Rejtőző szörnyetegek

Nemrégiben egy kis szlovén városban, Bledben írótalálkozón vettem részt a PEN Club rendezésében. A fejlődés menetét vitattuk meg, mely nem sok jót ígér.

Csehszlovákia, Magyarország, Horvátország és Koszovó írói kapcsolódtak be a vitába. Egyedül Szerbia nem képviseltette magát. Ez vajon mit jelent?

Szemlátomást alig van párbeszéd a szerb értelmiségiek és Horvátország, Szlovénia vagy Koszovó entellektüeljei között. A nemzetiségi láz hevesebb, mint az eszmecsere szükséglete, erősebb, mint az a szükségszerűség, hogy közös frontot alakítsanak ki Jugoszlávia-szerte, a nagyobb demokráciáért.

Senki sem tudja, mi lesz Jugoszláviával. Az idevalósi írók egytől egyig azt magyarázták, hogy voltaképpen nincs értelme makacsul fenntartani a hat köztársaság egységét.

Mivel nem volt párbeszéd, hosszan elhallgattam szerb és horvát barátaim monológjait. Nem tudtam megítélni, melyikük érvelése helyes. De a szavak mögül előtünedeztek a balsorssal vert drámai évek, a külön-külön leélt nemzeti történelem évei.

Egy valamit láttam biztosan: a Balkán a bizonytalanság újabb fázisába csúszik, mely feltehetően sokba fog kerülni Jugoszlávia minden népének.

Márpedig a Jugoszláviában fölvetődött nemzetiségi problémák a Kelet-Európábán meglévő, hasonló problémáknak csak egy szelete. Egy szerbbel beszélgetve, aki komolyan fél a sovinizmus árjától, Franz Grillparzer gondolata ötlött fel bennem, aki a 19. században nem úgy látta az embert, mint aki a népek közötti béke útjain halad, hanem úgy érezte, az emberiség az állatiasságba hanyatlik a nacionalizmus közvetítésével. A figyelmeztetés ma is érvényes – minden ország és minden nép számára.

A regi démonok felbukkannak

Forradalom zajlott le Kelet-Európa országaiban – békés, vérontás nélküli forradalom, de azért forradalom. Márpedig az ilyen típusú forradalmak különböző fázisokon mennek keresztül. A régi hatalom ellen a felszabadulásért vívott küzdelmet a győztesek táborában felváltja a rivalizáló harc.

A forradalom kezdetén az ellenzék kohézióját olyan ideológia biztosítja, mely egy jelmondatban foglalható össze: diktatúra helyett szabadság! Amíg szabadságot követelünk önmagunk, saját népünk vagy saját mozgalmunk számára, az egyetemes szabadság, a tolerancia elvei uralkodnak a másképpen gondolkodókkal, a kisebbség jogaival szemben. A belső megosztottság utólag következik be, ekkor keresik a nyelvet, melyre az ideológiai eltérések lefordíthatók.

A kommunizmus azt állította, hogy olyan filozófia, mely mindent megmagyaráz. Bukása űrt hagy, a győzők most nyitják ki Pandora szelencéjét.

Mert azt látjuk, hogy ebben az űrben már rég meghaladott korok, hajdani ideológiák démonjai bukkannak fel: a sovinizmus és az idegengyűlölet, a népieskedés és a toleranciahiány.

A nacionalizmus fogalma, mellyel folyamatok velejáróinak többségét jelöljük, meglehetősen bizonytalan és kétértelmű gondolattársításokat hordoz. A nemzeti történelem helyreállítására való törekvés, egy nép kulturális identitásának védelme, a harc a nemzeti függetlenségért – ezeket az irányzatokat nem minősíthetjük nacionalizmusnak.

A nacionalizmus voltaképpen nem a saját nemzeti jogokért folytatott harc, hanem az idegenek nemzeti és emberi méltósághoz való jogának a semmibe vevése. A nacionalizmus olyan világfelfogás, amelynek értelmében a népek, akár az állatok, arra ítéltettek, hogy küzdjenek az életükért.

A nacionalizmus annak a természetes szükségletnek az elfajzott formája, hogy az ember egy független állam nemzeti önérzetével éljen. A nacionalizmus a toleranciahiány szinonimája: felhatalmazás, hogy különbözőségére hivatkozva elvessünk egy embert.

A nacionalizmus a kommunizmus utolsó szava, ideológusok utolsó kísérlete, akiknek nem sikerült társadalmi alapot teremteni diktatúrájuknak. Kim Ir Szen, Fidel Castro, de Milošević is jól illusztrálja ezt a törekvést. De a nacionalizmus ugyanakkor a kommunizmussal való szembenállás kifejeződése is. A kommunizmus lábbal tiporja a nemzeti önérzetet, erőszakot tesz a nemzeti szuverenitáson. A nacionalizmus ekkor a népek önvédelemhez való jogának az eltorzulásaként jelentkezik, s minél nagyobb az elnyomás, annál erősebb az eltorzulás.

Vannak természetesen különbségek a kommunizmus két válfaja között. Leninnek igaza volt, amikor különbséget tett a meghódított nép és a hódító nép nacionalizmusa között.

A gyarmatosítók nacionalizmusa a legszörnyűbb, a legaljasabb. Nagy-Oroszország nacionalizmusa elleni vitájukban például az ukrán, litván, észt és grúz írók gyakran emlegetik a pánszlávok „birodalmi pszichológiáját”.

De ilyen könnyen nem söpörhetjük le az asztalról az orosz nacionalizmus kérdését: az orosz nacionalista azt mondhatná, egyetlenegy nép sem szenvedett olyan kegyetlenül a kommunizmustól, mint az orosz. Felidézhetné a lerombolt kultúrát, az irgalmatlan leszámolást a vallásokkal, az értelmiségi elit felszámolását, városok és falvak tönkretételét, az emberek szolgasorba süllyesztését és reményvesztettségét.

A nacionalizmus és a múlt

Az orosz nacionalizmus az áldozat történelmeként tálalná népe történelmét. Azt állítaná, hogy nem lehet az oroszok felelősségéről beszélni a bolsevizmusban, mivel a marxista tan nyugati találmány. Azt mondaná, hogy a forradalom emigránsok műve volt – zsidóké, lengyeleké, letteké. A kommunizmus – bizonygatná az orosz nacionalista – nem bűnünk, hanem balsorsunk.

S ez a válasz nem abszurd. Egyszerűen megkerüli a felelősség problémáját, saját szerencsétlenségére és mások szerencsétlenségére hivatkozva. A nemzeti hitelesség és felelősség büszkeségre jogosít fel bárhol, ahol ez lehetséges, egyszersmind szégyennel jár.

Ez a két dolog elválaszthatatlanul összeforrt. Ha egy német büszkének érzi magát Goethe, Heine és Thomas Mann miatt, még akkor is, ha nem ő írta a könyveiket, szégyelnie kell magát Hitler, Himmler és Goebbels miatt, még ha soha nem is rokonszenvezett klikkjükkel. Ez a nyitja a nemzeti felelősségnek.

A nacionalizmus azonban lehetővé teszi, hogy kibújjunk a múlt felelőssége alól. A hiba mindig másokban van – ez minden nacionalizmus titkos meggyőződése.

A nacionalizmus arra is módot nyújt, hogy saját népéről egy bizonyos képet fessen, s ezen a képen az idegen eredetű állampolgároknak nem jut hely. A nacionalista gondolkodás megengedi például, hogy bárkinek a szemére lobbantsák zsidó eredetét, vagy hogy kulturális téren üldözzék a kozmopolita eszméket. A nacionalizmus gyártja az olyan formulákat, mint például: „Oroszország az oroszoké”, „Lengyelország a lengyeleké”, „Bulgária a bolgároké”. A nacionalizmus vezeti azoknak a kezét, akik Lipcse és Hamburg falaira írják: „Lengyelek, haza!” A nacionalista gondolkodás végül olyan pogromokat provokál, mint amilyenről a meggyilkolt magyarok vére tanúskodik Erdély románok lakta vidékein.

E napvilágra jutott megmozdulások mögött felsejlik a kérdés, milyen utat fognak követni azokban az országokban, ahol régebbi keletű a kommunista uralom. Vannak, akik azt mondják: „Visszatérünk Európába!” Mások meg: „Visszatérünk a gyökereinkhez!”

Ezek nem szükségszerűen egymásnak ellentmondó célkitűzések, de azok lesznek, ha tovább éleződnek a konfliktusok. A kisebbrendűségi érzéseikkel együttélni kényszerülő, fejlődő társadalmakban ugyanaz a kérdés: vagy megpróbálják utánozni a szabad és liberális Európát, vagy pedig saját, hiteles és független, már-már Európa-ellenes útjukra áhítoznak. A nacionalizmus ilyen esetekben azoknak az ideológiai fegyvere, akik az Európa-ellenességet választókhoz csatlakoznak.

Az orosz nacionalizmus például imperialista bekebelezésben fejeződhet ki, de az elkülönültség formájában is jelentkezhet, mely hajlandó Litvániát átengedni a litvánoknak a célból, hogy az idegen eredetű állampolgárok Oroszországot átengedjék az oroszoknak.

Az orosz nacionalizmus tiszta Oroszországot akar, amely lerázta magáról a litvánokat, zsidókat, örményeket és üzbégeket, de a kozmopolitákat és a szabadkőműveseket is. Igaz, nem tudja pontosan, kik a szabadkőművesek, de tudni véli, hogy valamiféle kapcsolatban vannak Európával és a zsidókkal. Márpedig számára nincs nagyobb ellenség.

Gyakran mondják, hogy a Nyugat felé tekintők és a szlavofilek közötti, régesrégi viszály újból lángra lobbant. Én a harcot másutt látom: a demokrácia és a Fekete Százak csoportjai között; a demokrácia atyja az elhunyt Andrej Szaharov volt, az emberi jogok védelmezője; a Csornája Szotnya ellen hajdanán a forradalmárok is küzdöttek.

Szükséges éberség

A viszály, őszintén szólva, meglehetősen köznapi: az egyik klán elveti a kommunizmust, mert megsérti a legelemibb emberi jogokat, a másik meg azért, mert, úgymond, idegen, német, zsidó, szabadkőműves és kozmopolita.

Mindegyik posztkommunista országnak megvan a maga Fekete Százak-mozgalma, filozófiájuk épp oly egyszerű és kezdetleges, mint a primitív kommunizmust sugalló filozófia. Pontosan ezért ver oly könnyen gyökeret azokban az emberekben, akik ma tanúi az örökösnek szánt kommunista tanok alkonyának.

Lengyelország kivétel. A Sztálin által megszabott határok között Lengyelország nem soknemzetiségű állam. De kétségtelenül emiatt látjuk Lengyelországban jobban, mint másutt, mi a Fekete Százak célja. A nemzeti kisebbségek elleni harc semmi szerepet nem játszik, hiszen nincs kit fenyegessen. A probléma Lengyelország formája, nemzetének és kultúrájának, államának és elveinek a formája. Ez a harc nem jobboldal meg baloldal között folyik. Ezeknek az elnevezéseknek ma már szinte semmi jelentőségük. Két eszme között zajlik e harc, a nemzet és az állam meghatározásáért: egyrészt ott van a polgári államtársadalom eszméje, másrészt a „lengyel nemzet katolikus államáé”, mely nem toleráns az „idegen elemmel” szemben. Az első eszme híveinek a nemzet: kulturális közösség, a második híveinek véren alapuló közösség.

Nem tudom megítélni e két folyamat irányát Németországban, de szeretnék néhány kérdést fölvetni ottani barátaimnak: nem félnek-e attól, hogy az NDK németjei nagyon is könnyen szabadultak meg minden felelősségtől a múlttal kapcsolatban? Az idegengyűlölő mozgalmak váratlan feléledése kizárólag a kommunista propaganda manipulációival magyarázható?

A kereszténydemokrata párt, az a párt, mely hosszú éveken át a NSzEP hűséges szövetségese volt, elsöprő győzelmet aratott Keleten, s attól tartok, emögött merőben új kérdések bújnak meg a nacionalizmus témakörére vonatkozóan. Lehetséges-e, hogy a volt NDK németjei, akiknek mind a mai napig nem kellett szembesülniük a nácizmus miatti felelőséggel, megzavarják a szövetségi köztársaság eddig aránylag biztos közvéleményét?

Hányszor, de hányszor képzeltük el a kommunizmus végének nagy ünnepét! Kénytelenek vagyunk megállapítani azonban, hogy amellett, amit értékesnek tartunk, eleddig megbúvó szörnyek kerülnek elő rejtekhelyükről.

Még azt hisszük, marginális jelenségek ezek, letűnt idők maradványai. Még azt gondoljuk, hogy a demokrácia jegyében fog megvalósulni a jövő.

Vajon bennünket igazol-e majd?

Adam Michnik
Varsó

Fázsy Anikó fordítása