A megbocsátás nevében

1981. december 13-án megsértették a törvényt, és nem csupán formálisan. Mondhatni, a természet törvényét sértették meg. A nemzet jogát arra, hogy maga döntsön sorsáról.

Igaz, létezik olyan álláspont is, hogy december 13-án éppenséggel semmi új dolog nem történt, egyszerűen csak normalizálódott az az állapot, amely 1944. július 22-én kezdődött azzal, hogy szovjet szuronyok segítségével rákényszerítették a kommunista hatalmat Lengyelországra. Továbbá azt is lehet mondani, hogy 1981. december 13-a precedens sem volt. Végül is mi más volt az 1956-os poznani katonai akció, az ifjúság elleni rendőrroham és az értelmiségellenes tisztogatás 1968-ban, a tengerparti sortűz 1970 decemberében, és végül a letartóztatottak összeverése Radomban 1976 júniusában? Vagyis a törvényt állandóan megsértették. Ilyen helyzetben éltünk, ez volt ennek a kegyetlen logikája.

Mondjuk ki azért azt is, hogy a második független köztársaságban is különféleképpen alakult a törvényesség. Megsértették a törvényt 1926 májusában, amikor az alkotmányos elveket felrúgva államcsínyt hajtottak végre, és megsértették 1930-ban, amikor a breszti erődbe zárták a szankció ellenzékének vezetőit. Akkor is voltak áldozatok, özvegyek és árvák.

Nem teszek egyenlőségjelet e tények közé. Pusztán tudatosítani szeretném — önmagamban is —, hogyan alakult a lengyelek sorsa ebben a nagyszerű és átkozott XX. században. Nemzetünk alakult és épített valamit, dialektikusan élte meg a törvényességet és a törvénytelenséget, a bűnt és a büntetést, az igazságosságot és a leszámolást, a bosszú és a nagylelkűség aktusait, az érzelmeket és a makacs reményt.

Mégis mindig az volt a fontos, hogy mindeközben élt a lengyel hagyomány, amely szerint királyokat nem vittek vesztőhelyre, és az államon belüli nagy konfliktusokat, akár a királyi hatalom és a nemesség, akár a különböző vallások között robbantak ki, a közjó nevében megegyezéssel kellett lezárni.

Szeretném, ha jól megértenének: ahol kétségtelen a bűn, ott jogosan beszélnek büntetésről. Bűnözők nem maradhatnak büntetlenül, bár a nagylelkűségre van lehetőség. Nem lehet megkérdőjelezni azok felelősségét, akik a gyilkosság bűnébe estek, hiszen semmilyen törvény, a szükségállapot törvénye sem engedte meg emberek megölését, elrablását, zaklatását, vagy megkínzását.

December 13-án polgárháború kezdődött. Szerencsére hidegháború, nem forró. Hét évig tartott. Börtönt, földalatti mozgalmat, emigrációt, szenvedést hozott. Ezt a körszakot értékelve mégis ki kell mondani, hogy ez a háború 1989-ben a kerekasztal mellett fejeződött be. Ha a szükségállapot bevezetése átok volt Lengyelország számára, akkor a kerekasztal áldás. Ugyanis megnyitotta az utat a diktatúrából a demokratikus rendszerbe való békés átmenethez. Ha valaki akár csak néhány évvel ezelőtt azt jósolta volna, hogy a kommunisták egyetlen lövés, egyetlen cseppnyi kiontott vér, egyetlen betört ablaküveg nélkül átadják a hatalmat, azt naiv, fantáziáló idealistának tartották volna.

Pedig pontosan ez történt, és ez egyáltalán nem volt törvényszerű. Azon a napon, amikor Lengyelországban lezajlottak a kommunizmus vereségét eldöntő választások, Kínában vérengzés történt a Tienanmen téren. Néhány hónap múlva Romániában sok áldozatot követelt az, hogy valahogyan megnyíljék az út a demokráciához. Lengyelországban másképp történt. Az újabb polgárháború helyett kompromisszum született.

Úgy vélem, hogy e kompromisszum szerzői jó szolgálatot tettek Lengyelországnak. A változásnak pontosan erre a modelljére gondoltam, amikor makacsul újra meg újra a demokráciához vezető spanyol útról beszéltem.

A diktatúrából a demokráciába való átmenet mindig ugyanazt a nagy dilemmát hozza. Az egyik oldalon azok állnak, akik igazságtételt és elszámoltatást követelnek, a másikon azok, akik megbékélést és nyugalmat. Megértem azokat, akik igazságtételről és elszámoltatásról beszélnek. Megértem azokat, akik szeretnék nyilvánosságra hozni, kik voltak a biztonsági szervek titkos munkatársai, és követelik a diktatúra elítélését.

A megsértett emberek szemszögéből nézve nem lehet vitatni, hogy a követelések jogosak. A megsértett embernek joga van tudni, ki sértette meg, és jogosan követel elégtételt. Rendszerint meg is próbálja kivívni, ami jogos. Ez mindig így volt a történelemben. Az igazságtételre való törekvés gyakran átalakult bosszúvá az igazság megsértői ellen. Emiatt uralkodók — Stuartok, Bourbonok, Romanovok — feje is hullott. Aztán azok feje hullott le, akik ellenezték az uralkodók kivégzését. Aztán azoké, akik ellenezték az uralkodók védelmezőinek kivégzését. A forradalomnak megvan a könyörtelen logikája. Előbb az ellenfeleit falja fel, aztán a saját gyermekeit. Ezt eleinte senki nem akarja, eleinte mindenki szabadságot és egyetértést akar, de aztán senki nem képes megfékezni a bosszút.

A bosszú aktusává átalakuló igazságtételi aktus a politikai játék és a hatalomért folyó harc részévé válik. Új igazságtalanságok keletkeznek.

A szükségállapot számomra a gdanski megállapodások megsértését jelentette, és összetört valamiféle nagy lengyel reménykedést is. Egy nagy esély elszalasztása volt ez. Több tucat ember halála és szenvedése.

Mégis, továbbra is nyitott kérdés az, amelyet ma, tíz év után újra felteszünk magunknak, és újra semmi remény a végleges konklúzióra: akkor, 1981 őszén lehetséges volt-e a megegyezés a kommunista hatalom és a Szolidaritás között? Nem tudok erre válaszolni. Hosszú időn át úgy gondoltam, hogy volt reális esély egy új politikai rend kidolgozására. A kommunista hatalmat hibáztattam azért, hogy ez nem történt meg.

Én ezzel az életrajzzal nem helyeselhetem a szükségállapotot, erre soha nem is leszek képes. Tudom, hogy a mostani közvélemény-kutatások az akkori események igen eltérő értékelését jelzik. Talán sokan megváltoztatták akkori véleményüket. Én nem változtattam meg feltétlenül negatív véleményemet a szükségállapotról. Mégis tudatában vagyok annak, hogy volt akkor Lengyelországban egy másik lehetőség is. A szovjet intervenció veszélyét mindig valósnak tartottam. Gyermekkoromban láttam az égő Budapest utcáin haladó szovjet tankok fényképét, politikai fogolyként átéltem a csehszlovákiai beavatkozást, a Munkásvédelmi Bizottság (KOR) tagjaként tiltakoztam az afganisztáni beavatkozás ellen.

Akármit gondolt erről akkoriban Wojciech Jaruzelski, nekem meggyőződésem, hogy a szovjet fenyegetés valóságos volt, sőt az is meggyőződésem, hogy a szovjet intervenció százszor rosszabb lett volna Lengyelországnak, mint a szükségállapot. Tízezrek halhattak volna meg. Nehéz nekem elemeznem és értékelnem Jaruzelski tábornok akkori szándékait. Azt hiszem, két tűz közé került: az egyik oldalon a Szolidaritás nyomása, amely a lengyelek szabadságvágyát, függetlenségi és szociális törekvéseit fejezte ki, a másik oldalon Moszkva követelései, hogy tekerjék ki „a lengyel ellenforradalom” nyakát.

A szükségállapot bevezetése után többé-kevésbé következetesen a normalizálás politikáját valósították meg. Azt akarták, hogy térjen vissza a régi jó idő. De ez a visszatérés már lehetetlen volt. Jaruzelski csapata választás elé került: politikája vagy a terrorállam és a kivételes állapot felé vezet, vagy egy alapvető nyitáshoz a demokratikus reformok irányába.

A másodikat választották. Ezért írhatom én ezt a cikket egy legálisan megjelenő napilapba, nem pedig egy földalatti újságba. Megtörtént az, amit nem tudtam elképzelni. A kommunizmus történetében először ugyanaz a politikusgárda, amely bevezette a diktatúrát, megindította azt a folyamatot is, amely lehetővé tette a szükségállapot megszüntetését Lengyelországban.

Félek egy olyan politikai folyamattól, amelyben a győztesek ítélkeznek a legyőzöttek fölött. Láttam néhány ilyen pert, nem szeretnék többet látni. Időnként azt hiszem, hogy a szükségállapot elítélését követelőkben az igazságvágy mellett ott a bosszúvágy is. És ehhez kapcsolódik valami sajátos antikommunizmus, amely már nem a diktatúra elleni lelki és társadalmi védekezés, már nem szabadságharc, hanem egyedül egy önmagát jobbközépnek nevező politikai tábor negatív kötőanyaga. És időnként azt is hiszem, hogy ha nincsenek igazi kommunisták, akkor majd teremteni fognak ilyeneket, mert az új hatalomnak szüksége lesz egy közös ellenségre saját világa megszilárdításához.

Az antikommunizmus, ahogy az antifasizmus, mérgező lehet. Mindkettő érthető félelmekből táplálkozik, de könnyen átalakul az osztályellenség vagy a nemzet ellensége makacs keresésébe, annak a különben ismert doktrínának a jegyében, hogy az efféle ellenséggel folyó harc egyre élesedik.

Végül attól is félek, hogy valamennyiünket fenyeget a bűnbakkeresés. Valakinek meg kell fizetnie az akkori megalázásért és szenvedésért, de a mi saját bűneinkért, gyengeségeinkért és félelmeinkért is . A bűnbakkereséssel könnyen elaltathatjuk a lelkiismeretünket. Albert Camus írja le valahol, hogy egy jámbor öregasszony odament a máglyához, amelyen Husz János égett, és rádobott egy faágat. Hitt benne, hogy Istennek, az egyháznak és magának a máglyán égő embernek tesz szolgálatot. Nem akarok ma olyan lenni, mint ez az öregasszony. Ismétlem: a szükségállapot átok volt, a kerekasztal áldás. Mindkettő ugyanazok műve volt.

Minden ember kötelessége, hogy tisztába jöjjön saját felelősségével. Jaruzelski tábornok ezt mondta, amikor távozott a Belweder-palotából:

„Tévedni emberi dolog. Én is tévedtem. De kiúttalan helyzetbe nem kerültem. Mindig az ország java, tekintélye, stabilitása, határainak sérthetetlensége lebegett előttem. Meg akartam kímélni Lengyelországot a tragédiától, az embereket a mértéktelen szenvedéstől.

Ezen az úton igyekeztem járni. Ám értem, hogy az emberi sorsokat nem lehet statisztikailag mérni. Minden sérelem, fájdalom, igazságtalanság más és más. Tisztában vagyok vele, hogy sok volt belőlük. Sötét teher ez rajtam.

Mint katona tudom, hogy a parancsnok — és egyáltalán minden vezető — mindenkiért és mindenért felelős. Lehet, hogy közhelyként hangzik ez a szó: bocsánatot kérek. Mégsem találok mást. Így hát csak egyet kérek: ha az idő múlásával valakiben nem halványult el a harag vagy az ellenszenv, mindenekelőtt velem szemben érvényesítse.”

E szavakból azt hallom ki, hogy sajnálja a szükségállapot idején okozott sérelmeket.

A Lengyel Köztársaság szejmjének képviselőihez fordulok: az igazság nevében nyilvánítsák törvénytelennek a szükségállapotot, ugyanakkor egy másik törvényben adjanak amnesztiát megalkotóinak, akik egyúttal a kerekasztal megalkotói is voltak.

A megbocsátás és a kiegyezés nevében.