utópiáján át az emberi nyomorra, rabságra, gyűlöletre érzékeny demokratikus magatartásig vezető utat.

Ma különbözők, de megmaradt bennük a szervilizmust és a köpönyegforgatást elutasító ösztön. Nem tesznek úgy, mintha születésüktől fogva konzervatívok lennének, és nem tagadják, hogy elbűvölte őket a kubai forradalom. Emlékeznek Che Guevara szavaira: „Amíg a világ olyan, amilyen, nincs kedvem ágyban meghalni.” Persze biztosan ágyban halnak meg, mert már egyikük sem próbál partizánosztagokat szervezni. Ha más országba mennek, már nem fegyvert, hanem gyógyszert visznek magukkal.

Tehát az ágyukban halnak meg. Hacsak el nem találja őket egy eltévedt — szerb?… horvát?… muzulmán?… — golyó Boszniában.

(Fordította: Ritecz Miklós)