Ijesztgetnek minket

VARSÓ — Ijesztgetnek minket. Ijesztgetnek emberek is, események is. Állítólag Lengyelországot — és nem csak Lengyelországot — titokban, a háttérből a kommunisták kormányozzák. Azok a kommunisták, akik taktikai szempontból 1989-ben lemondtak a politikai hatalomról, hogy megerősítve gazdasági hatalmukat, ismét a hatalomért nyúljanak, méghozzá éppen most. Ezért erőteljes és kemény dekommunizálásra, Nagy Tisztogatásra van szükség.

Ijesztő tények

Ijesztőek a tények is. Szerbiában a kommunista Milosevics győzött. Ukrajnában Kravcsuk, Szlovákiában Mečiar, Romániában Iliescu. És végül — a litván választások eredménye. A Sajudis veresége, a posztkommunista formáció győzelme. A kommunizmus tehát ismét itt dörömböl a kapunkon?

Szlobodan Milosevics azért győzött a szerb választásokon, mert a kommunizmus internacionalista retorikáját szerb nacionalista demagógiává tudta átalakítani. Milosevics a kommunizmus idegengyűlölő arcát képviseli, soviniszta retorikája pedig jó eszköz arra, hogy a tömegeket a nagyszerb expanzió köré tömörítse. Mi sikerének a titka? Az, hogy a társadalmi igazságosság és internacionalizmus jelszavaira hivatkozó kommunista diktatúrát az etnikai gyűlölködésre építő rezsimmé alakította át. Más szóval — Milosevics ereje nem a totalitárius kommunizmus, mivel ez Szerbiában nem létezik, hanem a nagyszerb sovinizmus, amely — sajnos — eluralkodott az ország politikai életében. De még Szerbiában sem számolták fel az ellenzéki pártokat és a sajtószabadságot.

Alekszander Kravcsuk sikerét annak az ügyes politikának köszönheti, amellyel Ukrajnát függetlenítette Oroszországtól, és az ukrán társadalom igen széles köreitől kapott támogatásnak, amelyek nem akarják ugyan Moszkva uralmát, de kommunistaellenes tisztogatást sem akarnak. Az ukrán probléma ma nem a kommunista diktatúra, mivel Ukrajnában szabadság van. Az ukránok problémája ma a társadalmi átalakulások irányáról, üteméről és az arról folyó vita, ki is álljon az ukrán állam hajójának kormányához.

Iliescu román elnök sem a románok kommunizmus utáni vágyakozását testesíti meg. Ellenkezőleg: a nosztalgikus kommunisták Romániában saját politikai képviselettel rendelkeznek. A hajdani pártfunkcionárius lliescu, aki konfliktusba került Ceausescuval, a románoknak a stabilitás iránti vágyát és a paternalista hatalomba vetett hitét fejezi ki. Választási győzelme nem a kommunizmushoz való visszatérést jelenti; semmi sem utal arra, hogy Romániában ma korlátozni akarnák az alapvető állampolgári szabadságjogokat: a sajtószabadságot, a többpártrendszert, a határok megnyitását.

Mečiart — a szlovák választások győztesét — ellenfelei kommunista kapcsolataival vádolják. Sikerét azonban a nacionalista (cseh- és magyarellenes) retorika ügyes kihasználásának, az éles piaci átalakítást követelő politika bírálatának köszönheti, nem pedig a régi rendszer visszaállításának.

Végül Litvánia. Nagyon nagyra becsülöm Vytautas Landsbergist, és tudom, mennyit köszönhet neki nemcsak a litván, hanem a szovjet birodalom szorításából szabaduló valamennyi nép. A Sajudis veresége azonban — bármennyire tragikus is képviselői számára — nem jelenti sem a kommunista diktatúra rendszerének, sem a moszkvai parancsuralomnak a visszaállítását. A társadalmi átalakulás eltérő filozófiájába vetett hit és a tömeges dekommunizálástól való félelem győzött, hiszen Litvániában sok tízezren esnének annak áldozatul.

Másképp is megfogalmazhatjuk. A választásokon igen gyakran azok győznek, akik stabilizációt, vagy a jólét gyors elérését tudják ígérni. A kommunizmus utáni fiatal demokráciák fogékonyak a választási manipulációkra, gyorsan követik egymást a megrázkódtatások, a hangulatváltozások a csalódás miatt, hogy mégsem hullott a beígért manna az égből. Gyakran veszítenek azok, akik nem találják meg a kollektív tudat számára érthető nyelvet. És nem számít, hogy éppen ők képviselték a demokratikus állam és a piacgazdaság megteremtésének optimális programját. Sajnálhatjuk ezt, de nincs okunk arra, hogy minden ilyesfajta vereséget a kommunizmus győzelmének minősítsünk. A kommunizmus ugyanis, mint társadalmi rendszer, mint politikai tábor és mint a közösségi rend koncepciója egyszer és mindenkorra vereséget szenvedett. Semmi sem mutat arra, hogy képes lenne újjászületni.

A kommunista rendszer jellemzője a biztonságban való élet volt. Rabszolgaélet, börtönélet volt ez, de biztonságos. Minden fogoly jól tudta, hol fog aludni és mit fog enni. A szabad élet egyúttal kockázatot is jelent, A tegnapi fogoly ma szabad, és örülhet a rácsok nélküli világnak, de szükségképpen aggódik, mert nem tudja, hol fog aludni és mit fog enni.

Antikommunizmus vagy demokrácia

A dekommunizálásról kétféleképpen lehet gondolkodni. Vannak, akik az emberek dekommunizálására gondolnak, míg mások a rendszer dekommunizálására.

Az elsők a dekommunizálást nagy tisztogatásként értelmezik, amikor a nemrég még a kommunista párt piros igazolványával felvértezett állami funkcionáriusokat új, az antikommunista ellenzék köreihez kötődő hivatalnokokkal fogják felváltani. Az így értelmezett dekommunizálás egyrészt az egyik nómenklatúrának a másikkal való felváltását jelenti, másrészt a bosszúra való makacs törekvést a tegnapi üldözőkkel, vagy akár ellenfelekkel szemben. A hétköznapi emberek számára ez „kommunisták nélküli kommunizmust” jelent.

A dekommunizálás második értelmezése a totalitárius állam struktúráinak, működési elveinek megváltoztatását, a hatalmi apparátus tagjai kiválasztásának új módszereit jelenti. Már nem a politikai engedelmesség, hanem a szakértelem és a demokratikus rend iránti lojalitás számítana.

Nyilvánvaló: a bűnösöket, a bűnözőket meg kell büntetni. Ezen túl azonban a demokratikus rendnek kell uralkodnia, vagyis a törvény előtti állampolgári egyenlőségnek és a piacgazdaság elveinek. Ettől fogva már nem lehet a minőség és a hitelesség kritériuma sem az SZKP első titkárával, sem pedig a Lech Walesával készült fénykép, sem a piros párttagsági könyv, sem a Szolidaritás jelvénye, sem pedig a „szocialista” jelző valamilyen politikai csoportosulás, vagy a „katolikus” jelző egy politikai párt nevében.

Mit is akarnak tulajdonképpen azok a demokratizálók, akik makacsul követelik a lusztrációt és a tisztogatást? Az általuk javasolt eljárás — szándékuk dacára — ugyanis szükségképpen az ellenfél diszkriminálásának és kompromittálásának módszerével vívott könyörtelen hatalmi harchoz vezet. Éppen ez a lusztrációról és dekommunizálásról szóló törvény értelme, amely evidens módon kapcsolódik a forradalmi módszerekhez; ezeket a módszereket pedig — hogy Jan Olszewski szavait idézzük — a „jogállamosdi” iránti megvetés jellemzi.

A harc az új állam alapvető identitásáért folyik. Antikommunista lesz-e vagy demokratikus? Az állampolgároknak a törvény előtti egyenlősége lesz-e az új állam alapelve, vagy az új antikommunista ideológiák kritériumai szerinti megbízhatóság, vagyis az állampolgárok bizonyos kategóriájának a diszkriminálása?

A régi struktúrák ellenállása

Létezik-e ma a „régi struktúrák” ellenállása, és az új, demokratikus állam érdekeivel ellentétes közös érdeke?

Igen. A „régi struktúrák” embereinek megvannak a közös érdekeik. Sokan közülük nem érzik jól magukat a demokratikus államban, és nosztalgikusan vágyakoznak a régi rend, az elvesztett hatalom, a nómenklatúrával járó kiváltságok után. Sokan szítják a konfliktusokat, rombolják a közhangulatot, így keresve a bosszút. De azok is sokan vannak, akik egyáltalán nem szeretnék a totalitárius diktatúra visszatértét. Ezek az emberek az új államban normálisan, a többi állampolgárral azonos szabályok szerint kívánnak élni. A megbélyegzett, pellengérre állított ügyvédek védekezni fognak, és furcsa lenne, ha nem tennék. Nem akarják, hogy elkobozzák a lakásukat, és ideológiai kritériumok alapján távolítsák el őket a munkából; nem akarják, hogy tolvajnak, bűnözőnek és árulónak kiáltsák ki őket; nem akarnak másodrendű állampolgárokká válni.

Nem is csodálkozom ezen. Magam is a politikai kritériumok alapján hátrányosan megkülönböztetettek kategóriájába tartoztam, és ezt senkinek sem kívánom. A fenyegetettek mindig összefognak a fenyegetéssel szemben, és támadással válaszolnak. Most is ez történhet.

Figyeljük csak meg: a politikai vita nyelvét a polgárháború nyelvezete váltja fel. Egyre keményebb jelzők röpködnek: „idegen ügynök”, „áruló”. Beindul egy „hidegháború” logikája, valamiféle lidérces „belső Jugoszlávia”. A politikai eliten, rajtunk mindannyiunkon múlik a választás: folytatni akarjuk-e ezt a háborút, vagy befejezzük, és közösen, a demokratikus állam teljesjogú polgáraiként fogjuk alkotni a demokratikus rendet?

Visszaszerezhetik-e a hatalmat a kommunisták?

Igen, ha ez lesz a választók akarata. De a kommunisták még ebben az esetben sem képesek a kommunizmus visszaállítására az államban. Már nem tér vissza a kommunista párt vezető szerepe, az egypártrendszer, a cenzúra, a lezárt határok, a politikai rendőrség terrorja. A szovjet hadsereg támogatása nélkül a kommunisták még ha akarnák sem lennének képesek visszaállítani a totalitárius diktatúra rendszerét.

A demokratikus rend jövőjére vonatkozó kérdés kulcsa a tulajdonviszonyok átalakulásának szférájában van. Függetlenül attól ugyanis, hogy az államot kommunisták vagy antikommunisták kormányozzák, mindaddig, amíg a vállalatok 80%-a az állam tulajdonában van, a helyzet belső logikája az autokratikus megoldások tendenciáját fogja gerjeszteni. Még senki sem látott stabil demokráciát és államosított gazdaságot együtt.

Elképzelhető-e a demokrácia veresége és a diktatúra visszatérése?

Igen. Lehetséges a diktatúra visszatérése, ha az államban megszűnik minden konszenzus, kitör a háború fent és lent, mindenki mindenki ellen fog hadakozni. Az eredmény: káosz. A káoszt pedig — ezt szüntelenül ismételgetem — nem lehet megreformálni. A káoszból kiút csak a diktatúrán át vezet. Nem a kommunizmus ismétlődése lesz ez, bár másokkal együtt a tegnapi kommunisták is részt vehetnek a diktatúra bevezetésében. Egy olyan koalíció másfajta diktatúrája lesz, amely populista jelszavakkal egyesíti a demokrácia antikommunista és posztkommunista ellenségeit.

De ez már egészen más történet: a bolsevik arcú antikommunizmus története.