Forgószínpad

Érdemes meghalni Szarajevóért? Nem tudom. Azt azonban tudom, mi­vel végződött az, hogy az emberek­nek nem volt kedvük meghalni Gdanskért.

Európában különleges dráma ját­szódik le. Elpusztul a bosnyák muzul­mánok népe, Szerbia és Horvátország felosztja Boszniát. Ezt látván, a len­gyel megfigyelő nem tud nem emlé­kezni azokra a felosztásokra és népir­tásokra, amelyek a lengyel történe­lemkönyvek témáit adják. A világ — akárcsak most — akkor sem hajlott a beavatkozásra. Még csak a boszniai menekültek befogadására sem hajlan­dó, pedig azok meghalhatnak a hideg­től, az éhségtől és a kimerültségtől.

Jugoszlávia évtizedeken keresztül a demokratikus világ gyámsága alatt állt: nem felejtették el a Hitlerrel szembeni erős ellenállást, a sztálini diktátummal való szembenállást, az el nem kötelezettek mozgalmában játszott aktív szerepet, a politikai ve­zetés viszonylagos liberalizmusát, s végül — de nem utoljára — a nyugtalan Balkán stabilizálását.

A mai Jugoszlávia sötét forgató­könyv szerint mint a véres etnikai konfliktus mintája működik. A leg­szigorúbban Szerbia ítéltetik meg, melynek vezetőjéből — Szlobodan Milosevicsből — ennek a háborúnak a jelképe lett. Milosevics kommunistá­ból lett a nagy szerb nacionalizmus szóvivője, akit sokan úgy kezelnek, mint a kommunista erők életképessé­gének példáját. A romániai, szlová­kiai és litvániai választásokat követő­en mind gyakrabban hallani olyan hangokat, hogy visszatérhet a kom­munizmus. Különös előszeretettel ál­lítják előtérbe ezt a problémát a kom­munista utódállamokban az átvilágí­tás és a dekommunizáció hívei. Így van ez Lengyelországban is.

Vajon tényleg visszatérhet a kom­munizmus, hatalomra kerülhetnek a kommunisták? A kommunizmus nem térhet vissza, viszont a kommunisták hatalomra kerülhetnek. A kommu­nizmus egy olyan egypártrendszer, amely az egyeduralmi diktatúrára, a zárt határokra, a politikai rendőrség terrorjára épült, a cenzúrával védte magát, s általában a szovjet tankok támogatták. Keletkezésekor a kom­munizmus megtette az igazságosság nagy ígéreteit, ám ennek a csábos kommunizmusnak az ideje már rég lejárt. Ez az eszme már halott.

Ellenben kik is azok a kommunis­ták? Nagy többségükben ezek egysze­rűen olyan emberek, akik beléptek a kommunista pártba, mert az odatartozás nyitott utat a szakmai karrierhez. Hány ilyen kommunista van? Jelcin és Leonyid Kravcsuk, Iliescu, Tudjman és még sokan mások, akik éle­tük valamely szakaszában külön­böző okokból a kommunista párt­hoz tartoztak. Ma mindannyian a kommunistautód országok új poli­tikai színpadának alkotórészei. Ezen színpadok különös ismertetőjele az, hogy azok a kommunista csoportok, amelyek el­mondhatják magukról, hogy nem szennyez­ték be magukat a kommunizmussal, kisszámúak és gyengék. A poszt­kommunisták, akárcsak a kommunistautód társadalmak, ma belülről megosztottak. Az egyetlen dolog, ami összefogja őket, az az üldö­zéstől, a megrögzött kommunistátlanítók agressziójától és az állampolgári diszkriminációtól való félelem. Mert mi is ma a dekommunizáció? A hatalo­mért folytatott küzdelem. A volt kommunistától elvett minden állás, minden megüresedett lakás olyan trófeává válhat, amit az új — győztes — hatalom szétoszt­hat támogatói kö­zött. A kommunistátlanítás ugyancsak a társadalom megfegyelmezésének az eszköze. Hi­szen majdnem mindenki retteghet at­tól az átvilágítástól, amelyet a volt kommunista biztonsági apparátus ál­tal készített dokumentumokkal fel­fegyverzett új — antikommunista — cso­portok aktivistái hajtanak végre.

A dekommunizációról folytatott vi­ta egyben az új államok önazonossá­gának vitája is. Milyen lesz ez az ön­azonosság? Kommunistaellenes vagy demokratikus? Vajon az állampolgári jogok teljességének élvezéséhez „kom­munistaellenes” anyakönyvre lesz szükség? A kom­munizmussal megfertőződötteket pedig másodrangú állampolgá­rokká fokoz­zák le? Vagy pedig olyan demokratikus berendezkedés lesz majd, amelyben minden polgár egyenlő?

Minden nagy forradalomnak két szakasza van. Az első: a régi zsarnok rezsim ellen, a szabadságért és embe­ri jogokért folytatott küzdelem. Eb­ben a szakaszban elfoglalják a Bastille-t, és kiszabadítják a foglyo­kat. A második szakasz viszont a győztesek között a hatalomért folyó kegyetlen harc. Ez a jakobinus ter­ror, valamint a város terein éjjel­nappal működő guillotine szakasza. Ma a kommunistaellenes forradal­mak második szakaszukba lépnek. A kommunistátlanítás jelszava azok politikai programjának része, akik a befejezetlen forradalom véghezvite­lének szükségességéről beszélnek. A forradalmat persze éppen nekik kell befejezniük. A kommunistátlanításnak pedig törté­nelmi igazságtétel­nek kell lennie. Különösen Cseh­országra jellemző, hogy a bársonyos forradalom első szakaszának ered­ményeivel elégedetlen emberek a kommunistátlanítás retorikáját fel­használva kezdtek harcot a hatalom megszerzéséért. Szlovákiában hason­ló szerepet játszott a független állam követelése: Szlovákiát a szlovákok­nak! Éppen a forradalom második szakaszának eme két retorikája — a dekommunizáció Csehországban, va­lamint a független szlovák nemzeti állam követelése eredményezte a köztársaság szétesését. Magyarorszá­gon, ugyanilyen programmal — radi­kális kommunistátlanítás és nemzeti állam — lépett fel a kormánypárt egyik vezetője, Csurka István. Len­gyelországban a forradalom második szakaszának retorikája nemcsak a kommunistátlanítás eszméjéből és a „Lengyelország a lengyeleké” jel­szavából áll. Ide tartozik még a ka­tolikus, illetve nemzetállam eszmé­je, valamint a szakszervezeti akti­visták radikális populizmusa is.

A forradalom második szakasza a demokratikus konszenzus összeomlá­sát is jelenti. A demokratikus jogál­lamban szokásos eljárások helyébe a forradalmi eljárások lopakodnak be. A litván közvélemény elvetette a má­sodik szakaszt, amikor a kommunis­tautód képződményre szavazott. Ám Boszniában megtört a demokratikus folyamatok szükségessége, valamint a sokszinűségű állam alapjai körül kialakult konszenzus. Véres polgár­háború dúl, amelynek nem látni a vé­gét.

Nem hiszek a kommunista rend­szer visszaállításában. Lehetségesnek vélem ugyanakkor, hogy a populizmus erőszakos inváziója — amely el­vetvén a demokratikus rend elveit — zűrzavart idézhet elő, összeroppanthatja a demokratikus rendszert. Az ilyen populizmusba belefér a szélső­séges kommunisták és a szélsőséges antikommunisták szövetsége is. Más­képp szólva: tart a vita a konszenzus elveit védő demokrácia és a minden­féle megegyezésre képtelen funda­mentalizmus között. A posztkommu­nista országok választhatnak: vagy a diktatúrából kilábalás spanyol útjára lépnek vagy ott van az iráni vallási állam példája, ahol a sah zsarnoksá­gát az ajatollahok diktatúrája váltot­ta fel. Vajon melyik utat követik or­szágaink? Spanyolországét vagy Irá­nét?

Esetleg Boszniáét?

Amikor kimondom, Bosznia, szé­gyellem magam…