Berlini séták

VARSÓ — Amikor Lenin szobrát megláttam Berlinben, már csak egy napja volt hátra. A forradalom vezérének alakja körbe volt állványozva. Épp a szétszedéséhez készülődtek. A szobor körül Lenin árváinak plakátjai és röpcédulái függtek, ám ez már senkit nem érdekelt különösebben. A bolsevik forradalom vezére eltűnt Berlinből, a kommunista uralom legnyugatibb fővárosából.

A berlini utcanevek még mindig a régiek. Lengyelországgal ellentétben, Berlinben senki sem csap patáliát amiatt, hogy még mindig a Karl Marx utcában kell parkolnia, és az Ottó Grotewohl vagy a Wilhelm Pieck utcán kénytelen sörözni. A kommunizmus lebontása mégis szédítő tempóban folyik.

A mai Berlin lenyűgöző város. Hosszú éveken át fal választotta ketté, hirdetve Európa megosztottságát, s a kommunizmus uralmát kontinensünk egyik felén. Napjainkban a két fél — a demokratikus és a posztkommunista — egyesülésének folyamatát a legkézzelfoghatóbban éppen Berlinben figyelhetjük meg. Még mindig látszik, hogy ez két város. Ha az ember beül a kocsiba, tíz perc alatt egy teljesen más anyagi és szellemi civilizációban találja magát, más tárgyak, más autók, utcák, éttermek és emberek között.

A két évvel ezelőtti békés német forradalom, amely határozottságával és eredményességével ejtette ámulatba a világot, a békemenetekkel, az evangélikus istentiszteletekkel, a tömeges külföldre szökésekkel kezdődött, és azokkal a tüntetésekkel, amikor az emberek azt skandálták: «Egy nép vagyunk!». Ez a jelszó, a békés, gyertyás német forradalom utolsó jelszava az NDK-németek számára már nemcsak a demokrácia és a szabadság felé nyitotta meg az utat, hanem Németország egyesítése felé is. «Egy nép vagyunk!» — ez a jelszó fölvillanyozta a tömeget, reményt ébresztett, eltörölte a diktatúra, a megaláztatás, a hazugság korszakát, a fal és a szögesdrót árnyékában leélt éveket.

Ma a következő vicc járja Németországban: találkozik két német, Ossi keletről, és Wessi nyugatról. Ossi kitárt karokkal, mosolyogva megszólítja Wessit: «Üdvözöllek, egy nép vagyunk!» Mire Wessi zsebre vágott kézzel így válaszol: «Mi is.» Ez a vicc pontosan tükrözi a mai németországi állapotokat. Lengyel szemmel nézve érthetővé teszi, miben hasonlítanak egymásra a posztkommunista országok, és miben különböznek. Más szóval: Németországban semmi nem maradt a demokratikus forradalom hajdani eufóriájából, mint ahogy semmi nem maradt az eufóriából a többi posztkommunista országban sem.

Két államból egy

Németországban ma egyre világosabban érzi az ember, milyen nehéz, fájdalmas és bonyolult a két állam egyesülésének folyamata. Nyugat-Berlinben egyre gyakrabban sírják vissza a falat. Egyre gyakoribbak a megjegyzések, hogy odaátról, a Brandenburgi kapun túlról más ideológiájú, neveletlen, zajos, piszkos emberek jönnék, akik semmiért sem akarnak fizetni. Kelet-Berlinben ezzel szemben ezt a viccet mesélik: Hogy hívják a volt NDK területén fekvő öt új tartományt? A válasz: NSZK megszállási övezet. A keletnémetek azt mondják, hogy németek lévén ugyanolyan joguk van a jóléthez, mint nyugati rokonaiknak. A nyugatiak erre azzal jönnek, hogy ők Európához tartoznak, amit nem lehet elmondani az NDK-sokról, akik mostanáig egy ázsiai birodalom fennhatósága alatt álltak. A keletiek szerint semmi nem változott: eddig Moszkvától kapták az utasítást, most pedig Bonntól.

Megnéztem a berlini fal múzeumát, a Checkpoint Charlie-nál, ott, ahol véget ért az amerikai zóna, és kezdődött a szovjet. Egy kis épületben vannak kiállítva a XX. század eme hihetetlen jelenségének — amely utcákat, házakat, hidakat szelt ketté — a tárgyi emlékei. Ez a fal hosszú időre meghatározta mindkét fél mentalitását. A fal árnyékában élni nemcsak megalázó volt, de a megalázás elfogadását is jelentette. Állandó klausztrofóbiát, bezártságérzést, ugyanakkor a szökés megszállott vágyát is.

És bár lőttek rájuk, az emberek átszökdöstek a falon. Van valami jelképes abban, hogy az NDK nagy összeomlása épp a szökésekkel kezdődött. Amikor a magyar külügyminiszter elrendelte, hogy vágják át a Magyarországot a demokratikus országoktól elválasztó szögesdrótot, ezen a szabad határon indultak neki tömegestől a németek, az NDK polgárai. A múzeum emléket állít a tiltakozás szép ethoszának, a szabadság lovagjainak, akik készek voltak meghalni a maguk és a mások szabadságáért.

Németországban nagyon erősen érezhető a különbség azok között, akik azt akarják, hogy a németek a demokratikus Európa részét képezzék, és azok között, akik azt tartják, hogy az európaiság a nemzeti identitás elvesztésével jár. Ez a megoszlás senkit nem lep meg Németországban, s az „európai” szó sem jelent semmi sértőt. Mégis a mai Németországban igen erős és nyilvánvaló az Európa-ellenes, intoleráns, idegengyűlölő és önkényességre hajló tendencia. Elsősorban Kelet-Németországban létezik mint társadalmi probléma, de nyugaton is hallani e tendencia megfogalmazását a republikánus párt politikusaitól. Honnan ered ez? Azt hiszem, ha meg akarjuk érteni a keletnémetek lelkét, egy kicsit vissza kell lapoznunk a történelemben.

A kommunista rezsim az NDK-ban összehasonlíthatatlanul drasztikusabb volt, mint például Lengyelországban. Németországban virágzott az emberkereskedelem, azaz a politikai foglyok pénzért való átadása. Így aztán az antitotalitárius ellenzék számos képviselője Nyugat-Németországba került. Azok maradtak, akik bár lázadoztak, de arra kényszerültek, hogy bonyolult játékot folytassanak a kommunista establishmenttel; ez a játék lehetővé tette számukra, hogy éljenek, valamit csináljanak is, mégse kerüljenek évekre börtönbe vagy külföldre.

Hatalmas szerepe volt a változásokban az evangélikus egyháznak, olyan, mint a katolikus egyháznak Lengyelországban. Innen indultak ki a békemozgalmak, a független filozófiai és irodalmi viták, a polgári és politikai önszerveződés első formái. Mégis mindössze néhány német pap vagy püspök tett szert tekintélyre az országban. Amikor most megkérdeztem német barátaimat, a tegnapi ellenzékieket, ki képvisel számukra morális tekintélyt, szomorúan tárták szét a kezüket, vagy valami nyugatnémet nevet emlegettek.

A tekintély romba dőlése elmélyítette a válságot, és meggyorsította az egyesítés folyamatát. Ismert írók, mint Christa Wolf vagy Stefan Hermlin, akik a múltban nemegyszer nonkonformista gesztusokat is megengedtek maguknak, végig tagjai voltak az NSZEP-nek, azaz a kommunista pártnak, s ezernyi játékba és kompromisszumba bonyolódtak a pártvezetéssel. Ezeknek az embereknek nagy volt a tekintélyük a forradalom első napjaiban, mert ők mondták ki hangosan a szabadság szavait, mert valamivel többek voltak, mint az utca embere. De az ő víziójuk a változásról nem volt egyéb, mint a gorbacsovi peresztrojka, német földbe ültetve.

Az események lavinaként követték egymást. És a gorbacsovi peresztrojka jelszavai hamarosan nemcsak hogy nem voltak már elegendőek, de egyenesen nevetségessé váltak. Új tekintélyek jelentek meg. Fiatal emberek, akik az egyházhoz kötődve új szervezeteket hoztak létre, mint az Új Fórum vagy a Demokratikus Áttörés. Napok alatt ők lettek a német utca hősei, háttérbe szorítva a hivatalos NDK-élet valamennyi résztvevőjét. Ezek a fiatalok már nem peresztrojkát követeltek, hanem teljes demokráciát, szabad választásokat, az egypártrendszer és a kommunizmus teljes eltörlését. De még ők is teljes erővel azt hirdették, hogy „előbb a demokrácia, aztán az egyesítés”. Az NDK-nak először demokratikus német államnak kell lennie, és csak azután, a saját méltóságuk tudatában lehet gondolkozni a nyugati szomszéddal való viszonyon.

Egy nép vagyunk?

Mégis másképp alakult minden. Az „egy nép vagyunk” jelszó lett a legerősebb, és a parlamenti választások, amelyeken Helmuth Kohl teljes tekintélyével jólétet és szabadságot ígért, véglegesen meghatározták az egyesülés formáját és ütemét. A német forradalom vezetői és az egész ellenzéki Új Fórum pillanatok alatt marginalizálódott. Győzött a német márka Helmuth Kohlban testet öltő mítosza. Minden német azt hitte, hogy egykettőre összeszed magának egy Mercedest. Ma ehelyett munkanélküliség van, és a vele járó megaláztatás.

Az NDK-sok megint csak nem érzik magukat teljes jogú polgároknak a saját országukban. Azt érzik, hogy valaki a fejük fölött dönt a sorsukról, s ez frusztrációt, apátiát, dühöt szül. Ezért annyira megszállottak a Stasi leleplezésének, a leszámolásnak a kérdésében. A Stasi, magyarázta nekem egy német író, a mi lelki Auschwitzunk. Mert a Stasi mindenütt ott volt, mindennap újabb és újabb emberekről derült ki, hogy a titkosrendőrség ügynökei voltak, annak a védőszárnyai alatt spionkodtak, jelentgettek föl, sőt ellenzéki pártot is alapítottak. Kiderült, hogy Stasi-ügynök volt a kiváló író, a szamizdatirodalom egyik neves alakja, de a keletnémet szociáldemokrácia egyik jeles személyisége, sőt a CDU egyik megalapítója is. Amikor megpróbáltam megmagyarázni német barátaimnak, hogy a Stasi-ügy gyakorlatilag kibogozhatatlan, döbbent pillantásokkal és felháborodott válaszokkal találkoztam, hogy hiszen a Stasit az áldozatok szempontjából kell nézni, nem a hóhérokéból, s hogy minden sértettnek joga van megtudni, ki döntötte romlásba, ki írt róla hamis feljelentéseket, ki okozta a szenvedéseit. Dühödt ellenállásukat Andrzej Szczypiorski példájával támasztották alá, aki nagy népszerűségnek és tiszteletnek örvend Németországban: Szczypiorski is állandóan a saját vesszőparipájával foglalkozik a könyveiben, a mi vesszőparipánk a Stasi, mondják. Mi soha nem tudtunk teljesen leszámolni a nácizmussal, ezért volt lehetséges a Stasi, és ezért kell ma végleg leszámolni a Stasival, hogy a jövőben ne legyen lehetséges a nácizmus. Amikor megkérdeztem, hogy hol fut az a keskeny határ, amely az igazságszolgáltatást a sötét, ösztönös bosszútól elválasztja, fagyosan azt kérdezték: Talán büntetlenül maradjanak a gyilkosok? De ha nem, akkor kit kell büntetni a falon át menekülők lelövéséért? Csak a géppisztolyos katonát, aki parancsot teljesített? Vagy azokat is. akik hozzájárultak az egész gyilkos rendszer fönnmaradásához?

Német barátaim mondataiból ugyanazt a harsány etikai abszolutizmust hallottam ki, amelyet annyira jól ismerek a földalatti-korszak vitáiból. Amikor nálunk Lengyelországban igencsak radikális etikai ítéleteket mondtak a bebörtönzött, konspirációba kényszerült emberek, akik drámai módon élték át a saját vereségüket. És most rájöttem, hogy német barátaim szenvedélyes etikai abszolutizmusa éppen a gyengeségük szülötte. Ma erőtlennek érzik magukat a saját hazájukban. Ők, a forradalom társalkotói, ők, akik elősegítették az NDK-ban a kommunizmus bukását, margóra kerültek. Semmi lehetőségük nincs az ország alakítására. Leginkább arra akarnak befolyással lenni, mi lesz a tegnapi hóhéraikkal. De a sors mintha ezt a kielégülést sem akarná nekik megadni. Megtagadta tőlük a nagylelkűség jogát, amely a győző erénye, s maradt a legyőzött kishitűsége. Mert csak a keletnémetek tudják, milyen rémség volt a kommunizmusban élni, csak ők tudják, milyen mindennapos megaláztatást, kínzásokat, cinizmust és konformizmust követelt tőlük a sors. És csak ők tudják, milyen nehéz magyarázatot találni a sorssal való szomorú kiegyezésre, a beletörődésre, amikor pontosan tudták annak a világnak a szörnyűségeit, amellyel meg kellett békülniük. Ezért is csak saját magukat tartják jogosultnak az igazságtételre. Azok, akik az Elbán túlról érkeznek, megpróbálnak igazolni, ellenőrizni, privatizálni, de ők semmit sem értenek az egészből, s csak holt, formális sémákat ismételgetnek. Ezeket az embereket csak ironikus megvetéssel lehet sújtani, amely mindig a közös megalázottság tudatának eredménye.

Hova vezet ez?

De hiszen Németországban megtörtént a csoda. Összeomlott a sztálinista állam, amely pedig erősnek, szétverhetetlennek tűnt. Leomlott a berlini fal, alig két éve még a német utcákon és tereken folyt a karnevál, és most itt a karneváli éjszaka másnapossága. A kiábrándulás agressziót és jobboldali harciasságot szül. Az idegengyűlölet a német mindennapok állandó velejárója lett. Gyakran irányul a lengyelek ellen, ami bennem nem viszonzásra ösztönző indulatokat kelt, hanem szomorú gondolatokat ébreszt a történelemről. A fal ledöntésének novemberi napja lehetett volna Németország nemzeti ünnepe is, de nem lett az. Azért nem, mert 51 évvel korábban, ugyanezen a napon volt a híres Kristályéjszaka, a holocaust előhírnöke. Ezért ezen a napon egész Németországban kimentek a tömegek az utcára, hogy tüntessenek az idegenek védelmében, a szélsőjobbos túlkapások ellen, amely a „Németország a németeké” jelszót vallja. Ez a jelszó nem egyéb beteges, torz formulánál, amelyben az etnikailag tiszta állam posztkommunista utópiája nyilvánul meg. Ezeket a jelszavakat és üvöltözéseket minden posztkommunista országban hallani lehet, nálunk is. Lehet, hogy az én lengyel emlékezetem a hibás, hogy ezek a jelszavak egy német szájából, német nyelven nagyobb rémülettel töltenek el. Hova vezet ez az egész?

Föltehetjük így is a kérdést: Mi fejeződött be valójában Berlinben, s mi kezdődik most? A sztálinista épületek szegélyezte utcák képe lassan átalakul. Megjelenik a piac, mint a gazdag Nyugat-Európában, de olyan emberek részvételével, akik nem szoktak hozzá a piac szigorú feltételeihez. A demokráciához és a piaci normarendszerhez vezető út már megmutatta árnyoldalait. Biztos meglesznek a pozitív eredményei az NDK területére beruházott márkamillióknak. De mi lesz az emberekkel? Vajon elég hamar megtanulnak az új szabályok szerint élni? Ez a kérdés, amely a posztkommunista Európa városainak utcáit járva mindig fölmerül bennem.