Lengyelország és a zsidók

Az alábbi beszéd áprilisban hangzott el a New York-i Központi Zsinagógában abból az alkalomból, hogy Adam Michnik megkapta a Shofar Díjat „a judaizmus és a zsidó nép alapvető hagyományait kifejező igazságosság, egyenlőség és személyes jogok iránti elkötelezettség jegyében végzett vezető tevékenységéért”.

Szeretnék vallomást tenni egy bizonyos problémáról. Mit mondjon egy lengyel, akiről sohasem volt titok zsidó származása, hogy kifejezze háláját és megindokolja, miért fogadja el ezt a nagy megtiszteltetést? Egész eddigi életemben lengyel voltam, és az is akartam lenni az idegenek szemében. Így mutatkoztam be itt az Államokban, Európában és Izraelben. Valamennyi dokumentumban, amelyet kitöltöttem, a „nemzetisége” rovatba minden alkalommal azt írtam: lengyel. Ugyanakkor valahányszor az antiszemitizmus gyűlölködő árnya vetült a lengyel közéletre, tisztán és egyértelműen számot adtam zsidó származásomról, arról, hogy nagyszüleim a zsidó közösséghez tartoztak. Lengyelként, az antiszemitákat illetően, mindig zsidónak tekintettem magamat. Azt hiszem, nem fogy el a bátorságom, hogy zsidó is maradjak az antiszemiták számára.

Azon gondolkodom, hogyan lehet egy zsidó származású ember lengyel manapság, az után a holocaust után, ami Lengyelországban végbement, abban az országban, amelyet a náci üldözők a zsidó nép temetőjének szemeltek ki. Hogy lehet valaki, aki zsidó származású, lengyel olyan országban, amelyik átélte 1946-ban a kielcei zsidóellenes pogromot, az 1956-os antiszemita kilengéseket, 1968-ban a kommunista kormányzat által hangszerelt antiszemita kampányt, és végül a legutóbbi elnökválasztási küzdelem sértő antiszemita retorikáját?

Antiszemitizmus — zsidók nélkül

Ez nem megfelelő alkalom arra, hogy a maga teljességében elemezhessük a lengyel—zsidó viszonyt. Nem megfelelő arra sem, hogy emlékezzünk rá, Lengyelország a századok során zsidók tömegeit oltalmazta. De arra lehetőséget kínál, hogy röviden szóljunk a nemzettudat ébredéséről, amely a lengyeleket és a zsidókat egyaránt érinti, valamint a nacionalizmusról és a sovinizmusról, mint e tudat betegségeiről, amelyek a lengyelek és a zsidók közötti együttélést szembenállássá változtatták.

És végül az alkalom arra sem megfelelő, hogy megemlékezzünk az 1918 és 1939 között fennállt második Lengyel Köztársaság azon szomorú eseményeiről, amelyek során oly sok zsidó származású lengyel állampolgárt lealacsonyítottak és megaláztak az egyetemek úgynevezett előadótermi gettóiban, és azokban a gyűlölettel teli kampányokban, amelyeket a lengyel közélet antiszemita tényezői irányítottak.

Habár muszáj emlékeztetni rá, hogy már akkor, e zajos kampányok idején sem csupán a lengyel —zsidó viszony forgott kockán. A második köztársaság első elnöke, Gábriel Narutowicz elleni erőszakos hangulatkeltés azzal vádolta az elnököt, hogy zsidó politikai pártok támogatására számít. Ez végül 1922-ben az elnök meggyilkolásába torkollott, ami leleplezte a szervezett antiszemitákat, akik a zsidókat tették meg bűnbaknak minden lengyel nyomorúságáért, utálatra és idegengyűlöletre bujtogattak, s akik valójában a lengyel demokráciát és annak képviselőit támadták.

Narutowicz elnök meggyilkolása volt a lengyel Dreyfus-ügy. Ami kockán forgott, akárcsak a századfordulón Franciaországban, az nem csupán két nemzetiség egymáshoz való viszonya, hanem az állam és a nemzet karaktere. Lengyelországban éppúgy, mint Franciaországban az a kérdés merült fel, vajon nyitott lesz-e a nemzet, toleráns és többkultúrájú lesz-e az állam, vagy autoritáriánus alapelvekre és nacionalista doktrínára támaszkodik. És úgy gondolom, mindenkor ez a központi kérdés. Bármikor is támadtak fel az antiszemitizmus árnyai a lengyel közéletben, félreérthetetlen jelzést adtak arról, hogy az emberek antidemokratikus és intoleráns megfontolásokkal bocsátkoztak politikai küzdelembe.

Napjainkban Lengyelországban jóformán nincsenek zsidók, ezért amikor antiszemita vélemények hangzanak el az országban, mivel zsidókra nem vonatkozhatnak, a véleményalkotók bármire gondolhatnak. A kérdés az, vajon lesz-e lengyel demokrácia, vagy sem.

Tavaly két prominens lengyel, a lengyel ellenállási mozgalom két hőse, Jan Nowak-Jezioranski és Jan Karski nyilvánosan szembeszállt a családtörténeti kutatások általános lengyel gyakorlatával, a faji szempontok alapján történő osztályozással. Határozott felszólalásuk azonban nem csupán a lengyel—zsidó viszonyt érintette. A legszebb lengyel történelmi hagyományokba illő józan hangvételt idézte fel — a nyitott, toleráns társadalom hagyományáét, a többnemzetiségű ország közösségéét, amely a maga eretnekeit nem küldi máglyára.

Mit jelent az antiszemitizmus napjaink Lengyelországában? Mindenekelőtt ez nem valami egyedülálló dolog. Agresszív antiszemita szólamokat manapság Prágában és Bratislavában éppúgy lehet hallani, mint Oroszországban vagy Ukrajnában, Magyarországon vagy Romániában. Kettős éle van ezeknek a szólamoknak. Nem csupán a zsidógyűlöletet fejezik ki, hanem a nyilvánvaló szembenállást is az európai demokrácia alapvető értékeivel. Az antiszemitizmus kóddá és közös nyelvvé vált azok számára, akik nemzeti tisztaságról és politikailag fegyelmezett államról álmodoznak — olyan államról, amelyben az emberek nem különböznek egymástól, és nincs szabad ellenzék.

Az antiszemita idegengyűlölet robbanása az én hazámban legutóbb nyugtalanságot és tiltakozást keltett a lengyel kultúra legtekintélyesebb, legelismertebb képviselői körében éppúgy, mint a katolikus episzkopátus és az államelnök oldalán. Az episzkopátus külön püspöki levelet adott ki, amelyben a lengyel katolikus egyház történetében először egyértelműen megbélyegezte az antiszemitizmust. Lech Walesa elnök egy különleges bizottságot állított fel a lengyel—zsidó viszony vizsgálatára. Nyilvánvaló, hogy bár ezek a tények, kezdeményezések elismerésre méltóak, de nem oldják meg a problémát. Mert — ismétlem — e kései időpontban már nem a lengyel—zsidó viszonyról van szó, hanem olyan antiszemitizmusról, amely bár csak a lengyel közélet peremén jelentkezik, de mint a történelemből tudjuk, képes arra, hogy szétterjedjen.

Kölcsönös sztereotípiák

Az antiszemitizmus olyan, mint egy veszélyes vírus, amely először csak kis helyen telepszik meg, hogy megmérgezze, és aztán megölje az életképes szervezetet. Ami az antiszemitizmusnak e fajtáját jellemzi, az a vér és a rög szörnyű igézete, a beteges érdeklődés a nagyszülők és a dédszülők faji hovatartozása iránt. A kísérlet ismételten arra irányul — függetlenül a történeti igazságtól és a logika elemi követelményeitől —, hogy megkülönböztessék a lengyel állampolgárokat, vagy bármely más ország állampolgárait — jobbakra, „valódiakra” és rosszabbakra, zsidó vértől mételyezettekre osztva őket. Ez tükröződik abban a szokásban, hogy a zsidó elődöket politikai ellenségeknek tekintik, ami hovatovább groteszk és tragikus részévé vált a posztkommunista országokban zajló politikai vitáknak. Mindezt teljes nyíltsággal kell megbeszélni, és azzal a bátorsággal, amellyel nevén nevezzük a kórt. Biztosíthatom önöket, hogy Lengyelországban sok embernek van ehhez bátorsága, valójában nagy számban találunk ilyeneket. Többet mondok: ezek az emberek a lengyel demokrácia önálló értékeit és lelki magvát alkotják.

A lengyel—zsidó kapcsolatok még két sztereotípiával terheltek, az egyiket lengyel, a másikat zsidó részről fogalmazták meg. A lengyel beidegződés szerint Lengyelországban sohasem volt antiszemitizmus, és a zsidóknak sehol sem volt olyan jó dolguk, mint ott. Eszerint minden kritika, amely elítéli az antiszemitizmust, előre megfontolt lengyelellenes összeesküvésnek számít olyan nemzetközi erők oldalán, amelyek Lengyelország iránt ellenszenvet táplálnak. A zsidó előítélet viszont azt mondja, hogy valamennyi lengyel már az anyatejjel szívja magába az antiszemitizmust, és a lengyelek részesek a holocaustért viselt felelősségben, továbbá Lengyelországról csak egyetlenegy dolgot érdemes tudni — hogy a lengyelek utálják a zsidókat.

A lengyel beidegződés a zsidókban — még ha egyébként pozitívan viszonyultak is Lengyelországhoz — ösztönös ellenszenvet ébresztett a lengyelek iránt. Képtelenség, hogy egy ilyen sztereotípia nyugodt és tisztázó vitára késztetne a lengyel antiszemitizmus történetéről. Másrészről a zsidó beidegződés azonnal felébreszti a lengyelekben a „másodlagos antiszemitizmust”, mert azok, akik mentesek az antiszemita fóbiáktól, úgy érzik, olyasmi miatt vádoltatnak, amit sohasem követtek el. És ha azzal a váddal találkoznak, hogy ők természetes antiszemiták, fájdalmat éreznek, a zsidók részéről pedig beteges szándékot feltételeznek, ami eleve kizárja a tisztességes párbeszéd lehetőségét a zsidókkal múltról és jövőről.

Nem könnyű nekem mindezekről beszélni, mert távol vagyok attól, hogy pártatlan lennék. Miután a saját múltamban — egy zsidó származású lengyelében, aki kora ifjúságától a demokratikus ellenzékkel jegyezte el magát, és harcolt Lengyelország szabadságáért, az emberi létezésért — mindig úgy tekintettem az antiszemitizmust, mint antipolonizmust; és hallva a lengyel antiszemitizmusról szóló zsidó vádakat, mindig szolidaritást éreztem a lengyel közvélemény nagy részével abban, hogy minden történeti korszakban ellen tudott állni nyíltan, bátran és egyértelműen a gyűlölet egymást követő hullámainak.

Ha mindenki bűnös — senki sem bűnös

Barátaim körében egyvalami mindig világos: az antiszemitizmus a gyűlölet neve. De az is nyilvánvaló, hogy Lengyelország olyan makacs beskatulyázása, hogy tudniillik antiszemita nemzet, Európában és Amerikában alibiként szolgált ahhoz, hogy Jaltában elárulják ezt az országot. Egy ilyen nemzetet érdemtelennek tartanak a rokonszenvre, a segítségre vagy a szánalomra. Épp ezért magyaráztuk makacsul évekig, évtizedekig, hogy az antiszemitizmus torzulása éppúgy nem meghatározója Lengyelországnak, mint ahogy Le Pen sem meghatározója Franciaországnak, a John Birch-közösség sem Amerikának, ahogy a Fekete Százak sem Oroszországnak, és az extrém izraeli sovinizmus sem Izrael Államnak.

A lengyel—zsidó viszony történetében kedvezőbb és kedvezőtlenebb szakaszok követik egymást. Törvénytelenségek sújtottak embereket, és bűnök is előfordultak. De mindezekről tisztességesen kell beszélni és írni, és ma, amikor Lengyelország felszabadult a cenzúra és a rendőruralom alól, minden feltétel megvan ehhez. Az ilyen nyilvános eszmecsere szerintem hozzájárul egy reálisabb kép megalkotásához, és ahhoz, hogy mindkét oldalon áttörjük a sztereotípiák betonfalát. Sohasem nyugszom bele, hogy rágalmazás céljából az antiszemitizmus bélyegét süssék arra a nemzetre, amelyik 1939-ben először nemet mondott a nácizmusra: majd beszorítva két bandita, Hitler és Sztálin közé, a szívós harcot választotta a szabadságért: arra a nemzetre, amelynek polgárai oly sok fát elültettek a jeruzsálemi Jad Vasemben, a holocaust emlékhelyén. Ezért én ezt a bélyeget személyes sértésnek érzem. És ugyancsak ezért sohasem nyugszom bele, hogy a lengyel antiszemiták legitimációt nyerjenek az összes lengyel becsületének védelme ürügyén, mivelhogy pontosan ők, a lengyel antiszemiták azok, akik bemocskolják Lengyelország jó hírét.

Meggyőződésem szerint az a gyakorlat, hogy azokért a vétkekért és bűnökért, amelyeket egyes egyének vagy csoportok követtek el, kollektív nemzeti felelősséget mondanak ki, mindig a valójában felelős csoportoknak vagy egyéneknek szolgáltat igazságot. Bárki is mondja azt, hogy minden lengyel antiszemita, ezzel a mai antiszemitizmust segíti. Köztudomású, hogy ahol mindenki bűnös, ott senki sem az.

Én lengyel vagyok. Most magyarázatot kell adnom, miért fogadtam el a zsidók számára alapított díjat. Elfogadtam a szolidaritás nevében — a meggyilkolt milliók hamvai iránt érzett szolidaritásból, amelyek között ott vannak az én egész családom hamvai is. Azokat az embereket nem kérdezték meg nemzeti eredetükről, hovatartozásukról. Megölték őket mint zsidókat, aszerint, ahogy a náci antiszemiták főhadiszállásán minősítették őket. És ezt nem szabad elfelejtenem. Ha származásomat megtagadnám, úgy érezném magam, mint aki leköpi az áldozatok hamvait.

Ráadásul nemcsak meggyilkolt nagyszüleim hamvaival érzek szolidaritást. De nem beszélek a zsidó történelem, a zsidó vallás, a zsidó hagyományok, szokások, a zsidó nép vágy Izrael Állam iránt érzett együttérzésről. De akkor miről beszélek? Amikor keresem a szavakat, hogy kifejezzem ezt a bonyolult és bensőséges érzést, a zsidó sors iránti szolidaritás jut az eszembe. A zsidó sors azoké a fenyegetett embereké, akik sok vihart végigszenvedtek, ismerik a megaláztatás és a legyőzetés keserűségét, és akik mindig nehéz választásokkal kerülnek szembe. És végül azoknak az embereknek a sorsa, akiket elutasítanak és üldöznek.

Más szavakkal, a zsidó sors egy bizonyos állapotot fejez ki, és ha ezt az állapotot nem értik meg, a jelenkori civilizáció, a lelki élet és az etika lehet szegényebb egy lényeges dologgal. És még valami ebből a távlatból, a holocaust áldozatai utódainak perspektívájából, amit a hazámban, Lengyelországban látok. A lengyel nemzet beépítette a saját történetébe egy toleráns ország képét, úgyszintén azt a képzetet is, hogy ez egy színtiszta katolikus állam. Manapság e két dolog szemben áll egymással. E Lengyelországot jellemző állítás keresztbeszel minden politikai tábort, minden miliőt, nemzedéket és társadalmi osztályt. Átvágja a katolikus egyház és a Szolidaritás tagjait is. Ez lényegében a lengyelségről és a demokratikus berendezkedésről szóló kettős állítás.

Ne a gyűlölet modelljére

Elfogadom ezt a díjat, mint egy azok közül, akik egy türelmes államért, egy olyanért szállnak síkra, amely többféle kultúra, személyes múlt és nézőpont otthona. Síkraszállok egy olyan országért, amely szilárd demokráciát alkot; egy nyitott társadalomért, amely képes megvédelmezni magát a barbár gyűlölet elözönlésével szemben. Mert az antiszemitizmus mindig az ilyen gyűlölet nyelve.

A gyógyításért beszélek, amely akkor fog bekövetkezni, ha már erőfeszítéseket tettünk, hogy a betegséget tisztázzuk. Olyan gyógyításért, folyamatos orvoslásért, amelyre minden országnak szüksége van napjainkban. A másik nép gyűlölete mindig a barbár intolerancia jele. Bárki pállottszájú ítélete, amellyel feljogosít a zsidók vagy a lengyelek, de akár az oroszok, litvánok, arabok, kurdok általános gyűlöletére, éppen a gyűlölet modelljére teremt egy világot. És az ilyen ember bizonyára betölti Szent Pál ellentmondásos bibliai jövendölését: „A jó, ami lennék, nem vagyok, a gonosz, ami nem lennék, vagyok.” Egy nagy lengyel költő jegyezte meg valahol a náci elözönlés sötét napjaiban, hogy még akkor is, amikor az ember úgy gondolja, semmit sem tehet, nagyon sokat tehet.

Úgy érzem, szembe tudunk szállni a gyűlölettel; és úgy fogadom e kitüntetést, mint bátorítást arra, hogy legyen merszünk szembeszállni vele.

(The New York Revtew o1 Books,
VARSÁNYI GYULA fordítása.)